Bokros Lajos: A csúszó leértékelés már csak azért sem lehetett a stabilizációs program utolsó eleme, mivel a csomag rengeteg olyan intézkedést is tartalmazott, amelyek a mai napig is élnek és hatnak a gazdaságban. Ezeket azonban nem nevezném a nevükön; ilyen arrogancia mellett esetleg azt a hatást váltanám ki, hogy megsemmisítik őket.
MN: Mennyire felel meg a valóságnak az, hogy a Bokros-csomag 1995 márciusi bejelentése előtt Magyarországot néhány hét választotta el a teljes fizetésképtelenségtől?
BL: Nehéz arról beszélni, mennyi idő volt hátra addig a csődig, ami végül nem következett be. A gazdaság csőd közeli helyzetben volt. A költségvetés és a fizetési mérleg hiánya, valamint a külföldi eladósodás olyan mértéket ért el, ami a lejáró hitelek törlesztését, megújítását fenyegette. Az állam hitelezőinek bizalma megingott, ezért egyre rövidebb időre és fokozatosan romló feltételek mellett jutottunk újabb kölcsönökhöz, ami közeli és elkerülhetetlen csőddel fenyegetett. Egyetlen adatot mondanék: 1995 elején a költségvetés egyharmada adósságszolgálatra (tőketörlesztésre és kamatfizetésre) ment el, egyre kevesebb forrást hagyva az oktatásra, egészségügyre, a nyugdíjakra. Ez az adósságspirál kódolta a rendszerbe a csődöt, mindenképpen lépni kellett. A piac az ország fizetőképességét olyannyira rossznak ítélte meg, hogy több országtól már semmilyen körülmények között nem számíthattunk hitelre. A nemzetközi pénzügyi intézményeknél már azon tanakodtak, hogyan lehet Magyarországot a mindenképpen bekövetkező csődből kivezetni.
MN: Ebben a helyzetben milyen példákból tudtak kiindulni, és milyen megoldási módok közül választhattak?
BL: Tálcán felkínált példa volt az 1994. decemberi mexikói válság, főleg abból a szempontból, hogy mit nem szabad megengedni. Nem volt nehéz összeállítani azt az intézkedéssorozatot, ami Magyarországot a csőd közeli helyzetből kirángatta, tudniillik pontosan meghatározható volt a feladat: a gazdaság nemzetközi versenyképességét, a munka hatékonyságát kell javítani. A cél az volt, hogy a kivitel révén többlet devizabevételekhez jusson az ország, és ez alapozza meg azt a gazdasági növekedést, ami nem rombolja tovább a pénzügyi egyensúlyt, hanem épp ellenkezőleg, annak helyreállításának irányába hat. Kisméretű, a világgazdaságra nyitott ország esetében a fenntartható növekedés kizárólagos motorja az export, azt nem lehet sem a belső fogyasztásra, sem pedig az alkalmasint mesterséges, például költségvetési eszközökkel felpörgetett belföldi beruházásokra alapozni. A gazdasági növekedés ugyanis akkor tartható huzamosabb ideig fenn, ha nem rombolja szét a pénzügyi egyensúlyt.
MN: Ez az, ami tudtommal korábban idehaza nem nagyon sikerült.
BL: Magyarország az 1995-öt megelőző harminc évben ebben a csapdában vergődött: a megélénkülő gazdaság pár év alatt tönkretette a pénzügyi egyensúlyt, amit egyfajta megszorító gazdaságpolitika követett népszerűtlen kényszerintézkedésekkel. Ezek azonban nem csupán a pénzügyi egyensúly romlásának vetettek véget, hanem általában a növekedést is megakasztották. A nyolcvanas évek végére az ország a pénzügyi lehetőségei és a termelési potenciálja által lehetővé tett jövedelemnél többet költött, ami az életszínvonalban is visszaköszönt.
MN: Mennyiben hozott változást a rendszerváltás?
BL: Akkoriban úgy gondoltuk, hogy a régi rendszer megszűnésével ebből a gazdasági csapdából is kievickélünk. Ez meg is történt volna, ha az első demokratikus kormány azonnal reagál a pénzügyi egyensúly akkor már nyilvánvaló problémáira. Azaz meghozza azokat az intézkedéseket, amelyekre majd öt évvel később került sor. Ügyelve a gazdaság exportképességére, hatékonyságának javítására, olyan szigorításokra volt már akkor is szükség, amelyek segítettek volna megőrizni a pénzügyi egyensúlyt. A taxisblokád után azonban Magyarországon nyoma sem látszott a legapróbb restriktív lépésnek sem, a gazdaság stabilizálása 1995-ig fel sem merült. Addigra viszont a pénzügyi válság annyira elmélyült, hogy a korábbi lehetőségekhez képest csak jóval radikálisabb intézkedések segítettek.
MN: Ennek a beavatkozásnak a szükséges mértékét mennyire lehetett pontosan megítélni?
BL: Mivel a gazdaság bizonyos mértékig tervezhető, modellezhető, erre mindig nyílik lehetőség. De nem ez volt a lényeg. Lehet, hogy tévedtünk bizonyos mértékekben, de ennél jóval fontosabb volt, hogy a gazdasági élet szereplőinek helyreállítsuk a bizalmát, hogy elhiggyék: van jövője a magyar gazdaságnak. Mondanék egy példát: 1995 előtt nemzeti sport volt a forint ellen spekulálni. Az exportőrök például minél később hozták be az országba a kivitt áruk ellenértékét, mivel sosem tudhatták, mikor értékelik le a forintot. Az importőrök ezzel szemben minél gyorsabban ki akarták fizetni az áruk ellenértékét, lévén, hogy nem zárhatták ki, hogy másnap jóval több forintot kell kifizetniük ugyanazért a cikkért. A csúszó leértékelő árfolyampolitika komoly fordulatot hozott. Nem a kezdeti nagy leértékelés volt a lényeg, hanem az, hogy onnantól kezdve a forint leértékelése előre bejelentett módon történt. A gazdasági szereplők elhitték, hogy a kormány tartani tudja magát az előre megadott menetrendhez, márpedig a modern gazdaságban a lélektani tényezőknek beláthatatlan hatásuk van. Ha az emberek elhiszik, hogy lesz gazdasági növekedés, akkor beruházni kezdenek, ami felpörgeti a motort. Ha ellenben úgy érzik, hogy nincs jövőjük, az ország csődbe tart, kimenekítik a pénzüket, ami felborítja a devizaegyensúlyt, és a csőd tényleg bekövetkezik. De említhetném itt bármelyik, a gazdasági növekedés minőségét leíró makrogazdasági mutatót a költségvetési hiánytól az inflációig.
MN: Korábban azt nyilatkozta, hogy baloldali beállítottságú, ami nagyfokú szociális érzékenységgel párosul. Ehhez képest a Bokros-csomagot születésétől kezdve azzal támadták, hogy túlságosan restriktív és antiszociális.
BL: Ez a fajta kritika a stabilizációs program azon elemeivel kapcsolatban merült fel, amelyek a jóléti államot, a szociális hálót általában érintették. Itt a családi pótlék alanyi jogon történő folyósításának megszüntetésére gondolok, a gyermektámogatási rendszer rászorultsági alapon történő átalakítására vagy a tandíj bevezetésére a felsőoktatásban. "Jóindulatú" kritikusaim azt vetették a szememre, hogy ezek a lépések nem hoztak semmit a költségvetés konyhájára, tehát feleslegesen irritáltam velük a társadalmat. Úgy gondolom, éppen ezek az intézkedések bizonyítják azt, hogy a stabilizációs program nem pusztán költségvetési és monetáris politikai elemekből állt. Hanem ezeken túlmutató, a szociálpolitikát is érintő részeket is tartalmazott, amelyek közvetlen pénzügyi hatása valóban szinte elhanyagolható volt. Jelentőségüket én abban látom, hogy igazságosabb, korszerűbb, egy piacgazdaságban megfigyelhetőnél szolidárisabb társadalom irányába mutattak. Vegyük a családi pótlékot. A mai napig azt vallom: a jómódban élőknek nincs szükségük ezekre az összegekre, hiszen azok a család összjövedelméhez képest elenyészők. Lebecsülnénk egy bankárt, ha feltételeznénk róla, hogy azért vállal gyereket, hogy az állam néhány ezer forinttal kiegészítse a fizetését. Ha véges költségvetési keretből gazdálkodunk, akkor nem érdemes ezeket a marginális összegeket olyanoknak juttatni, akik egyáltalán nem szorulnak rá. A korszerű szociálpolitika lényege, hogy az állam gondoskodása azon rétegekre irányul, amelyek erre rászorulnak. Ez szerintem egy teljesen baloldali szociálpolitikai nézet, mellesleg egybevág a nemzetközi pénzügyi intézményeknél uralkodó felfogással. Sőt néha érdesebb megfogalmazásokat is hallani, amelyek szerint a szociálpolitika hatékonysága azon múlik, hogy mennyire célzottak a támogatások. Semmit nem szabad általánosan osztogatni, semmit nem szabad ingyenessé tenni, még csak piaci ár alatt értékesíteni sem, mert ezekből mindig a magasabb jövedelműek húznak hasznot. Az alacsony víz- és energiaár azokat támogatja, akik nagy házban, nagy fürdőmedencében, sok vízben lubickolnak. A hajléktalanok ebből egyáltalán nem profitálnak. Az esélyek kiegyenlítése végett hozott szociális intézkedéseknek akkor van értelmük, akkor hatékonyak, ha célzottak és rászorultsági alapon működnek.
MN: Már csak az a kérdés, hogy a rászorultság meghatározása mennyire pontos.
BL: Ez valóban nehéz. Visszakanyarodva a stabilizációs programhoz: az a jogosultak tíz százalékától vette el a családi pótlékot. Tehát még mindig a társadalom elég tekintélyes részét minősítette rászorultnak. Ez nem nevezhető szigornak, nagyobb hatású lett volna, ha a társadalom húsz-harminc százaléka önként mond le ezekről a számára minimális hozadékot jelentő juttatásokról. A jelenlegi kormány nem tett mást, mint a jómódúaknak adta vissza a családi pótlékot, emiatt viszont képtelen volt növelni a rászorultakra jutó támogatásokat.
MN: Ha ez ilyen világos és ésszerű, miért nem értették meg mégsem az emberek?
BL: Ennek okai közül kettő említenék. Először is, hogy ötven évig az úgynevezett szocializmus a hamis szolidaritás elvén épült, a szegénység egyenlőségén, nem pedig azon, hogy a rátermettek, a jobb képességűek, a képzettebbek jobban éljenek, ami annak megállapítására is módot ad, hogy kik a rászorultak. Egy nem piacgazdasági rendszerben, ahol formálisan mindenki egyenlő, ezt képtelenség kideríteni. Ezért is volt könnyen eladható, hogy mindenki rászoruló, miközben egyes privilegizált rétegek nem nyilvánosan, nem áttekinthető módon jutottak többletjövedelmekhez, többletvagyonhoz. A piacgazdaságban ezek nyilvánossá válnak, s ezen az alapon már el lehet dönteni, ki a rászorult. Nálunk a mai napig sokan úgy gondolják, hogy szinte kizárólag szegény emberek lakják az országot, sokan szorulnak rá az állam segítségére, pedig már rég nem így van. A másik, ennél is fontosabb ok, hogy a stabilizációs program a privilegizált rétegek érdekeit csorbította. Ezek a csoportok adottságaiknál fogva minden strukturált társadalomban a legbefolyásosabbak, a legközelebb vannak a nyilvánossághoz, ráadásul kritikai megjegyzéseiket néha hamisan fogalmazzák meg. Nem a saját sértődöttségüket hangoztatják, hanem azt, hogy a széles néprétegek jártak rosszul, holott ez nem igaz. Azok a befolyásos emberek, akiket bizonyos intézkedések hátrányosan érintettek, véleményformálóként mindig elnyomják a valóban rászorultak szükségleteit politikai színtéren megjelenítő hangokat. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, a társadalmi szolidaritást teljesen át kell értelmezni, ám a jelenleg is - gyakran befolyásos politikusok aktív részvételével - folyó ködösítést és hamisítást tekintve ez még a távoli jövő zenéje. Válsághelyzetben egyébként nehéz elkülöníteni a tűz eloltása érdekében tett lépéseket azoktól, amelyek a majdani építkezés előkészületei.
MN: Mibe került ez mégis a gazdaságnak?
BL: Viszonylag elviselhető mértékű inflációval és munkanélküliséggel megfizettük a rövid távú költségeket, viszont nem volt visszaesés. Amikor a stabilizáció hallatlan társadalmi költségeiről és az okozott károkról hallani, akkor illene hozzátenni, hogy mi volt ennek az alternatívája. Két év alatt súlyosan, 11 százalékkal csökkentek a reálbérek, és érezhetően romlott az életszínvonal, és ha nem teszünk semmit, ezek a gondok később ugyan, de hatványozottan jelentkeznek. Ezt az árat mindenképpen meg kellett fizetni, elkerülendő a gazdasági és pénzügyi csődöt, miközben minden más intézkedésegyüttes sokkal nagyobb áldozatot követelt volna.
MN: Fogalmazna kicsit konkrétabban?
BL: Vegyük megint példának a sokak által kárhoztatott csúszó leértékelő árfolyamrendszert. Amikor egy országnak nem nő, hanem inkább csökken a kivitele, az import meg drámai sebességgel bővül, akkor az ennek következtében elromló külső pénzügyi egyensúlyt kétféleképpen lehet helyreállítani. Egyszeri leértékelés után beállítunk egy egyensúlyi árfolyamot, ami működik, ha hisznek benne. Magyarországon ez történt. Az árfolyamot szabadjára is lehetett volna engedni, ám ez abban a helyzetben nem kilenc, hanem 25-30 százalékos, esetleg még drasztikusabb leértékelődéshez vezetett volna, az azzal járó inflációval és gazdasági visszaeséssel. Egy intézkedés megítélése csak akkor történhet tisztességgel, ha a haszonáldozatot (opportunity cost) is figyelembe vesszük. Mi lett volna a nem cselekvés, illetve minden más alternatíva ára a konkrét program hatásaival összevetve? Meggyőződésem, és ez matematikailag igazolható is, hogy az 1995-96-os stabilizációs intézkedésprogram a maga nemében optimális volt. Nagyon ritka az olyan válságkezelő program, amely nem jár drámai visszaeséssel. Csak a közelmúltból véve példákat: Magyarország a délkelet-ázsiai, az orosz, a brazil, az argentin vagy a török krízishez képest gyorsan és viszonylag olcsón túljutott a nehezén. A magyar program, ami meggyőződésem szerint megalapozta az azóta is fenntartható, dinamikus gazdasági növekedést, úgy tudta helyrebillenteni a pénzügyi egyensúlyt, hogy közben nem fékezte le a gazdaságot.
MN: Ezt elfogadom, s azt se vonom kétségbe, hogy a támogatásokat a társadalom ama részének kell adni, amelyik arra valóban rászorul. Ám a mai magyar adórendszert figyelembe véve (gondoljunk a minimálbéren tengődő, gyakran még az adózási kötelezettségeiknek is eleget tenni képtelen vagyonosokra) szerintem képtelenség jól célozni a szubvenciókkal.
BL: Ez lehetséges, viszont nem hinném, hogy egy rossz adórendszer és rossz adófizetési morál árát hibás szociálpolitikával kell megfizetni. Éppen ezért vetődött fel az előző kormány idején a kötelező vagyonnyilatkozat bevezetésének ötlete, ami a civilizált világban bevett és elfogadott megoldás. Ez a csak félig-meddig törvényesen, esetleg illegálisan szerzett jövedelmeket is kézzelfoghatóvá teszi, azaz nem veszi természetesnek, hogy a minimálbéren bejelentett munkavállaló néhány év alatt több tíz milliós házat vásároljon. Ez a szembeszökő eltérés ugyanis a mai nyilvántartási rendszerben felderíthetetlen. Magyarországon az Alkotmánybíróság volt az első, amely megvédte az illegálisan nagy jövedelmeket húzókat azzal, hogy alkotmányellenesnek minősítette a vagyonbevallás intézményét. Aztán hasonlóan járt el azzal az adószámmal is, amit egyesíteni akartunk a társadalombiztosítási számmal, hogy követni lehessen az egyének közteherviselésének alakulását. Nálunk ahelyett, hogy a magas keresetűek büszkék lennének arra, hogy sokat adóznak, nemzeti sport az adócsalás. Ezeket a mélyen gyökerező, hagyománybeli, értékrendbeli problémákat nem lehet egy rossz szociálpolitikával orvosolni.
MN: A szociálpolitika jobbá tételéért éppenséggel az előző kormány is síkra szállhatott volna.
BL: Akkoriban egy út elején voltunk, amit ha teljes mellszélességében felvállal az a kormány, amelynek nevében a stabilizációs intézkedésekre sor került, sokkal több eredményről beszélhetnénk. A tandíj bevezetésekor például olyan rendszert kellett volna meghonosítani, hogy a teljes körű költségtérítés mellett a rászorulók szociális segélyt, a tehetségesek pedig ösztöndíjat kapjanak. A mértékek jó beállításával a szegényebb, de rátermettebb diákok éppúgy eséllyel indultak volna, mint a jobb anyagi háttérrel érkező, de kevésbé tehetségesek. Manapság ugyanis az ingyenesnek mondott - de valójában számos költségtérítési elemmel tűzdelt - felsőoktatásért azok fizetnek, akik soha nem jutnak be az egyetemekre, annak dacára, hogy a felsőoktatás nem egy szolgáltatás, hanem egy később várhatóan megtérülő beruházás. Miközben korántsem biztos, hogy a valóban rászorulók megkapják azt a segítséget, amire tényleg szükségük volna.
MN: Miért mond csütörtököt minden demokratikusan választott kormányzat a szociálpolitika terén?
BL: Az éretlen, gyermekbetegségekkel küszködő demokráciában minden kabinet sokkal inkább a tehetős, befolyásos rétegek érdekeit képviseli, mint bármi mást. És elsősorban a saját érdekeit. Amikor a magyar állampolgárok közel fele nemhogy a politikai közvélemény formálásában nem vesz részt, de még csak hallgatóként is teljes önmegtartóztatást tanúsít, akkor a párttá szerveződött érdekcsoportok hajlamosak ezeknek a rétegeknek a figyelmen kívül hagyására. Ettől a perctől kezdve viszont a hangadó, befolyásos, jómódú és a fejlett érdekérvényesítési képességgel rendelkező csoportoknak politizálnak, amelyek érthetően hangos és élénk nemtetszéssel fogadják az ő zsebükre menő intézkedéseket. Eközben a társadalom széles rétegeinek a hangja nem hallatszik.
MN: Képes-e ezen változtatni az a tendencia, miszerint a magyar gazdaság egyre inkább elválik az államtól, a politikától?
BL: Bár ez a függetlenség már előrehaladt, még távolról sem olyan mértékű, amilyen egy piacgazdaságban. Magyarországon még túlságosan is számít az, hogy mit cselekszik a kormány, mert a mozgástere jóval nagyobb, mint ott, ahol a szerepek már évszázadok óta ki vannak osztva. Mi még csak tanuljuk a politikai, közgazdasági kultúrának azt a fokát, ahol már felismerni a hamis beszédet, hogy annak alapján leváltsuk a kormányt, amelyik az őszinteséggel sem tiszteli meg adófizetőit.
MN: Azt hinné az ember, az állami tulajdon apadásával erősödik a gazdaság függetlensége.
BL: A közhiedelemmel ellentétben Magyarországon még óriási mennyiségű vagyontárgy van feleslegesen a magánszektornál rosszabbul gazdálkodó állam kezében, a termelő vagyon mintegy negyede, harmada. Az esetleges privatizáció jelentősége nem pusztán abban áll, hogy a Magyar Villamos Művek, a posta, az államvasutak vagy mondjuk a Dunaferr a mostaninál hatékonyabban működhetne, hanem abban is, hogy a politika és a gazdaság egészségtelen összefonódásának még a látszata sem merülne fel. A társadalom figyelmét ezek a korrupciógyanús üzelmek kötik le, nem pedig az igazi kérdések.
MN: Melyek lennének ezek?
BL: A mostanában sokszor emlegetett Dunaferr-történetben például a kulcsmotívum, hogy honnan és mennyiért szállítja a vasmű a dolomitot, miközben szerintem ennél fontosabb, hogy miért van még mindig állami kézben a vállalat. Jóllehet mind a mostani, mind a korábbi kormány már rég túladhatott volna rajta. Egy másik példa: ön szerint jót tesz a Malévnak, hogy négy év alatt ötször váltották le a vezérigazgatót? Ezalatt a cég valós piaci értéke az akkori felére süllyedt, amiért valaki felelős. Miért nem adják el a Postabankot? Vélhetően azért, mert nem elég értékes, a töredékét sem éri annak a pénznek, amit a helyreállítására fordítottak. Következésképpen elhibázott döntés volt a talpra állítás mellett dönteni, inkább fel kellett volna számolni, az jóval olcsóbb lett volna.
MN: Mi lett volna a betétesekkel?
BL: A felszámolás a kisbetétesek maradéktalan kártalanítását jelentette volna, míg azok az intézmények, amelyek a Postabankban tartották a pénzüket, magukat okolhatták volna betéteik elvesztéséért. Egy intézményi befektetőtől elvárható, hogy mindig tisztában legyen a kockázatokkal, hogy tudjon különbséget tenni bank és bank között. Miféle kapitalizmus az, ahol az állam kirángat intézményeket a bajból? Ez a jól működő piacgazdaságokra nem jellemző.
MN: Márpedig az elmúlt három évben nálunk ez a fajta paternalizmus dívott, ami a latin-amerikai példákat idézte. Ön szerint ez mikortól veszélyezteti a magyarországi piacgazdaság működését?
BL: Latin-Amerika a legjobb példa arra, hogy a kormányzati klientúrára épülő gazdaság nem képes tartósan fejlődni. Ennek működésképtelensége bebizonyosodott, az emberek - akárcsak a szocializmusban - fogyasztóként nem voltak hajlandók elfogadni azokat a javakat, amelyeket maguk termeltek, a világgazdaságtól elzártan.
MN: A protekcionizmus akár visszafordíthatóvá is teheti a fejlődést?
BL: Ettől nem tartok. A magyar gazdaság olyan mértékben beágyazódott már a világgazdaságba, hogy abból kitépni nem lehet. A kormány legfeljebb a saját érdekkörébe tartozókat képes ideig-óráig megvédeni a piaci versenytől. Ez a típusú gazdaságpolitika azonban hamar felemészti a forrásokat.
MN: Képes-e egy politikai kurzus lezülleszteni a gazdaságot?
BL: Az átmeneti gazdaságokban a politika nagyon éles ciklusokban változik, ami kihat a gazdaságra is. A piacgazdaságokban egy-egy kormányváltás után általában - kisebb-nagyobb kivételektől eltekintve - minden marad a régiben, a poszt-szocialista térségben viszont egyelőre nem jellemző a "békés" átmenet. Egy elbizakodott, önelégült kormány, amelyik nem tudja, hogy miért sikeres, és hamisan közvetíti ennek az okait a társadalom felé, adott esetben nem tud jól intézkedni, amikor felhők gyülekeznek a látóhatáron. A mai világgazdasági helyzetben borzasztó óvatosan kellene gazdaságpolitizálni. A sokat átkozott globalizációnak van egy kemény, most éppen negatív hatása. Arra gondolok, hogy a világgazdaság három lokomotívja, az egyesült államokbeli, a japán és a nyugat-európai egyszerre lassul, amire az elmúlt ötven évben nem volt példa. Ez egy átfogó recesszió veszélyét is hordozhatja, aminek hatása alól a magyar gazdaság sem képes magát kivonni. Sokan emlékszünk még az 1973-as olajválság utáni hangzatos kijelentésekre, miszerint ez hozzánk nem gyűrűzhet be. A sokk következtében aztán a magyar gazdaság vészesen eladósodott, egy emberöltőre, aminek a terheit a mai napig nyögjük. Ha tehát a termékeink legfőbb piacai beszűkülnek, dőreség lenne azt gondolni, hogy például a belső keresletet meg lehet tenni a gazdaság húzóerejének. Ez ugyanis a fogyasztás bővítése mellett a költségvetési kiadásokat is meglódítja, előbb-utóbb felborul a pénzügyi egyensúly, tönkretéve a stabilizáció nehezen megszerzett eredményeit. A propaganda hamis, amikor azt állítja: az előző kormány idején az állam rosszindulatúan, erkölcstelenül elvett valamit, de mi most visszaadjuk. De miből? Azokból az eredményekből, amelyeket az egyensúlyőrző növekedés azóta megteremtett. Ha ebben az osztogatásban nem figyelünk arra, hogy a gazdaság külső versenyképessége forog kockán, akkor belesodródhatunk egy újabb hullámvölgybe. Akárcsak Lengyelország, ahol a napokban, hetekkel a választások előtt derült ki, hogy egy túlértékelt nemzeti valuta mellett jövőre 11-12 százalékos államháztartási hiány fenyegeti az országot. De említhetném a cseh példát, ahol a büdzsé hasonlóan kétségbeejtő helyzete mellé alacsony gazdasági növekedés társul, egy olyan válság után, amit megelőzően az akkori kormányfő elégedetten nyilatkozta, hogy már elvégezték az átmenet összes feladatát. Amikor a világgazdaságban recesszió van kialakulóban, akkor több mint felelőtlenség mesterséges gazdasági növekedést gerjeszteni pusztán a népszerűségért.
MN: Manapság divatos kérdés, hamarosan pedig eldől: kifizetődő-e politikailag az előző kormány pellengérre állítása? Ebben a tekintetben a stabilizációs program kitüntetett figyelmet kap, elég a miniszterelnök ama nyilatkozatára utalni, amelyben olyasmit mondott: kormánya a Bokros-csomag súlyosan romboló következményeinek orvoslásán dolgozik. A mostani kormányzatnak szerintem eddig egyetlen pozitív megnyilvánulása sem volt a programmal kapcsolatban.
BL: Ezt akár dicséretnek is vehetjük, nem gondolja? Komolyra fordítva a szót, arról sosincs említés, hogy miért volt szükség akkor a megszorításokra, mint ahogy arról sem, hogy mi tette lehetővé a mostani bőkezűséget. Nem hallani egyetlen szót arról sem, hogy az elmúlt három évben mért magas szintű, az egyensúly romlásával nem fenyegető gazdasági növekedés mellett miért nem teljesülnek mégsem a kormány célkitűzései, például az infláció leszorítása. Bár sokat beszéltek pozitív irányú intézkedésekről meg a gazdaság további stabilizációjáról, a tettek mezejére ritkán léptek. Szerencsére a negatív hatású intézkedésektől is jórészt tartózkodtak, eltekintve néhány termék mesterségesen alacsonyan tartott árától vagy a rossz struktúrában elköltött költségvetési pénzektől. Ugyanakkor rengeteg lehetőséget elszalasztottak.
MN: Mikre gondol?
BL: A stabilizáció eddigi eredményeinek megszilárdítására, az Európai Unióhoz történő felzárkózás gyorsítására. Ezek elmaradtak, akárcsak az államháztartási reform továbbvitele. Amikor a gazdaság évente öt százalékkal bővül, volna mód arra, hogy az osztogatás helyett - amiből elsősorban a jómódúak és nem a rászorulók profitálnak - mondjuk adócsökkentésbe fogjon a kormány. A költségvetési egyensúly alacsonyabb szintű adóztatás és újraelosztás mellett is elérhető volna. Ez az inflációt is lefelé vinné, ellentétben azzal a gyakorlattal, ami az alultervezett költségvetésben képződő pótlólagos bevételetek elköltésében merül ki, és ami a kereslet élénkítése révén az inflációt táplálja. Az a furcsa helyzet állt tehát elő, hogy az expanzív fiskális politika tompítja a monetáris politika inflációcsökkentő hatását. Persze akkor, amikor a forint felértékelődése a gazdaság főszereplőit, az exportőröket sújtja leginkább, a kormány - hacsak nem akarja a kivitel számottevő visszaesését elkönyvelni - kénytelen fiskális eszközökhöz nyúlni. Szerencsére a gazdaság oly mértékű hatékonyságjavuláson ment át az elmúlt években, hogy képes megemészteni az eddigi, közel tízszázalékos forintfelértékelődést. Többet azonban nem. Továbbá az inkonzisztens gazdaságpolitika a befektetői bizalmat is kikezdi. Figyelni kell, hogy meddig engedjük learatni a babérokat. Akár önérdekből, akár hurráoptimizmusból, akár a nagyobb népszerűség kedvéért osztunk túl, annak a költségét a következő kormány alatt a társadalom újból megfizeti.
Csák Csongor
