Magyar Narancs: A Roma Education Fund (REF – Roma Oktatási Alap) tíz éve működő alapítvány, amelyet a Roma Integráció Évtized Program keretén belül hoztak létre, célja a romák és nem romák közötti hézag szűkítése az oktatás területén. Milyen eszközökkel végzik ezt a tevékenységet?
Szira Judit: Amikor a szervezet létrejött, a kuratóriumnak elsőként arról kellett döntenie, hogy minden országban egységesen vagy országspecifikusan fogunk-e működni. Minden országban végeztünk egy elemzést arról, hogy mik azok az intézkedések, amik segítik a romák integrációját, és ehhez illesztettük saját programjainkat. Magyarországon például a 2004–2005-ös tanévben megváltozott a hátrányos helyzetű gyerekek óvodáztatására vonatkozó szabályozás, amiről azt gondoltuk, nagyszerű intézkedés, de el is kell jutnia a szülőkhöz, így szerveztünk egy ajtótól ajtóig kampányt, ahol roma asszisztensek végigjárták a falvakat. A munkánk során kialakultak különböző modellek, amiket minden országban egységesen tudunk alkalmazni, mint a kora gyermekkori fejlesztésnél a meseolvasókör vagy a játéktár, az általános iskolákban a tanodatípusú programjaink, vagy az, hogy a középiskolásoknak a tanulmányi eredményüknek megfelelően ösztöndíjat adunk, és van egy mentortanáruk, aki azért felelős, hogy sikeresen befejezzék a tanévet, a szakképzést, vagy érettségit tegyenek. A felsőoktatásban szintén ösztöndíjat adunk, ott a Magyarországról indult RomaVersitas programot tekinthetjük modellnek, amit már hét országban működtetünk.
MN: Vannak sikersztorik?
SZJ: Egy szlovák roma fiú például az ösztöndíjasunk volt, amikor elkezdte a tanárképzőt. Tanár lett, majd tanodát nyitott, ahová 250 roma gyerek járt, 95 százalékuk továbbtanult a középiskolában. Ez korábban elképzelhetetlen volt. A tanodát az Európai Bizottság hivatalosan követendő jó gyakorlatnak nyilvánította. Ma, tíz évvel később ő a polgármester Rimaszécsen. Vagy vegyük Szerbiát, ahol tíz éve a roma gyerekek 4 százaléka járt óvodába, ma 63. Ez persze nemcsak a REF-nek köszönhető, de komoly szerepünk volt abban, hogy meggyőzzük a szülőket, az óvodák fenntartóit és a kormányzati felelősöket arról, hogy érdemes kora gyerekkorban elkezdeni az integrációt. Elhitték, és amikor látszani kezdtek az eredmények, átvették és országossá tették a programunkat.
| ||
MN: 16 országban vannak jelen, ez 16 különböző kormányt és oktatáspolitikát jelent. Mennyire megy az együttműködés?
SZJ: Elsődleges célunk, hogy ami jól működik, minél inkább elterjedjen, így örülünk, ha azt átveszik a kormányok. Így tett például Macedónia, Szerbia, Románia vagy Szlovákia, ahol a programokhoz anyagilag egyre kevésbé kell hozzájárulnunk, inkább szakmai minőségbiztosítóként vagyunk jelen. Vagy Montenegró, ahol a kormány keresett meg bennünket, hogy van a költségvetésükben forrás az ösztöndíjakra, odaadják nekünk, mi jobban értünk ahhoz, hogyan kell jól elkölteni.
MN: A Roma Integráció Évtized Program eredményei alapján (Decade of Roma Inclusion Index) látjuk, hogy ezekben az országokban csökkent is a roma és nem roma lakosság közötti, az oktatás területén mérhető különbség. Mi kell ahhoz, hogy egy kormány belássa e programok hasznosságát?
SZJ: Ez a legnagyobb kérdés: találunk-e olyan partnert, aki megérti, hogy ez a tevékenység társadalmilag fontos. A példákat nézve ez nem kötődik bal- vagy jobboldalhoz, inkább nyitottság és politikai akarat kell hozzá, meg belátás, hogy tenni kell valamit az esélyegyenlőségért, nem lehet belenyugodni abba, hogy ilyen sokan kimaradnak a minőségi oktatásból. A Decade Index bizonyos szempontból elszomorító, de az oktatásban látszanak már eredmények.
MN: Ami már csak azért is fontos, mert a program tíz év után lezárult. Mi volt a legnagyobb sikere?
SZJ: Az indexből kiderül, hogy a kormányok ígéretével ellentétben nem sikerült a roma és a többségi társadalom közti különbségek csökkentése a foglalkoztatásban, a lakhatásban vagy az egészségügyi ellátásban, de az oktatás területén a legtöbb országban javulás történt. Egyre több gyerek jár óvodába, és egyre többen maradnak bent hosszabb ideig az általános iskolában, illetve nő azok száma, akik sikeresen be is fejezik azt. Vannak országok, ahol nő a középfokon továbbtanuló roma diákok száma is, ilyen Románia, Szerbia, Bulgária, Magyarország, de a nem roma gyerekek részvétele így is gyorsabban nőtt a középfokú oktatásban, mint a romáké. Nagy eredmény, hogy az Európai Tanács 2013 decemberében átvette a Decade programját, és ajánlásokat fogalmazott meg a tagállamoknak, amelyek értelmében egyenlő bánásmódot és teljes körű hozzáférést kell biztosítani a közoktatáshoz a roma diákoknak, legalább a tankötelezettség időszakára. Kimondták továbbá, hogy véget kell vetni a szegregációnak. Ez azt jelenti, hogy ami civil oldalról indult, az most a hivatalos dokumentumokban van benne. Ráadásul az unió belátta a határozottabb fellépés szükségességét, amit jól mutat a csehek és szlovákok ellen a romák oktatása miatt indult kötelezettségszegési eljárás is.
MN: Az országok alkalmazzák az unió által kiadott ajánlásokat?
SZJ: Tapasztalataink alapján a még nem tagállam nyugat-balkáni országok komolyabban veszik és igyekeznek érdemben javítani a romák és más kisebbségek helyzetén. Az is igaz persze, hogy rosszabb helyzetből indultak. Ám a jobb helyzetből indult közép-európai országok politikusai nem tettek vagy tesznek eleget azért, hogy a szegény és roma családok gyerekei is jó minőségű iskolákba járhassanak.
MN: Mi ennek az oka?
SZJ: Az uniós csatlakozás lehetősége komoly motiváció. Ez nálunk is így volt, nemcsak az oktatással, minden mással is. Sok országnál megfigyelhető, hogy a csatlakozás után megszűnik vagy legalábbis háttérbe szorul a progresszív oktatáspolitika. Mert inkább épülnek a sztrádák vagy bármi más, amit a politika fontosabbnak gondol. És mert az EU eddig nem használt kemény eszközöket annak érdekében, hogy számon kérje a korábbi ígéreteket.
MN: Vannak példák jó politikai gyakorlatokra?
SZJ: Vannak országok, ahol jó oktatáspolitikai döntések születnek, és vannak, ahol sok pénz van az ügyre – de a kettő nem feltétlenül függ össze. Macedónia és Szerbia igyekszik úgy átalakítani a rendszert, hogy érvényesüljön az esélyegyenlőség és befogadóbbak legyenek, az előbbinél például régebben minden harmadik gyerek járt szegregált iskolába, ma már csak 23 százalékuk. Bulgáriában nem biztos, hogy alapvetően jót akartak, mégis jót tettek a racionalizálással: kevés a gyerek, ezért több mint száz iskolát bezártak, aminek jó hatása lett a roma gyerekek oktatására, kikerültek az elkülönített iskolákból. A csehek és a szlovákok is elkezdtek változtatni a jogszabályokon, mióta megtudták, hogy kötelezettségszegési eljárás indul ellenük. A legtöbb pénzt Románia költi a romaügyre, ott a roma gyerekek fele tanult szegregáltan, ma már csak negyedük. Kíváncsi vagyok, melyik út visz előrébb: a felülről meghatározott oktatáspolitika, vagy az, hogy viszonylag nagy támogatásokkal magukat a romákat erősítik meg.
MN: És Magyarországon?
SZJ: Nálunk erősödik a PISA-vizsgálatokból régen ismert trend: a középosztály és a szegények közötti különbségek nőnek és a közoktatás nem sokat tesz a védhetetlen, igazolhatatlan és veszélyes tendencia ellen. Sőt, például a kötelező iskolába járás 16 évre csökkentése – ilyen csökkentés Európában a II. világháború óta mindössze egyszer fordult elő, Csehországban –, a szakiskolai rendszer megváltozása, a gyermek- és ifjúságvédelmi felelősök státuszának megszüntetése, a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzet definíciójának megváltozása és persze a túlzott centralizáció mind csak rontanak a méltatlan helyzeten. Ennek rettenetes következményei lesznek a foglalkoztatásban, tömegek állnak majd nyolc általánossal, szakma nélkül – ők hol fognak dolgozni? Maga a kormány is publikált adatokat arról 2014 májusában, hogy 2010 és 2013 között közel 50 százalékkal nőtt a 16–18 évesek között nyilvántartott, újonnan belépő álláskeresők száma. Ezt mintha az oktatáspolitikusok nem olvasták volna.
MN: Jó példák nálunk nem is akadnak?
SZJ: Ami az óvodáztatással történik, az nagyon jó és elvben nem vagyunk ellene a tanfelügyelet bevezetésének sem, bár az más kérdés, hogyan választják ki az iskolákba látogató szakembereket, hogy valódi tapasztalatátadás és beszélgetés vagy csak formális ellenőrzés történik-e.
MN: Ha a szegregációt vesszük, rosszabbul teljesítünk: 2005-ben a romák 13 százaléka, 2014-ben már 20 százaléka vett részt szegregált oktatásban. Deszegregációra esély sincs?
SZJ: Addig, amíg a miniszter egy bírósági tárgyaláson a szegregáló iskola mellett jelenik meg tanúként, bármit írhatnak a jogszabályok, a deszegregáció csak álom marad. Pedig nagy siker volt annak idején a szegedi és hódmezővásárhelyi deszegregáció. Ezekben a városokban a fiatal polgármesterek bezáratták a gyenge minőségű iskolákat, és arányosan integrálták a roma gyerekeket a városi iskolákba. Ám hiába voltak akkor aktív politikusok a polgármesterek között, akik ráadásul előkelő helyet foglalnak el a párthierarchiában, a szegregáció mértéke azóta is nő, és a mostani kormányzatnak egy rossz szava sincs erre.
MN: Talán mert a romaüggyel ma nem lehet szavazatokat szerezni.
SZJ: Pedig volt erre már példa, ahogyan a fenti szlovák történet is mutatja. Rimaszécsen a választók 75 százaléka nem roma. Volt programunk Ácson is, ahol szintén a nem roma többség választott deszegregáló roma polgármestert. De Szegeden és Hódmezővásárhelyen is többször újraválasztották az integrációt elkezdő polgármestereket, Hódmezővásárhelyen Lázár Jánost.
MN: Visszatérve a számokra: míg a roma gyerekek 79 százaléka beiratkozik az óvodába, a középiskolából – a nem roma 5 százalékkal szemben – már 32 százalékuk kiesik, a felsőoktatási tanulmányokat pedig mindössze 2 százalék végzi el. Hol romlik el a rendszer?
SZJ: Az a szülő, aki nem járt középiskolába, nehezen tudja segíteni a továbbtanulásban a gyerekét, ekkor kell ott állnia a rendszernek a gyerek mögött. Ha ezt nem teszi meg, óriási lemorzsolódás lesz az eredmény. A roma gyerekek nagy része szakképzésbe megy, azon belül is szakiskolába, ahol az első évfolyamon 35 százalékuk kiesik, ha pedig betöltik a 16. életévüket, kikerülnek a rendszerből. A szakképzésben lévő roma gyerekek fele kiesik a második év végére. Ráadásul az oktatási rendszer kialakítói nem veszik figyelembe a nemzetközi és a magyar kutatási eredményeket. A homogén iskolákban nem keverednek a különböző otthoni tapasztalattal érkező gyerekek. Ez nagy hátrányt okoz a roma gyerekeknek, mert nem látnak példákat a többségi társadalom sikeres stratégiájára. Nagyon fontos, hogy sikeres roma fiatalok mintaként álljanak a többiek előtt, de ez kevés. A REF által is támogatott Tárki-kutatás (Hajdu Tamás–Kertesi Gábor–Kézdi Tamás: Roma fiatalok a középiskolában, 2014) eredményei azt mutatják, hogy a roma fiatalok számára nagyon fontos, hogy ne legyenek elszigeteltek. Azok, akiknek volt akár egy, a társadalom átlagosan sikeres tagjával kortárs kapcsolata, vagyis barátja, 7 százalékkal nagyobb eséllyel esnek ki az iskolából, mint a nem roma társaik. Azok, akiknek nem volt ilyen kapcsolatuk, 24 százalékponttal nagyobb eséllyel. Ezért fontos, hogy heterogén iskolákba járjanak: a korosztályi egymástól tanulás pótolhatatlan. Az érettségi pedig kritikus pont: akinek nincs, az jóval nehezebben talál tartós munkát. Jó hír, hogy a romák 20 százaléka érettségizik, de mutatja a társadalom kettéosztottságát, hogy a többségi társadalomban ez az arány 75 százalék. És azok, akik nem tanulhattak és 16 éves korban kimaradnak a kötelező oktatásból, továbbra is kiszolgáltatottak lesznek. Erre kellene az oktatáspolitikának megoldásokat keresnie.
MN: Mik lennének ezek a megoldások, természetesen a szegregáció megszüntetése után?
SZJ: A tankötelezettség 18 éves korra való visszaállítása mindenképpen, emellett pedig az iskolák színvonalának fejlesztése, hiszen a tanárok túlterheltek, nem azzal foglalkoznak, amivel kellene, nincs meg a beszélgetés, a tanulás öröme. Az iskola mint egy gyár próbálja végrehajtani a túltömött Nemzeti alaptantervet, a diákoknak információkat nyomnak a fejükbe, és nem gondolkodni tanítják őket. Jól megtervezett integrációra lenne szükség, de nem úgy, hogy egyszerre 15 gyereket raknak be egy osztályba, hanem fokozatosan kellene keverni az osztályokat, fel kellene készíteni rá az iskolát, a tanárokat, a szülőket. Volt erre már példa: 2002-ben Mohácsi Viktória miniszteri biztossága alatt már kezdtek is látszódni az eredmények. Nem megoldhatatlan ez a probléma.
MN: Viszont a javulás mindenképpen lassú és apró lépésekben mérhető.
SZJ: Nem is baj. Nagyon örülnénk, ha holnaputánra minden roma gyerek leérettségizne, de ha ez egy lassabb, harmonikusabb fejlődés, akkor talán fenntarthatóbb is marad. Ahogy már mondtam, ma a roma gyerekek 20 százaléka szerez érettségit, ez jó lenne, ha felmenne 50-re a következő tíz évben, de ha reálisan nézzük, ezeket a célkitűzéseket nem lehet gyorsan elérni. Főleg, ha az oktatás felsőbb szintjeiről beszélünk. Abban viszont biztos vagyok, hogy amíg a szegregáció nem szűnik meg, amíg rossz, szegregáló iskolába járnak ezrével a roma gyerekek, addig nem lesz változás. Ezt látjuk más országokban is.
MN: Ott ez hogyan működik, ha működik egyáltalán?
SZJ: Működik, ahogy például Nyugat-Európában a szegényeket és a migránsokat is próbálják integrálni. Ott az iskolák, az osztályok heterogének, a gyerekek között a különbség nagy, míg nálunk a gyerekek között nincs differencia, az egyik osztályba vagy iskolába a szegények járnak, a másikba a középosztálybeliek. A különböző szociális hátterű gyerekek nem találkoznak egymással. Így nem tud működni egy társadalom, és nemcsak azért, mert az emberek intoleránsakká válnak, hanem mert ez a gazdaságnak sem tesz jót, nincs ugyanis társadalmi interakció.
| Névjegy Szira Judit matematika–kémia szakos tanárként kezdte a pályáját egy VIII. kerületi iskolában. Tagja volt a főváros oktatási bizottságának, és dolgozott az Oktatási |
