"Elszabadult az optimizmus" - Chikán Attila, a Corvinus Egyetem közgazdászprofesszora

  • Mészáros Bálint
  • 2010. október 28.

Belpol

A költségvetési helyzetre és a Fidesz választási ígéreteire tekintettel elfogadható az eddigi kormányzati munka, bár a válságadók és a magánnyugdíjrendszer körüli bizonytalanság kétségtelenül súlyos kockázatokat hordoz. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere szerint az intézményrendszer átalakítását most már muszáj elkezdeni, de nincs értelme a társadalom ellenében reformálgatni.
A költségvetési helyzetre és a Fidesz választási ígéreteire tekintettel elfogadható az eddigi kormányzati munka, bár a válságadók és a magánnyugdíjrendszer körüli bizonytalanság kétségtelenül súlyos kockázatokat hordoz. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere szerint az intézményrendszer átalakítását most már muszáj elkezdeni, de nincs értelme a társadalom ellenében reformálgatni.

Magyar Narancs: Mit gondol a kormány gazdaságpolitikai irányvonaláról?

Chikán Attila: A mértékadó magyar közgazdászok körében évek óta konszenzus van abban, hogy mik azok a legfőbb lépések, amelyekkel a gazdaságot és a társadalmat kedvezőbb pályára lehet állítani. A korábbi kormányzatok ezeket nem, vagy csak nagyon részlegesen vették figyelembe. Minden káröröm nélkül mondom: most már világosan látszik, hogy a politikának jobban kellett volna hallgatnia a közgazdászokra. De azt is tudomásul kell venni, hogy a gazdaságnak más a logikája, mint a politikának, a közgazdászok elvárásai nem mindig férnek bele a politikai koncepcióba, valamennyi feszültség mindig van a kettő között. A Gyurcsány-időszakban a kormány tudomásul vette a reformok szükségességét, de nem vagy nagyon gyengén lépett. Rendszerszerű gondolkodás nélkül nem lehet a nagy léptékű reformokat végigcsinálni, és azok ellenében sem, akiknek végre kell hajtaniuk. A politikának konszenzust kell teremtenie; nem az egész orvostársadalommal, nem az összes pedagógussal vagy az összes nyugdíjassal, de legalább azokkal a mértékadó rétegekkel, amelyek befolyásolják a program végrehajthatóságát. Itt akadt el korábban a reform, és azóta húzunk magunk után egy csomó problémát. A magyar társadalom mostani helyzetéhez együtt vezetett a sok örökölt probléma, a gazdaságpolitikai hibák és a globális válság. Ez a három dolog egymásra rakódott, ezért érte más országoknál sokkal nagyobb pofon Magyarországot. A kibontakozáshoz a különböző gyökerű problémakörök együttes kezelését kell megvalósítani.

MN: Hogyan?

CA: Megkerülhetetlen a Tárki 2009-es tanulmánya, amely nemzetközi összehasonlításban azt mutatja, hogy a magyar társadalom értékszerkezete lényegesen közelebb áll a kelet-európai országokéhoz, mint a Nyugathoz. Ebből következtethetünk arra, hogy mit is kíván a magyar nemzet, mivel lehet az embereket megnyerni, milyen reformokat fogadnak el. De a társadalmi viszonyoknak hosszú ideje nem történt meg a szükséges elemzése, hiányzik az őszinte szembenézés és az az elképzelés, amivel ebből ki lehetne jönni. E nélkül viszont nem lehetnek megalapozottak a jövőre vonatkozó elgondolások. Ezek, akárcsak a közgazdászok és a politikusok közötti ellentmondás, tartós problémák. Nem kérdem tehát, hogy a kormány öt hónap alatt miért nem pótolta az elmaradást. Persze előzetesen azért jobban fel lehetett volna készülni a problémákra. Másrészt közhely, hogy a kemény intézkedéseket a kormányzati ciklusok elején kell meghozni, de a világon nincs az a politikai párt, amely az önkormányzati választások előtt ennek nekiállt volna. Felmerül a kérdés, hogy jó-e az a magyar választási rendszer, amelyik fél évre minden kormányzatot ilyen helyzetbe hoz. Most itt tartunk, és várakozásokkal tekintünk előre, hogy vajon tényleg jönnek-e a reformok.

MN: Hogyan illeszkednek ebbe az eddigi költségvetési intézkedések?

CA: A kormánynak rövid távon valamit kezdenie kellett a költségvetési hiánnyal. Ha érzelemmentesen belegondolunk, honnan lehet pénzt szerezni, a következőkre jutunk. A költségvetés kiadási oldalának a csökkentése reformokat igényel, ez tehát egyik napról a másikra nem megoldható. Megpróbáltak a hiánycsökkentés alól feloldozást kapni az Európai Uniónál, ami nem sikerült - én egyébként azt gondolom, az országnak hosszú távon jobb, hogy így történt. Ekkor viszont két helyről lehet pénzt szerezni: az emberektől vagy a vállalatoktól.

MN: A hiánycsökkentéshez kellett a pénz? Nem az adócsökkentéshez?

CA: Ahhoz is, hiszen a kormány igyekezett tartani a választási ígéreteit. Azt is világosan megfogalmazta, hogy nem akar megszorításokat, azaz közvetlenül a lakosságot terhelni. Ehelyett a vállalatoktól vesz el pénzt.

MN: Bizonyos vállalatoktól.

CA: Igen, és így átmenetileg mentesíti a lakosságot, és az adócsökkentés is lehetővé válik. A kormány mozgásteret teremtett önmagának, és ezzel két-három évvel eltolja annak az idejét, amikor szembe kell nézni a társadalmi reformokkal. Semmi újat nem mondok ugyanis azzal, hogy a kiadások csökkentése nélkül a költségvetési hiány kordában tartása hosszú távon nem lehetséges. De már most sem fenékig tejfel a dolog, mert sok gond van az elvonásokkal: jogbizonytalanságot teremtenek, torzítják a versenyviszonyokat, nem felelnek meg bizonyos uniós előírásoknak. A magánpénztári rendszer átalakításával a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága kerül veszélybe megint. Remélem, a politikusok világosan látják, hogy a mostani döntések 30-40 év múlva fognak hatni, tehát a nyugdíjkérdés nagy felelősség.

MN: Ezek azért nem elhanyagolható problémák vagy amolyan járulékos veszteségek.

CA: Az a kérdés, hogy mire fogják használni a mozgásteret. Tisztán közgazdaságilag nézve világos, hogy az eddigi lépésekben nagy kockázat van. A legveszélyesebb, hogy csökkentik a növekedés esélyeit, márpedig hosszú távon csak a növekedés tud kihúzni bennünket a nehéz helyzetünkből. De ha a nemzetközi konjunktúra kedvezően alakul, ha ezt mi ki is tudjuk használni, és bevezetjük a szükséges reformokat, akkor mindez három-négy év múlva happy enddel is végződhet. Erre garancia nincsen, de esély van.

MN: Hogyan lesz az adócsökkentésből gazdasági növekedés?

CA: A társasági adó csökkentése és a lakosságnál maradó pénz is remélhetőleg növeli a gazdasági aktivitást. A kis- és középvállalatok fejlesztéséhez is hozzájárul, hogy az embereknek mennyi pénzük van.

MN: De közben a fedezetet biztosító különadók fékezik a növekedést, például az elmaradt beruházásokon keresztül.

CA: Ez komoly torzító tényező, de azt gondolom, hogy a válságadók mértéke azért nem rendíti meg ezeket a vállalatokat. Korábban a gyógyszergyárakra is kivetettek különadót.

MN: Sokkal kisebbet.

CA: Igen, de ezeket kimunkálja magából a rendszer. Ezek a vállalatok meg fogják találni a módját, hogy egy részét visszaterheljék a lakosságra, ezért mondtam, hogy nem közvetlenül a lakosságtól szed be pénzt a kormány.

MN: A Reformszövetség, amelynek reálgazdasági munkacsoportját ön vezette, többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy főleg a képzetlenek körében kellene emelni a foglalkoztatottságot. Nem fogja növelni az aktivitást, hogy az új adórendszer miatt éppen az ő jövedelmük csökken.

CA: Olyan adórendszer nincs, ami mindenkinek jó lenne, és a sok gazdaságirányítási eszköz közül az adórendszer csak az egyik. A foglalkoztathatóság pedig nem is annyira adózási probléma, hanem elsősorban oktatási, szakképzési kérdés.

MN: Hosszabb távon az, középtávon pedig főleg a munkaügyi szolgáltatások kérdése. De sem erről, sem az oktatás fejlesztéséről nem hallottunk még semmit.

CA: Így van, és általában is probléma, hogy éppen a reálvetületek hiányoznak a gondolkodásból. Akkor nem gond, hogy egyes rétegeknek csökken a jövedelmük, ha más intézkedésekkel az embereket magukat kiemeljük ezekből a rétegekből. A reálszféra hatékonyságának emelése, a termelés és szolgáltatások értékteremtő funkciójának középpontba állítása nélkül nincs kibontakozás. Évek óta beszélünk például arról, hogy alacsony a magyar vállalatok innovációs hajlandósága, e nélkül meg nehéz a világpiacon boldogulni. De ma már szóba sem kerülnek a gazdaságpolitikai kommunikációban a hasonló, a gazdaság tényleges működéséhez kapcsolódó ügyek. A Vállalkozók és Munkaadók Országos Szövetsége készített egy hozzászólást a Széchenyi-tervhez, ami tele van ilyen adalékokkal. A vállalkozások pénzhez jutásának általános kérdéseit kell például felvetni, hogy hogyan lehet a kisvállalati működés folyamatos és ésszerű finanszírozását biztosítani. Az adó is elsősorban ezen belül fontos, hiszen a magas adónál még nagyobb baj, ha bizonytalan, hogy mennyi lesz, és nem lehet vele kalkulálni.

MN: A különadók mindenesetre három év múlva megszűnnek, de a személyi jövedelemadót, feltételezem, nem fogják újra megemelni. Akkor valamivel be kell tömni a költségvetési lukat.

CA: Ehhez kell a növekedés.

MN: Amit azok a reformok fognak generálni, amelyekről még nem is hallottunk? Elég lehet ehhez a 2014-ig hátralevő idő?

CA: Sok mindenre van addig lehetőség. Nem lesz virágzó gazdaság, de a költségvetési problémát muszáj kezelni. Sok intézmény szorul reformra az önkormányzatoktól a parlamentig, az egészségügytől az oktatásig. Nem hiszem például, hogy hetven felsőoktatási képzési helyre volna szükség - hogy a színvonalról ne is beszéljünk. De ezekre mind választ adni egyetlen választási ciklus alatt nem lehet. A korrupció is olyan probléma, amelynek évszázadosak a gyökerei, és a mértéke meghaladja azt, ami egy modern társadalom számára megengedhető. A mai pártfinanszírozás eleve megakadályozza, hogy tisztán működjenek a hatalmi struktúrák. Minden országban van ezen a területen is korrupció, de hogy a rendszer is erre épüljön? Ezekkel nagyon komolyan kell foglalkozni, nem is vagyunk eszköztelenek, de a legjobb szándék mellett is hosszú távú folyamatról lehet csak szó. A kormány ezért ne is ígérjen olyat, hogy egy választási ciklus alatt mindezekben rendet tesz, mert nem fog sikerülni.

MN: A társadalmi beidegződések hogyan fognak változni, amikor például a magánnyugdíjrendszer bedarálása éppen az amúgy is gyenge öngondoskodásnak tesz keresztbe?

CA: Úgy tűnik, a magyar társadalom nagyon boldog a paternalista helyzetben. Nagyon könynyen el lehet neki magyarázni, milyen jó az, ha az állam gondoskodik majd róla, nem pedig a vérszívó magánpénztárak.

MN: Tehát? Nincs mit tenni, ez ilyen?

CA: Ez jórészt ideológiai kérdés. Én azt gondolom, hogy sok olyan terület van, ahol a piacnak nagyobb szerepe lehetne, akár az egészségügyben és az oktatásban is. De nem tudom, hogy politikailag mire van lehetőség, ha az emberek nem így gondolják. A kormányzatnak vannak olyan társadalompolitikai céljai, amelyek a közgazdászokat szakmailag nem érdeklik. Én például gyűlölöm azokat a mostani vitákat, amelyek az állam és a piac viszonyáról szólnak. Nem tudok azzal az állítással mit kezdeni, hogy eddig a piac mindenhatóságában hittünk, most meg be kell látnunk, hogy az állam mennyivel jobb. Sosem hittünk a piac mindenhatóságában! A szabályok megfogalmazása mindig állami feladat, mert anélkül semmilyen verseny nem működik, ultizni és futballozni sem lehet szabályok nélkül. Ami 2008-ban történt a világgal, az legalább annyira kormányzati, mint piaci kudarc. A piaci mechanizmusok a történelem tanúsága szerint nagyon is hatékonyak tudnak lenni, feltéve, hogy ott van mellettük az állam, amely kellő mértéktartással, de világos szabályokat tud alkotni. Itt és most ez is egy feladat. A politikai szlogenekre ugyan szakmailag nem tudunk semmit alapozni, de nyilvánvalóan helyük lehet egy népgyűlésen. A hivatalba lépett kormánynak pedig nagyon erős a támogatottsága, ami a szavazatokban is megnyilvánult, és jó néhány hónap után is megmaradt. Ennek a háttérnek jelentős szerepe van a gazdaságpolitika formálásában, hiszen így az eszközök is erőteljesebbek lehetnek.

MN: Ha ez a támogatás mondjuk két év múlva nem eredményez egyértelmű reformokat, akkor nem lesz már ilyen megengedő?

CA: Akkor katasztrofális lesz a helyzet. Én tényleg azt gondolom, hogy fordulóponton állunk, fölfelé és lefelé is mehetünk.

MN: Ön informális kapcsolatokon keresztül tud már valamit, vagy a viszonylagos optimizmusa pusztán a lehetőségnek szól?

CA: Ez egy kis ország, az ember ki sem tudja kerülni, hogy sok mindenkivel kapcsolatba kerüljön, de kifejezetten kormányzati szereplőktől nincs semmilyen háttér-információm. A helyzet olyan, hogy most van esély a kilábalásra. A kormánynak megvan a bázisa, és a bizalmi indexek a magánnyugdíj-pénztári bejelentés után is fölfelé mentek. Az emberek olyan sokáig voltak rossz helyzetben, hogy egyszerűen elszabadult az optimizmus, és erre a Fidesz ügyesen épít.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.