„Ha bátor is vagy, alig van segítség, ha van segítség, alig van eredmény, ha van eredmény, alig érdekel valakit” – dióhéjban így lehet összefoglalni a Romák Magyarországon: A diszkrimináció kihívásai című tanulmányt az egyik szerző, Bernáth Gábor kutató szerint. A Minority Rights Group Europe (MRGE) és az Idetartozunk Egyesület kiadványát a múlt héten mutatták be, Bernáth mellett szerzője még Király Kinga Júlia író, műfordító, kutató és Setét Jenő emberi jogi aktivista, roma jogvédő.
Diszkrimináció diszkrimináció hátán
A tanulmány egyrészt az elmúlt évek olyan dokumentumait veszi alapul, mint az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) éves jelentései, az Európai Uniónak küldött civil monitoring jelentések, vagy a területen dolgozó civil szervezetek beszámolói; másrészt fókuszcsoportos beszélgetések tapasztalatait építi be a jelenlegi kutatásba. A 2020 októberében és novemberében folytatott beszélgetéseken jogvédelemmel foglalkozó jogászok, civilek, helyi aktivisták és roma szervezetek munkatársai vettek részt.
A tanulmány fő megállapítása nem hordoz sok újdonságot: a romák az élet összes területén komoly hátránnyal küzdenek.
Különösen súlyosak a roma nők és a roma gyerekek problémái, mivel ők a legkiszolgáltatottabbak és őket éri a legtöbb sérelem a csoporton belül. A roma gyerekeket leginkább az iskolai szegregáció sújtja. Ahogy az az Európai Bizottság megbízásából a kormányzati felzárkóztatási stratégiáról készült roma civil monitoring jelentés megállapításaiból kiderül:
- a roma diákok fele lemorzsolódik az oktatási rendszerről,
- alig 24 százalékuk fejezi be a középiskolát,
- és mindössze 5 százalékuk jut el egyetemre,
- míg a nem romák esetében ez a szám 35 százalék,
- a középiskolát pedig közel 75 százalék fejezi be a nem roma tanulók közül.
A Magyar Tudományos Akadémia által 2018-ban közzétett kutatás is közöl egy fontos számot: eszerint
2008 és 2016 között majdnem 10 százalékkal nőtt az iskolai szegregáció.
Emellett a roma gyerekek aránytalanul nagy számban kerülnek a gyermekjóléti központok, a gyámhatóságok látókörébe, és a családból való kiemelés is itt a legjellemzőbb. A tanulmány felidézi az Európai Roma Jogok Központja vizsgálatát, amelyet hat év különbséggel kétszer is elvégeztek, és amely a családból való kiemelés gyakorlatát monitorozta Nógrád megyében. Mint írják: „a szervezet mindkét esetben arra a megállapításra jutott, hogy sokkal nagyobb számban emelik ki a roma gyerekeket a családból, mint nem roma társaikat. 2016-ban közel nyolcvan százalék volt a szakellátásban lévő roma gyerekek/fiatalok aránya, ami elképesztően magas szám, főleg annak ismeretében, hogy a roma lakosság aránya a megyében megközelítőleg 20 százalék.”
A roma nőket a foglalkoztatástól az egészségügyi ellátásig rengeteg megkülönböztetés éri, a beszámolók alapján a leginkább a szülészeti ellátás területén. „Itt, Borsodban sok helyen, ahol kórház van […] emberszámba nem veszik a cigányasszonyokat. Pláne, ha még fiatalok is. […] Ez az egyik legmegalázóbb dolog, ami létezik. Minden mocskot megkap. […] És tehetetlen, mert orvosi ellátásra szüksége van. […] Sokan nem mondják el még otthon sem, még a férjnek sem. Csendben tűrik” – mesélik az érintettek a tapasztalataikat. Egy férfi hozzátette: „Az én feleségem, hiába magyar, cigány kórterembe került. Tudták, hogy a férje cigány, és bekerült oda.”
A roma közösség tagjait folyamatosan hátrányos megkülönböztetés éri a (köz)foglalkoztatás során is, sokszor szembesülnek azzal a munkakeresés során, hogy ha a munkáltató meghallja, hol lakik a jelentkező, egyből közli, hogy már beteltek a helyek.
„Jelentkezel dolgozni, és megkérdezik, hová tartozol, mondod, István-akna, máris betelt az állás.” „Meghallják, hogy Gilvánfa, akkor már nincs hely. Betelt a létszám.”
A fókuszcsoportos beszélgetések alkalmával pedig azt is megjegyezték az érintettek, hogy a koronavírus-járvány alatt a helyzet csak rosszabb lett, a leépítéseknél például a romák úgy érezték, hogy „ők voltak az elsődleges célcsoport, akiket tömegesen elbocsájtottak a járvány kitörését követően.”
Úgyis nekik van igazuk
Az MRGE tanulmánya a „hétköznapi” diszkrimináció mellett azt is vizsgálja, hogy milyen lehetőségei vannak a romáknak, ha a diszkriminációs ügyekben bírósághoz vagy hatósághoz fordulnának. Megállapításuk szerint erre 2015 óta folyamatosan egyre kevesebb lehetőség adódik. Egyrészt azért, mert sok jogvédő szervezet megszűnt, külföldre tette át a székhelyét, vagy Budapestre koncentrálódik, így a vidéken, mélyszegénységben élőknek szinte lehetetlen hozzáférni az ilyen segítséghez.
Ahogy a civilek fogalmaznak: „Valaha volt az államnak a jogvédő hálózata, jogvédő szervezetek, […] most nincs telefonszámuk az embereknek, most a roma önkormányzatokat, meg a civil szervezeteket keresik meg, mi meg kapkodunk a fejünk után, hogy kinek szóljunk.” A kutatók kiemelik, hogy a 2018-as polgári jogi eljárási reform is nagyban nehezíti a bírósághoz fordulás lehetőségét. A reform értelmében ugyanis jogi segítség nélkül nem lehet személyiségi jogi pert kezdeményezni, a mélyszegénységben élők viszont nem tudnak megfizetni egy ügyvédet, az ingyenes jogi segítségnyújtás pedig szinte teljesen megszűnt.
Másrészt a romák úgy érzik, sokszor egyfajta túszhelyzetben vannak azok, akiket sérelem ér. Legyen szó akár a közfoglalkoztatásról vagy a szociális lakásokról, mindkét esetben nagyban függnek az önkormányzattól, így ha a romák diszkriminációt tapasztalnak, nem mernek szólni, vagy nem tudják, hová kellene fordulniuk.
„Semmi értelme, akkor is nekik van igazuk, nekik van igazuk. Ezt mindenki tudja. Ha az atyaúristenhez megy a cigány, akkor is, kinek van igaza? Annak, aki ott ül az asztal mögött.”
– idézi a tanulmány az érintetett. Egy aktivista pedig úgy véli: „Sokan azt sem tudják, hogy valójában mi történt velük”.
A jogász beszélgetőpartnerek arra is kitértek, hogy a 2005-ben létrejött Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) nagyban segítette a hatékonyabb jogorvoslathoz való hozzáférést. A hatóságot ugyanis olyan autonóm közigazgatási szervként tartották számon, amelynek döntéseivel szemben nincs rendes jogorvoslat, úgynevezett fellebbezés, hanem kizárólag bírósági felülvizsgálati kérelmet lehet előterjeszteni. A hatóság éves jelentéseiből kiderül, hogy 2019-ben 864 olyan kérelem érkezett az EBH-hoz, amely a nemzetiséghez való tartozással kapcsolatos, ebből pedig 44 fő volt roma kérelmező. Mint írják, a „romákat ért sérelmek közül mindössze hét esetben állapították meg a jogsértést. A részletes leírások között nem találunk romákat érintő ügyet.”
És bár a statisztikákból az látszik, hogy folyamatosan csökkent a roma panaszosok száma az EBH előtt indult és sikerre vitt ügyekben, legalább volt egy független intézmény, amihez lehetett fordulni. 2021 januárjától azonban az EBH megszűnt, illetve beleolvadt az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalába (AJBH). A tanulmányban megszólított jogászok szerint „aggodalomra ad okot annak a független közigazgatási szervnek a megszüntetése, amely tizenöt éven át látta el a diszkriminációs ügyekben érintett védett csoportok esetében a jogvédelmet.”
A közösség erejével
Az érintettek a fent említetteknek köszönhetően erősen kételkednek abban, hogy egyáltalán érdemes volna jelenteni a diszkriminációs eseteket. Ennek szerintük az az egyik legfőbb oka, hogy „a hétköznapi előítéletességre nem válasz a jogi fellépés.” Akkor mégis mit lehetne tenni? – adódik a kérdés, amit a tanulmány megpróbál megválaszolni.
A kutatók szerint többek között rendkívül fontos lenne, hogy
- a roma közösségek hozzáférjenek a kormányzat által működtetett intézményekhez, ismerjék azok működését;
- a roma közösség tagjai felismerjék az őket ért jogsértéseket, tudják, hogy hová, mely hatóságokhoz, bírósághoz lehet fordulni a különböző típusú ügyekben;
- a nemzetiségi önkormányzatok is szerepet vállaljanak a helyi közügyek intézésében, az érdekérvényesítésben és szükség esetén a jogérvényesítésben is;
- jól működjön a közösségépítés, valamint a meglévő roma és romákat segítő civil szervezetek támogatása a közösségépítésben.
Ahogy a tanulmány összegzi: „csakis a közösség erejével, illetve a közösségi képviselőkön keresztül lehet apró lépésekkel, de haladnia hátrányos megkülönböztetés leküzdéséhez vezető úton.”
A teljes tanulmányt itt lehet elolvasni.
