Egy tüntetés sok mindenre lehetőséget ad. Rövid időre közös üzeneteken és jelszavakon alapuló közösséget hoz létre, ami erőt tud demonstrálni, együtt skandálni, ugrálni, hidat és utcákat foglalni. Egy dologra viszont nem alkalmas: a demokratikus döntéshozatalra. Mindig lesz pár hangadó vagy szószóló, akiket szinte feltétel nélkül követ a tömeg, és ez akkor sincs másképp, ha az elöl menetelők a bázisdemokrácia elkötelezett hívei. Ezért a Hallgatói Hálózat eseményein, ha valamilyen döntéshelyzet van, megpróbálunk egy olyan környezetet létrehozni, amelyben minden résztvevőt bevonva tudjuk megvitatni a szituációt. Ez történt február 15-én a jogi kar elfoglalásakor, a december 10-ei lágymányosi fórumon, és december 17-én, a Humán Platform tüntetése után, amikor a tömeg a rádiótól a színművészetire vonult. A tüntető tömeg elfoglal egy előadót vagy leül egy hídra, és átalakul fórummá.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A Hallgatói Hálózat fórumainak módszertana a spanyolországi Indignados mozgalomban kialakult, az Occupy megmozdulásokon keresztül Magyarországra jutott metóduson alapszik. Szélesebb közösségben először a február 15-ei hallgatói fórumon alkalmaztuk. A módszer lényege az, hogy nagy tömegek véleményét tudjuk azonnal felmérni, összevetni. Az elsőre talán nevetségesnek tűnő kézjelek, mutogatások azt a célt szolgálják, hogy az éppen beszélő szónok zavarása nélkül tudjon kommunikálni a csoport. Az egyik alapvető kézjel például a siketnéma jelbeszéd „taps” jelzése, a fej fölé emelt csuklók rázása. Ez az egyetértést jelenti. Egy másik jel a radikális ellenvéleményt fejezi ki, ezt a kezekkel formált x-szel lehet mutatni. Az egyik felszólaló a december 10-ei, Lágymányoson tartott, a kormány drasztikus intézkedései miatt összehívott fórumon a Hallgatói Hálózat öt pontjának kiegészítését javasolta a társadalmi mobilitásról szóló passzussal, s mire beszédének végére ért, az egész aula bőszen rázta a csuklóját. Egy másik résztvevő felszólalásában egy ellen-HÖK-szerű szervezet megalakítását javasolta, ezt ikszek tömege fogadta (a plénum résztvevői valószínűleg nem igényeltek még egy hierarchikus, a képviseltektől eltávolodott képviselői rendszert), s ez meg is akasztotta a szónokot a beszédében. A kézjelekkel mindenkinek azonnal nyilvánvaló, hogy mit gondol a plénum. Mindezt úgy, hogy közben csend van, és a szónok nyugodtan be tudja fejezni a beszédét, nem fullad a gyűlés hangzavarba és káoszba. Sok kézjel van, és ha egy visszajelzési funkció érezhetően betöltetlen, mindig ki lehet találni valami újat. Így el lehet mutogatni azt, hogy a szónok beszéde unalmas, és inkább ugorjunk a következő témára, vagy hogy nem értem, amiről éppen szó van. Ez a módszer annyira hatásos, hogy gyakorlatilag nincs olyan társaság (a fórumok esetében ez ráadásul egymást nem ismerő emberekből áll össze), amely ne használná a jeleket zsigerből és rutinosan a beszélgetés első öt perce után.
A fórummódszer másik, Magyarországon szokatlan eleme a konszenzusra törekvés. Egy vitát addig folytatunk, ameddig az adott lehetőségekhez mérten a legjobb kompromisszumot el nem érjük. Ez természetesen a konfliktusos kérdésekben ritkán valósítható meg maradéktalanul, ám mindig, minden szavazás előtt meghallgatjuk az ellenvéleményeket, és az álláspontokat közelíteni próbáljuk egymáshoz. December 17-én felmerült az a nehezen értelmezhető kérdés, hogy „meddig vagyunk hajlandók elmenni eszközeink radikalitását tekintve?”. Ahelyett, hogy erről túlságosan leegyszerűsítő szavazás indult volna, a témát körbejártuk, és abban állapodtunk meg, hogy az eszközök drasztikusságáról minden esetben külön-külön kell dönteni. Ez a hozzáállás persze sok fáradsággal és vesződéssel jár, mert minden véletlenszerűen összeálló csoportban lesz egy-két, a végletekig makacs és akadékoskodó ember, ám ez vállalható áldozat, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy így minden véleményt meg tudunk ismerni, és mindenkinek van lehetősége az elhangzott érvek alapján változtatni az álláspontján.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A felszólalások, pontosan azért, hogy mindenkinek legyen lehetősége beszélni, bizonyos szempontból korlátozva vannak. Csak az adott témában lehet felszólalni, időkeret van a beszédekre (ez általában két perc), és a szónoknak mindenképpen konstruktívnak kell lennie, azaz vagy hasznos kritikát kell adnia, vagy valamilyen módon bővítenie kell az addig elhangzottakat. Ez általában rászorítja a résztvevőket, hogy átgondolják mondanivalójukat, s nem kalandoznak el a témától. Így ritkán csúsznak be személyes memoárok, miközben a plénum éppen mondjuk egy kormányhivatal elfoglalását tervezi. A javaslatoknak külön kézjele van, a javaslat keretein belül lehet valamilyen új ötletet a fórum elé vinni, vagy új témát ajánlani. A külön kézjel megint csak a gördülékeny működést segíti: lehetővé teszi, hogy egyszerre egy javaslatot vitassunk meg, és csak utána térjünk át a következőre. Mind a 10-ei, mind a 17-ei fórum eljutott egy idő után arra a pontra, hogy a felszólalások voltaképpen csak egyszerű, könnyen értelmezhető javaslatokból álltak. A plénum szinte azonnal döntött arról, hogy nem fog (bűncselekménynek számító) hivatali munkaakadályozást szervezni, s szintén tíz perc diskurzus után foglalt állást amellett, hogy felveszi a kapcsolatot a Kunigunda utcában tüntetőkkel. Az egész párbeszéd strukturálásában komoly felelőssége van a moderátornak. Ő szólítja fel a jelentkezőket, összegzi az elhangzottakat, vezeti fel a javaslatok alapján a szavazásokat. A moderátor, amíg betölti ezt a szerepet, lemond a személyes véleményéről is, és pártatlanul vezeti a vitát. Ha a moderátornak lankad a figyelme, és nem értelmezi jól a helyzetet, vagy nem tudja konstruktív vonalon tartani a beszélgetést (és személyeskedésbe vagy semmitmondó felszólalásokba fullad a diskurzus), akkor az egész rendszer borul. Szerencsére ez is könnyen tanulható feladat, és kis gyakorlással bele lehet jönni.
Az előbbiekből is látszik, hogy a fórummódszer arra alkalmas, hogy nagy vonalakban vitassunk meg egy témát, javaslatokat és ötleteket fogadjunk vagy vessünk el, és pont azért működik az egész, mert erre a funkcióra koncentrálunk. A részletek kidolgozása, vagy nüansznyi különbségek összevetése nem a fórumnak való feladat. Ha ilyen teendők merülnek fel, akkor azt a fórum résztvevőiből alakuló munkacsoportok végzik el. Ha a plénum úgy dönt, hogy egy feladatot el szeretne végeztetni (a videomegosztókra felkerült, szerdán kezdődő általános oktatási sztrájkra felhívó üzenet szövegét is munkacsoport írta), a feladattal foglalkozni kívánó tagok egy külön helyre vonulnak, ahol közösen létrehozzák azt, amire a fórumtól megbízást kaptak. Munkájuk végeztével újra a plénum elé járulnak, ekkor a fórum résztvevői döntenek arról, hogy elfogadják-e az eredményt, vagy visszaküldik revízióra. A munkacsoportok feladatuk végeztével feloszlanak.
Ez a szisztéma nem működik mindig úgy, ahogyan az egyetemfoglalók nagykönyvében meg van írva. A múlt kedden a pécsi diákok fórumáról egy jókora tömeg kivonult, a plénumot és módszereit szidva, és inkább a városháza elé vonultak tüntetni. Ám azt lehet látni, hogy a magyar diákokban hatalmas felszabadítatlan energiák lappanganak, és elég hozzá tíz-húsz lelkes ember, aki ismeri ezt a módszert, hisz benne – és tudja alkalmazni –, ahhoz, hogy átragassza a hangulatot a tömegre. (Az e heti pécsi plénum már jóval sikeresebb és termékenyebb volt, pont a jobban tisztázott keretek miatt.) A bevonódás, a valódi demokrácia élménye olyan meghatározó tud lenni, hogy a fórumok után többen a kocsmaasztalnál is azon kapják magukat, hogy a csuklójukat rázzák egyetértésükben. A Hallgatói Hálózat elmúlt hetekben tartott fórumain mindkét esetben olyan döntések születtek, amelyek mögé oda tudott állni a közösség. S ez az igazán fontos, mert míg az megítélés tárgyát képzi, hogy a döntések nyomán végrehajtott cselekvés mennyire volt hasznos (spontán hídfoglalás, általános oktatási sztrájk hirdetése), abban minden résztvevőnek egyöntetű a véleménye, hogy ezek a MI döntéseink voltak.
A szerző az elmúlt hetek hallgatói fórumainak egyik szervezője, moderátora.
