Abban szinte minden élelmiszeres szakmai szervezet egyetért, hogy a hazai sertésállomány elhatározott megduplázása reális terv. Az uniós csatlakozás után agrártermelésünk piaci, technológiai és támogatási okok miatt rendkívül kedvezőtlen szerkezetben fagyott be. A gabonahozam bő fele kényszerexportként értékesül, miközben a lényegesen magasabb hozzáadott érték és így jövedelem előállítására képes abrakfogyasztó állattartásunk viszszaesett. Még 10-15 éve is elképzelhetetlen volt, hogy sertéshúsból Magyarország ne önellátó legyen, s hogy a baromfipiacunkat folyamatosan a tengerentúli és távol-keleti import szorongassa. 2002-ben még hatmilliós volt a sertésállomány, aztán uniós támogatások és szervezettség híján a termelők lába alól kicsúszott a talaj. Innen nézve tehát volt miért hosszabb távra szóló programmal előállni. Csakhogy a végül megszületett vidékfejlesztési előterjesztés nem közgazdasági alapon készült, hanem sokkal inkább a Fidesz-kormányzat víziójában létező "szorgalmas falu" képének óhajt megfelelni, ahol sok százezernyi gondos gazda minden hajnalban almozni és etetni megy a ház mögé.
Hogy mindezt milyen távlatos megfontolásból szeretné elérni a kormány, arra egy mezőgazdasági szaklapban megjelent Font Sándor-interjúból lehet következtetni. Az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának fideszes elnöke a hárommilliós sertésállomány-növelési tervekről ezt mondta: "Mi a családi modelltől várjuk az áttörést, az egyéni vállalkozótól, akinek, ha van megfelelő tőkeereje, előbb-utóbb rájön, hogy a feldolgozásba is be kell szállni. Hogy nem működőképes az a rendszer, amelyben a gazdálkodó a gabonát neppereknek kénytelen eladni. Sokkal inkább válik hasznára, ha a saját állataival eteti meg a takarmányt, és a kész sertést maga dolgozza fel. Nem hiszem, hogy a közeli jövőben a nagyüzemek nagy létszámú sertéstelepeket hoznának létre, éppen a kötelező nagy környezetvédelmi beruházások miatt. A kis, 10-40 sertést tartó farmok általában az almos, és nem a híg trágyás tartási módot választják. Feltéve, ha minden sertéstartást ösztönző gazdasági körülmény adott lesz." S hogy mire gondol? "A teljes vertikum birtokba vételére, saját kézbe fogására. Máskülönben a magyar mezőgazdaság végveszélybe kerül."
Megképződik a többlet
Font tehát "nem hiszi", hogy a közeljövőben nagy hatékonyságú és emiatt olcsó, de biztos minőségű tömegáru előállítására képes hústermelő üzemek létesülnek, merthogy ott "nagy környezetvédelmi beruházásokra" volna szükség. Igaza van - és hogy e beruházások milyen rafinált hatósági és egyéb önkormányzati engedélyezési kunkorokra vannak kényszerítve, arról egy évi ötvenezer hízóra tervezett Pest megyei telep konkrét ügyében már beszámoltunk (lásd: EU-k haza!, Magyar Narancs, 2010. augusztus 12.). Hogy mettől számít nagynak és emiatt környezetvédelmi szempontból jelentős kockázati tényezőnek egy hizlalda, arra informális választ kaptunk az agrártárca egyik szakilletékesétől: a jelenlegi szempontrendszerben száz disznó már sok. Ha tehát valaki ennél nagyobb fejlesztésekben törné a fejét, az vállalhatja akár azt is, hogy hermetikusan zárt trágyakezelő rendszerét orbitális pályára helyezi a világűrben, engedélyt, pláne támogatást akkor sem fog kapni. Naná, hiszen az valamiféle tőkés, sőt akár "befektetői jellegű" vállalkozást föltételezne, ami a jelenlegi agrárstratégiától, ugye, idegen. A hárommillió pluszdisznónak tehát a ház körüli ólakban a helye.
Nem tudni, az előterjesztők életükben jártak-e már csendes nyári délután olyan utcában, ahol akár csak hárman is tíz-tíz disznót tartanak. Elmondjuk, mi van ott. Még ha a leggondosabb gazda szedi is ki a szalmát a hízók alól, ami abba keveredik, az büdös. Kikerülhetetlenül megüli a környéket, kiirthatatlan légyrajokat csábítva oda. A disznók környékét szereti a patkány és az egér is, és azok nem ismerik a telekhatárokat - mindennek mindennapos hatásairól csak az tudhat valamit, aki lakott már ilyen helyen. Mindezek miatt nem mellesleg az elmúlt években jelentősen korlátozták az önkormányzatok a lakóhelyen belüli állattartást, és erről a Fidesz mint felszámolandó jelenségről szólt az Ángyán József jelenlegi államtitkár által jegyzett választási programjában. Az agrárkoncepció végső koncepciójából ez viszont már kikerült - aligha véletlenül: a disznótartó szomszédsága súlyos HUF-okat húz le az amúgy is nyomott árú vidéki ingatlanok értékéből.
Ha az állattenyésztés újraélesztésére hajlandó kistermelők reális pénzügyi és infrastrukturális lehetőségeiből indulunk ki, és "termelő ingatlanonként" tíz sertést föltételezünk, ez a megcélzott hárommillió sertésnél háromszázezer háztartást jelent - többségében olyat, ahol jelenleg nincs állat. A termelés beindításának költsége malaccal, takarmányigénnyel együtt óvatos számítás szerint is félmillió forint/háztartás - akkor is, ha a működés hatósági feltételeit (például állatorvosi vizsgálatokat és engedélyeket) az ígéreteknek megfelelően ingyen vagy nagyon kedvezményesen kaphatják meg a programba beszálló termelők. (A sertéstartáshoz az uniós szabályok szerint nem adható közvetlen támogatás, viszont higiénés, illetve egyes állatjóléti fejlesztésekhez igen.) Ez a felfuttatás tehát - még ha a kormányszándék szerinti tízéves távlatban is - százmilliárdos mikroberuházással egyenértékű. Továbbá: ezt a húst valahol el kell majd adni, mégpedig a kormányzati elképzelés szerint részben saját feldogozásban, illetve valamiféle önszerveződési keretben a közben "birtokba vett vertikumon" belül. Ahhoz, hogy az élelmiszer-feldolgozók jelenlegi importigényét hazai áruval ki lehessen váltani, félmillió olcsó, "új hazai disznó" elég lenne, ám az érintett cégek sok ezer kisgazdasággal - ahogy az egyik legnagyobb magyar vállalat vezére nyilatkozott - "üzletileg nagyon nehezen tudnak csak kommunikálni". Vagyis a fogyasztási piacra, a boltok polcaira olcsón és nagy menynyiségben garantált minőségű hústerméket szállítani akaró gyár a tízdisznós termelővel nem tud mit kezdeni - az említett üzem vágókapacitása ötszáz darab óránként. Mivel a hazai ellátás mind mennyiségében és választékában, mind áraiban kiegyensúlyozottnak tekinthető, a mondott félmillió darab fölötti hízó óhatatlanul feleslegként jelenik meg a piacon. Ez természetesen újabb feszültségeket generál. Ráadásul e felesleget sem lehet központi támogatással levezetni: a Torgyán-féle "vízidisznó"-megoldás (az árvízi kármentesítésbe vagy egyéb vis maior okozatokba erőszakolt központi felvásárlások) ideje az uniós csatlakozással lejárt.
A "természetes folyamatossággal megképződő" többlet nagy részét tehát ki kellene vinni az országból, de az atomizált termelés egy ilyen exportnak csak óriási - az ágazatban valóban paradigma-váltással egyenértékű - átszervezéssel lehet a bázisa. A disznótartó magyar parasztokat országos méretű, a piacon megkerülhetetlen és komoly tőkeháttérrel rendelkező szervezetbe kellene összehozni. Mivel az erre vonatkozó kísérletek az elmúlt két évtizedben a termelők miatt rendre megbuktak (mivel idegenkedtek az ezzel óhatatlanul együtt járó adminisztrációs és "esetleges" adózási következményektől), csakis valamiféle központi állami-kormányzati akarat igazíthatja össze a szálakat. Egy ilyen központi gigaszerv fölállítása azonban egy-két éven belül elképzelhetetlen. Hogy ennek hiányában mi történik, ahhoz csak egy adalék: a jelenlegi termelésnek óvatos becslés szerint is negyede-harmada mindenféle ellenőrzés nélkül, feketén kel el. E jelenséget a szervezett felvásárlás nélküli tömeges "háztájizás", no meg a magas és éppen emelni tervezett általános forgalmi adó csak erősítheti.
S még valami: bár a kormány tavaly nyári döntése a kistermelői áruk szabadabb értékesítéséről, illetve a közfogyasztásba szállítások szabályainak egyszerűsítéséről a közvetlen értékesítés adminisztratív akadályait gyakorlatilag felszámolta, a magyar ember háztól sem fog sokkal több disznóhúst venni (évi átlagos fejenkénti fogyasztásunk 27-32 kilogramm).
Változó igények
A kormányzati disznóstratégia a napi piaci dilemmákon túl súlyos ellentmondásban van a hivatalos agrárprogrammal is (lásd: Kert-Magyarország 2.0, Magyar Narancs, 2011. május 19.) is, amely az exportot "általában" nem tartja károsnak ugyan, de a növelésében nem gondolkodik, mert annak bázisa az intenzív, iparszerű gazdálkodás lenne - és az bizony szemben áll a megálmodott "sokszínű, ökologikus alapon" nyugvó kistermeléssel. Ehhez képest került elő a plusz hárommillió darabos disznóállomány-fejlesztési program. (Ennek eredeti változata Orbán Viktor miniszterelnök asztaláról, a Magyar Sertéstartók Országos Szövetségének javaslataként került az agrártárcához.)
A sokat emlegetett megoldás, azaz a bőven és olcsón (ráadásul az uniótól tisztességgel támogatva) megtermelt takarmány feletetése és az így fölhízott disznó értékesítése az elképzelt háztáji viszonyok között még akkor is elképzelhetetlen, ha Európa boldogabbik fele egy emberként fordulna a magyar gasztronómiai turizmus felé. Ám még a leghazafiasabb tömeges vendéglátás sem tudna beállni a sokszor mindenféle ellenőrzés nélküli, ráadásul bizonytalan higiénés körülmények közül érkező árura. És a "bolti" vásárlásoknál is egyre inkább a csomagolt-szeletelt termékeket keresik a vásárlók - részben kényelemből, részben, ha úgy tetszik, óvatosságból. A közfogyasztásban is kialakult az ellenőrizhető áru védjegyévé vált vonalkód tisztelete. Ez ma már többségi álláspont, és ezek az emberek nem fognak a jövőben sem háznál vágott disznót venni.
Összegezve: az agrárpolitikai célként meghatározott állománybővítéshez a versenytársakkal lépést tartani képes, hatékonyan menedzselt export kell, ahhoz meg jelentős árumennyiség, egyenletes és olcsón előállított minőség. Pontosan az, amit a jelenleg margóra szorított intenzív állattartó telepek tudnak garantálni - csakhogy ezek a mai kormányzatnak nem kellenek. Helyettük megteszi a lázálmodozás is.
