Az atlétikai világbajnokság mérlege

Csoda és szemfényvesztés

Belpol

Átláthatatlan költségvetés, ígéretes turisztikai adatok, nevetséges számok a megtérülésről, és elképesztő kamuhadjárat a járulékos sikerekről – ezt sikerült összehozni a budapesti atlétikai világbajnokság egy hetében, miközben a pályákon minden úgy ment, ahogy kell.

Nehéz lett volna az atlétikai világbajnokság megrendezésének értelméről lamentálni, amikor Halász Bence nyolcvan méteren túl dobta el a kalapácsot, és lényegében felrobbantotta a stadiont. A mellettem álló brit nő teli tüdőből ordította, hogy „nyolcvankettőt! nyolcvankettőt!”, aztán a többi negyvenezer emberrel együtt skandálta a Ria, Ria, Hungáriát. Csodálatos volt, ahogyan az is, hogy a végül aranyérmes kanadai Ethan Katzberg utolsó dobását az egész aréna végigtapsolta és drukkolta. Aztán futóversenyt élőben nézni szintén fantasztikus érzés. Nemcsak a 100 métert, hanem a 10 ezer métert is. Azonnal kiszámoltam, én hányadik kilométernél lennék, miután az utolsó futó is bekocogott a célba – úgy öt és félnél. Nem is gondoltam sem a költségvetésre, sem a kiadási oldalra, sem a kínos Youhuu kabalaállatra azon a vasárnap estén.

Aztán a varázs elmúlik, csak ki kell jönni a stadionból. Az atlétikai stadion környékén gondosan letérkövezett ösvények vezetnek minden irányba, ha elbontják a kordonokat, talán körbe lehet majd futni az egészet. A Duna-parton, a kavicstöltésbe ültetett facsemeték már most halálra vannak ítélve, kár értük. Pár perc séta után elérem a Közvágóhíd villamosmegállót, megcsapja az orromat a húgyszag, és visszatérek a realitások világába. Ami kordonon belül van, az profi, ami azon kívül tapasztalható, az kínos. Ha az atléták szépek és csodálatosak, akkor minden másnak is annak kell lenni; akkor tényleg ez a harmadik legnagyobb sportesemény, akkor ez minden idők legjobb vb-je, akkor mindenki Budapestre jött. És mindezt számokkal, adatokkal igazolják. Közelebbről nézve azonban kiderül, hogy a számhalmaz jobb esetben túlbecsült, rosszabb esetben simán kamu.

A cech

A PwC még 2020-ban készítette el a budapesti atlétikai vb hatástanulmányát: mennyiből lehet kihozni, milyen bevételeket termelhet közvetve, illetve közvetlenül. A tanulmányt nem akarta kiadni a kormányzat, ezért a 24.hu kiperelte azt. A kiadási soron nem szerepelt a nagyságrendileg 250 milliárd forintot felemésztő aréna, mert hát az megmarad, így az nem olyan költség, mint mondjuk a banán, amit a szervezők reggelire megesznek. A PwC komoly rutint szerzett a sportesemények hatástanulmányainak elkészítésében, 2015-ben ugyanis az olimpia költségelemzését is elkészítette a cég. Sem akkor, sem 2020-ban nem szerepelt az a megjegyzés a tanulmányban, hogy nem kéne megrendezni, mert drága.

Ezt a tanulmányt porolta le és aktualizálta a kormányzati sajtó, első helyen a Magyar Nemzet, aztán az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány is; utóbbi hozzácsapott egyéb adatokat, mint az értékesített belépők száma, illetve a vendégforgalmi adatok. Ezek szerint őrületesen megéri atlétikai vb-t rendezni, mert kétszer akkora a bevétel, mint amennyibe került.

 
Fotó: Palágyi Barbara 

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.