Szombaton az MSZP tartotta nagygyűlését, méghozzá - saját számításaik szerint - az elsőt a maga nemében; érthető módon nem csekély várakozással tekintettünk elébe. Már jó korán, a Kodály köröndnél fölfedeztük, hogy a párt egyelőre a majális felől közelíti a műfajt: lacikonyhás-sörsátras hangulat uralgott, jótékonyan környezve a kürtőskalácskioszkoktól meg a vérnyomás- és koleszterinszint-mérő standoktól. A nagyobb részben nyugdíjasok alkotta tömeg otthonos biztossággal lakta be e teret, csak a színpadon zöngedező United együttessel nem tudtak mit kezdeni a csápolástól idegenkedő nénik és bácsik. Nem kellett azonban sokáig várnunk, s már föl is csendült a közönség számára sokkalta ismerősebb és kedvesebb melódia, a párt esztétikailag ne-hezen minősíthető kampánydala (Igen, igen!), majd előperdült a délceg konferansziépáros, Gál J. Zoltán és Juhász Ferenc, hogy végre hozzáláthassunk a respublika védelméhez.
Az emeszpések
- több jel szerint - nem naiv elsőbálozók, már a romlatlanság hímporát is letörülte róluk egy láthatatlan kéz, ám nagygyűlésezésben szembetűnően kezdők. Erre vallott az összejövetelt indító videoüzenet (Ranschburg Jenő gyermekpszichológus szavai) éppúgy, mint a nagypéntek gyötrelmeit emlegető Szili Katalin óvatlan mikrofonhoz eresztése vagy Nádas György tréfamesteri fölléptetése. (' aggodalmát fejezte ki, hogy eljöhet még az idő, amikor megmondják majd, mi a jó és mi a rossz vicc. Nyugtalanságát őszintén megértjük.)
A közéleti támogatóként szóló Ferge Zsuzsa, a lelkész Iványi Gábor, valamint - ugyancsak felvételről - Kosáry Domokos percei jelentették a délután nívósabbik (bár a tömeggyűlés műfajával szintúgy nehezen harmonizáló) részét, ám a legnagyobb figyelem érthetően az MSZP két vezetőjének beszédét övezte. Elélcelődve a Mikola István és Semjén Zsolt által nagyvonalúan a rendelkezésére bocsátott idézeteken, Hiller nyújtott szolidabb teljesítményt. A fisztulásan dikciózó pártelnököt az ugyancsak fölcsúszott hangú, s az elébe táruló grandiózus látványtól kissé megrészegedett miniszterelnök próbálta überelni. Ez összességében sikerült is, bár egy jól megírt beszéddel, s gondosabban begyakorolt rögtönzésekkel föltehetőleg könynyebben ment volna. Gyurcsány fölelevenítette a jobboldal vezérének időközben némiképp feledésbe merült szavait a köztársaság külsődleges jellegéről (végre is fontos volt, hiszen ezért fújt riadót és hirdetett nagygyűlést), majd a felelős politizálásról meg a programadás kötelességéről szólt kisebb logikai bakugrásoktól és szertelenségektől sem ment' szónoklatában. A közönség természetesen más mércével mér, s így beszéde (mely végezetül szavak helyett nyúlgátépítést sürgetett) közepesen tomboló sikert aratott a fejük fölött piros négyzeteket lóbáló törzsszavazók körében.
A vígan oszló tömeg megelégedéssel nyugtázta, hogy lám, az MSZP is képes százezreket az utcára szólítani. Nem számoltunk utána.
Másnap
rutinos nagygyűlésezők közé látogattunk a Kossuth térre, hogy birgerlicsizmás és döfi-bajszos magoszosok és vízivárosi elsőáldozó leánykák társaságában hitet tehessünk végre a magyar szolidaritás ügye mellett. Amíg a kisebb-nagyobb hírességek sorban föltelepedtek a büszkeségtáblának keresztelt háttéremelvényre, mi a térre kitelepült Magyar Pálinkaház imponáló forgalmát szemléltük, s közben számolgattuk, vajon hányszor hangzik el a "Hajrá, Magyarország!" szlogen az egy-két mondatra mikrofonhoz sorjázó jelesek szájából. 150 után fölhagytunk a kísérlettel, s onnét már csak az eredetibb megszólalásokat nyugtáztuk: Kerényi Imréét ("A komcsi csalt, a komcsi csal, a komcsi csalni fog!") vagy Bőzsöny Ferencét ("Aki magyar, velünk tart!"), meg a kétmondatnyi szöveghez teljes dinamikai eszköztárukat mozgósító színházi és egyéb ripacsok tündöklését. Voltak jócskán hosszabb szpícsek is, például Grosics Gyuláé, Csoóri Sándoré, Kudlik Júliáé vagy Irma nénié. (Utóbbi a párt plakátjáról jött el közibénk.)
A sok és helyenként kifejezet-ten nívós zeneszámot (Demjén Ferenctől Keresztes Ildikóig) politikusi fölszólamlások is tarkították. Az első komolyabb, ám felette rövid beszédet a kissé mintha büntiben lévő Mikola István nyomta le: az ízléses férfidivatot lábbal tapodó doktor ezúttal vigyázott a szavaira, papírból beszélt a mosolygás által a vérben fölszabaduló endorfin-hormonokról. Kevés lehetőséghez jutott a 2002-ben választást nyerő Kövér László, Pokorni Zoltán és Áder János is. Utóbbi korifeus például csak annyit mondhatott, hogy ő lenne a csornai Charles Bronson. Mire a hosszabban szónokoló Schmitt Pál leszerepelt, már mindenki türelmetlenül várta a késedelmes pártelnököt. Bő két óra elteltével azután ez a pillanat is elérkezett, s a moldvai csángó kórustól körülölelt Orbán Viktor belefogott nagylélegzetű orációjába. Nem rögtönzött, hisz olyan szöveget mondott, amelynek szinte teljes egészét mi magunk is már vagy tucatszor hallottuk. Mindössze egyetlen, Gyurcsány "papírszobrát" tárgyazó új gondolati egységgel örvendeztette meg a lelkesült hallgatóságot. A tömeg itt is győzelmi mámorban hagyta el a teret, a levegőben szinte vágni lehetett a magyar szolidaritást.
Meggyökeresedett polgári demokráciában élvén, aligha számíthatjuk pozitívumnak a tényt, miszerint egyik nagygyűlésen sem volt provokáció, s hogy a szlovák gomolyamaffia sem rondított bele a kampányrendezvényekbe.
