„Megöllek, te, gyere ide! Feltípem a szád!” – kiabál egy tizenéves fiú a makói Bethlen utcán, nem nekem, hanem egy nagyobb srácnak, aki a Paizs utcán közeledik. Találkoznak, nevetve lapogatják egymás hátát. Örülnek. „Megcsinállak” – olvasom pár perccel később a Bethlen utca egyik házának falán abban a városrészben, ahol van Ágyú, Sarkantyú, Paizs, aztán Kmetty, Dembinszky, Türr, Bem, Aulich, Vécsey utca is. A nevezetes tábornokok közül három még élt külföldön, amikor Makó tanácsa úgy döntött, ezerötszáz telket méret ki a Csürhejárás nevű területen, hogy a szabadságharc egykori honvédei közül azok, akiknek nincs házuk, építkezhessenek a pici, száz négyszögöles ingatlanokon. Így jött létre a Honvéd-telep 1861-ben Makó legmélyebb fekvésű részén, az 1801 óta létező Cigánybécs mellett, ahol már akkor is cigányok laktak.
Nádas nő a helyén
Éles a határ az Újváros és a Honvéd között: a Hosszú utcától nyugatra széles utak, nagy, jól karban tartott porták és tisztaság, keletre szűk, girbegurba utcák, pici épületek. A város roma lakosságának többsége itt él.
Mindenki tudta 160 éve, hogy itt nem érdemes építkezni a víz miatt, de a város mindenképpen segíteni akart, csak éppen több pénze nem volt arra, hogy jobb földeken mérjen ki házhelyeket. A honszeretettől vezérelt, kényszer szülte döntésnek máig ható következményei vannak.
„Ezök a házak mind salétromosak” – magyarázza a Dembinszky és a Berzsenyi utca sarkán lévő, jól karban tartott házikó gazdája. A nyugdíjas asszony minden évben ki szokott meszelni kívül-belül, ahol kell, tapaszt, de az idén ez elmaradt, mert májusban két komoly belgyógyászati műtétje is volt – ujjával mutatja, milyen hosszú a hasán a vágás –, és most nem bírja emelni a vödröt, meg „gebeszködni” se tud, fölnyúlni a meszelővel.
Az a ház, amelyikben nem laknak – tehát nem fűtik –, két-három év alatt összeomlik. Ami mozdítható, használható belőle, elhordják. Így járt a kilencvenes évek elején a Táncsics Mihály utcán megyei önkormányzati pénzből, önkéntes munkával megépített cigányklub is, amelyben lakossági fórumokat, lakodalmakat, családi eseményeket tartottak. Előbb a bútorok tűntek el, aztán az ajtók-ablakok, majd minden más, amivel fűteni lehet; 2006-ban már nem volt mit felújítani.
Ha egy ház eltűnik, tíz év múlva sűrű nádas áll a helyén, hacsak nem kaszálják mint a közterületet. „35 millióért nyírja a füvet Makón a helyi roma önkormányzat elnökének cége” – írta a Hódpress idén júliusban, részletezve a közbeszerzési adatokat, céginformációkat, amelyek szerint a Gold-PEFA Kft. 323 ezer 600 négyzetméter tisztán tartására szerződött, a cég két tulajdonosa a makói önkormányzat egyik képviselője, egyben a roma nemzetiségi önkormányzat elnöke. A fű tényleg rendesen le van vágva mindenütt.
Tanulságos, ahogy az önkormányzat gondoskodásának emléke él a helyiekben. Sánta Sándort, a város első szabadon választott polgármesterét, aki később több cikluson át volt önkormányzati képviselő, elsősorban jó orvosként tartják számon, „akárki akármilyen beteg volt, azt megvizsgálta, írt föl gyógyszereket, és az illető tényleg meggyógyult”. Buzás Péter idején – 1994 és 2014 között – a város adott anyagot, amiből alá lehetett falazni, szigetelni a házakat, és aszfaltos utat kezdtek építeni. Az idő tájt engedte el a makói képviselő-testület a Honvéddal kapcsolatban azt az elvet, hogy az utcák aszfaltozásához járuljanak hozzá önerővel az utcabeli lakosok is, mint máshol. A hosszabb utcák közérdekből kaptak szilárd burkolatot, hogy a mentő-, tűzoltóautó be tudjon gyorsan menni; a rendőrt hol hozzámondták, hol nem, mert nem lehetett tudni, mennyire sértő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
