"Elszabadult az optimizmus" - Chikán Attila, a Corvinus Egyetem közgazdászprofesszora

  • Mészáros Bálint
  • 2010. október 28.

Belpol

A költségvetési helyzetre és a Fidesz választási ígéreteire tekintettel elfogadható az eddigi kormányzati munka, bár a válságadók és a magánnyugdíjrendszer körüli bizonytalanság kétségtelenül súlyos kockázatokat hordoz. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere szerint az intézményrendszer átalakítását most már muszáj elkezdeni, de nincs értelme a társadalom ellenében reformálgatni.
A költségvetési helyzetre és a Fidesz választási ígéreteire tekintettel elfogadható az eddigi kormányzati munka, bár a válságadók és a magánnyugdíjrendszer körüli bizonytalanság kétségtelenül súlyos kockázatokat hordoz. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere szerint az intézményrendszer átalakítását most már muszáj elkezdeni, de nincs értelme a társadalom ellenében reformálgatni.

Magyar Narancs: Mit gondol a kormány gazdaságpolitikai irányvonaláról?

Chikán Attila: A mértékadó magyar közgazdászok körében évek óta konszenzus van abban, hogy mik azok a legfőbb lépések, amelyekkel a gazdaságot és a társadalmat kedvezőbb pályára lehet állítani. A korábbi kormányzatok ezeket nem, vagy csak nagyon részlegesen vették figyelembe. Minden káröröm nélkül mondom: most már világosan látszik, hogy a politikának jobban kellett volna hallgatnia a közgazdászokra. De azt is tudomásul kell venni, hogy a gazdaságnak más a logikája, mint a politikának, a közgazdászok elvárásai nem mindig férnek bele a politikai koncepcióba, valamennyi feszültség mindig van a kettő között. A Gyurcsány-időszakban a kormány tudomásul vette a reformok szükségességét, de nem vagy nagyon gyengén lépett. Rendszerszerű gondolkodás nélkül nem lehet a nagy léptékű reformokat végigcsinálni, és azok ellenében sem, akiknek végre kell hajtaniuk. A politikának konszenzust kell teremtenie; nem az egész orvostársadalommal, nem az összes pedagógussal vagy az összes nyugdíjassal, de legalább azokkal a mértékadó rétegekkel, amelyek befolyásolják a program végrehajthatóságát. Itt akadt el korábban a reform, és azóta húzunk magunk után egy csomó problémát. A magyar társadalom mostani helyzetéhez együtt vezetett a sok örökölt probléma, a gazdaságpolitikai hibák és a globális válság. Ez a három dolog egymásra rakódott, ezért érte más országoknál sokkal nagyobb pofon Magyarországot. A kibontakozáshoz a különböző gyökerű problémakörök együttes kezelését kell megvalósítani.

MN: Hogyan?

CA: Megkerülhetetlen a Tárki 2009-es tanulmánya, amely nemzetközi összehasonlításban azt mutatja, hogy a magyar társadalom értékszerkezete lényegesen közelebb áll a kelet-európai országokéhoz, mint a Nyugathoz. Ebből következtethetünk arra, hogy mit is kíván a magyar nemzet, mivel lehet az embereket megnyerni, milyen reformokat fogadnak el. De a társadalmi viszonyoknak hosszú ideje nem történt meg a szükséges elemzése, hiányzik az őszinte szembenézés és az az elképzelés, amivel ebből ki lehetne jönni. E nélkül viszont nem lehetnek megalapozottak a jövőre vonatkozó elgondolások. Ezek, akárcsak a közgazdászok és a politikusok közötti ellentmondás, tartós problémák. Nem kérdem tehát, hogy a kormány öt hónap alatt miért nem pótolta az elmaradást. Persze előzetesen azért jobban fel lehetett volna készülni a problémákra. Másrészt közhely, hogy a kemény intézkedéseket a kormányzati ciklusok elején kell meghozni, de a világon nincs az a politikai párt, amely az önkormányzati választások előtt ennek nekiállt volna. Felmerül a kérdés, hogy jó-e az a magyar választási rendszer, amelyik fél évre minden kormányzatot ilyen helyzetbe hoz. Most itt tartunk, és várakozásokkal tekintünk előre, hogy vajon tényleg jönnek-e a reformok.

MN: Hogyan illeszkednek ebbe az eddigi költségvetési intézkedések?

CA: A kormánynak rövid távon valamit kezdenie kellett a költségvetési hiánnyal. Ha érzelemmentesen belegondolunk, honnan lehet pénzt szerezni, a következőkre jutunk. A költségvetés kiadási oldalának a csökkentése reformokat igényel, ez tehát egyik napról a másikra nem megoldható. Megpróbáltak a hiánycsökkentés alól feloldozást kapni az Európai Uniónál, ami nem sikerült - én egyébként azt gondolom, az országnak hosszú távon jobb, hogy így történt. Ekkor viszont két helyről lehet pénzt szerezni: az emberektől vagy a vállalatoktól.

MN: A hiánycsökkentéshez kellett a pénz? Nem az adócsökkentéshez?

CA: Ahhoz is, hiszen a kormány igyekezett tartani a választási ígéreteit. Azt is világosan megfogalmazta, hogy nem akar megszorításokat, azaz közvetlenül a lakosságot terhelni. Ehelyett a vállalatoktól vesz el pénzt.

MN: Bizonyos vállalatoktól.

CA: Igen, és így átmenetileg mentesíti a lakosságot, és az adócsökkentés is lehetővé válik. A kormány mozgásteret teremtett önmagának, és ezzel két-három évvel eltolja annak az idejét, amikor szembe kell nézni a társadalmi reformokkal. Semmi újat nem mondok ugyanis azzal, hogy a kiadások csökkentése nélkül a költségvetési hiány kordában tartása hosszú távon nem lehetséges. De már most sem fenékig tejfel a dolog, mert sok gond van az elvonásokkal: jogbizonytalanságot teremtenek, torzítják a versenyviszonyokat, nem felelnek meg bizonyos uniós előírásoknak. A magánpénztári rendszer átalakításával a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága kerül veszélybe megint. Remélem, a politikusok világosan látják, hogy a mostani döntések 30-40 év múlva fognak hatni, tehát a nyugdíjkérdés nagy felelősség.

MN: Ezek azért nem elhanyagolható problémák vagy amolyan járulékos veszteségek.

CA: Az a kérdés, hogy mire fogják használni a mozgásteret. Tisztán közgazdaságilag nézve világos, hogy az eddigi lépésekben nagy kockázat van. A legveszélyesebb, hogy csökkentik a növekedés esélyeit, márpedig hosszú távon csak a növekedés tud kihúzni bennünket a nehéz helyzetünkből. De ha a nemzetközi konjunktúra kedvezően alakul, ha ezt mi ki is tudjuk használni, és bevezetjük a szükséges reformokat, akkor mindez három-négy év múlva happy enddel is végződhet. Erre garancia nincsen, de esély van.

MN: Hogyan lesz az adócsökkentésből gazdasági növekedés?

CA: A társasági adó csökkentése és a lakosságnál maradó pénz is remélhetőleg növeli a gazdasági aktivitást. A kis- és középvállalatok fejlesztéséhez is hozzájárul, hogy az embereknek mennyi pénzük van.

MN: De közben a fedezetet biztosító különadók fékezik a növekedést, például az elmaradt beruházásokon keresztül.

CA: Ez komoly torzító tényező, de azt gondolom, hogy a válságadók mértéke azért nem rendíti meg ezeket a vállalatokat. Korábban a gyógyszergyárakra is kivetettek különadót.

MN: Sokkal kisebbet.

CA: Igen, de ezeket kimunkálja magából a rendszer. Ezek a vállalatok meg fogják találni a módját, hogy egy részét visszaterheljék a lakosságra, ezért mondtam, hogy nem közvetlenül a lakosságtól szed be pénzt a kormány.

MN: A Reformszövetség, amelynek reálgazdasági munkacsoportját ön vezette, többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy főleg a képzetlenek körében kellene emelni a foglalkoztatottságot. Nem fogja növelni az aktivitást, hogy az új adórendszer miatt éppen az ő jövedelmük csökken.

CA: Olyan adórendszer nincs, ami mindenkinek jó lenne, és a sok gazdaságirányítási eszköz közül az adórendszer csak az egyik. A foglalkoztathatóság pedig nem is annyira adózási probléma, hanem elsősorban oktatási, szakképzési kérdés.

MN: Hosszabb távon az, középtávon pedig főleg a munkaügyi szolgáltatások kérdése. De sem erről, sem az oktatás fejlesztéséről nem hallottunk még semmit.

CA: Így van, és általában is probléma, hogy éppen a reálvetületek hiányoznak a gondolkodásból. Akkor nem gond, hogy egyes rétegeknek csökken a jövedelmük, ha más intézkedésekkel az embereket magukat kiemeljük ezekből a rétegekből. A reálszféra hatékonyságának emelése, a termelés és szolgáltatások értékteremtő funkciójának középpontba állítása nélkül nincs kibontakozás. Évek óta beszélünk például arról, hogy alacsony a magyar vállalatok innovációs hajlandósága, e nélkül meg nehéz a világpiacon boldogulni. De ma már szóba sem kerülnek a gazdaságpolitikai kommunikációban a hasonló, a gazdaság tényleges működéséhez kapcsolódó ügyek. A Vállalkozók és Munkaadók Országos Szövetsége készített egy hozzászólást a Széchenyi-tervhez, ami tele van ilyen adalékokkal. A vállalkozások pénzhez jutásának általános kérdéseit kell például felvetni, hogy hogyan lehet a kisvállalati működés folyamatos és ésszerű finanszírozását biztosítani. Az adó is elsősorban ezen belül fontos, hiszen a magas adónál még nagyobb baj, ha bizonytalan, hogy mennyi lesz, és nem lehet vele kalkulálni.

MN: A különadók mindenesetre három év múlva megszűnnek, de a személyi jövedelemadót, feltételezem, nem fogják újra megemelni. Akkor valamivel be kell tömni a költségvetési lukat.

CA: Ehhez kell a növekedés.

MN: Amit azok a reformok fognak generálni, amelyekről még nem is hallottunk? Elég lehet ehhez a 2014-ig hátralevő idő?

CA: Sok mindenre van addig lehetőség. Nem lesz virágzó gazdaság, de a költségvetési problémát muszáj kezelni. Sok intézmény szorul reformra az önkormányzatoktól a parlamentig, az egészségügytől az oktatásig. Nem hiszem például, hogy hetven felsőoktatási képzési helyre volna szükség - hogy a színvonalról ne is beszéljünk. De ezekre mind választ adni egyetlen választási ciklus alatt nem lehet. A korrupció is olyan probléma, amelynek évszázadosak a gyökerei, és a mértéke meghaladja azt, ami egy modern társadalom számára megengedhető. A mai pártfinanszírozás eleve megakadályozza, hogy tisztán működjenek a hatalmi struktúrák. Minden országban van ezen a területen is korrupció, de hogy a rendszer is erre épüljön? Ezekkel nagyon komolyan kell foglalkozni, nem is vagyunk eszköztelenek, de a legjobb szándék mellett is hosszú távú folyamatról lehet csak szó. A kormány ezért ne is ígérjen olyat, hogy egy választási ciklus alatt mindezekben rendet tesz, mert nem fog sikerülni.

MN: A társadalmi beidegződések hogyan fognak változni, amikor például a magánnyugdíjrendszer bedarálása éppen az amúgy is gyenge öngondoskodásnak tesz keresztbe?

CA: Úgy tűnik, a magyar társadalom nagyon boldog a paternalista helyzetben. Nagyon könynyen el lehet neki magyarázni, milyen jó az, ha az állam gondoskodik majd róla, nem pedig a vérszívó magánpénztárak.

MN: Tehát? Nincs mit tenni, ez ilyen?

CA: Ez jórészt ideológiai kérdés. Én azt gondolom, hogy sok olyan terület van, ahol a piacnak nagyobb szerepe lehetne, akár az egészségügyben és az oktatásban is. De nem tudom, hogy politikailag mire van lehetőség, ha az emberek nem így gondolják. A kormányzatnak vannak olyan társadalompolitikai céljai, amelyek a közgazdászokat szakmailag nem érdeklik. Én például gyűlölöm azokat a mostani vitákat, amelyek az állam és a piac viszonyáról szólnak. Nem tudok azzal az állítással mit kezdeni, hogy eddig a piac mindenhatóságában hittünk, most meg be kell látnunk, hogy az állam mennyivel jobb. Sosem hittünk a piac mindenhatóságában! A szabályok megfogalmazása mindig állami feladat, mert anélkül semmilyen verseny nem működik, ultizni és futballozni sem lehet szabályok nélkül. Ami 2008-ban történt a világgal, az legalább annyira kormányzati, mint piaci kudarc. A piaci mechanizmusok a történelem tanúsága szerint nagyon is hatékonyak tudnak lenni, feltéve, hogy ott van mellettük az állam, amely kellő mértéktartással, de világos szabályokat tud alkotni. Itt és most ez is egy feladat. A politikai szlogenekre ugyan szakmailag nem tudunk semmit alapozni, de nyilvánvalóan helyük lehet egy népgyűlésen. A hivatalba lépett kormánynak pedig nagyon erős a támogatottsága, ami a szavazatokban is megnyilvánult, és jó néhány hónap után is megmaradt. Ennek a háttérnek jelentős szerepe van a gazdaságpolitika formálásában, hiszen így az eszközök is erőteljesebbek lehetnek.

MN: Ha ez a támogatás mondjuk két év múlva nem eredményez egyértelmű reformokat, akkor nem lesz már ilyen megengedő?

CA: Akkor katasztrofális lesz a helyzet. Én tényleg azt gondolom, hogy fordulóponton állunk, fölfelé és lefelé is mehetünk.

MN: Ön informális kapcsolatokon keresztül tud már valamit, vagy a viszonylagos optimizmusa pusztán a lehetőségnek szól?

CA: Ez egy kis ország, az ember ki sem tudja kerülni, hogy sok mindenkivel kapcsolatba kerüljön, de kifejezetten kormányzati szereplőktől nincs semmilyen háttér-információm. A helyzet olyan, hogy most van esély a kilábalásra. A kormánynak megvan a bázisa, és a bizalmi indexek a magánnyugdíj-pénztári bejelentés után is fölfelé mentek. Az emberek olyan sokáig voltak rossz helyzetben, hogy egyszerűen elszabadult az optimizmus, és erre a Fidesz ügyesen épít.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.