2005 februárjában, a korábban MSZP-elnökké avanzsált Hiller Istvántól vette át a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma vezetését. Most neki is adja vissza, de a pártelnökségtől búcsúzni készülő Hiller már az oktatásüggyel összevont tárcát irányíthatja a második Gyurcsány-kormányban.
Magyar Narancs: Ha netán úgy alakul, elvállaltad volna az összevont, kulturális és oktatási miniszteri pozíciót? (Több mint harmincévi ismeretség és a közös narancsos idők után nagyon erőltetettnek éreztem volna átírni az interjút a politikai illemnek megfelelő, magázódó formába - Sz. T.)
Bozóki András: Habár civilben a felsőoktatásban dolgozom, biztosan nem vállaltam volna el. Nemcsak a köztisztviselői, hanem a közalkalmazotti szférában is leépítések lesznek, ez jelentős társadalmi feszültséggel jár majd. Nem irigylem az utódomat, és sok szerencsét kívánok neki. Egyébként eredetileg is csak erre az időszakra vállaltam, de amikor megkérdezték, folytatnám-e, nem mondhattam, hogy biztosan távozom, mert attól kezdve komolytalanná váltam volna a pozíciómban.
MN: Annak idején milyen feltételekkel vállaltad el a miniszterséget?
BA: Nem voltak feltételeim. Volt egy beszélgetésem a miniszterelnökkel, ahol Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy a kormány programjában szereplő esélyegyenlőséget komolyan gondolja, és szeretné, ha ez megjelenne a kulturális politikában. Ez abszolút találkozott az én szociológusi meggyőződésemmel. A kultúra nem lehet kevesek kiváltsága, a közkultúra ugyanolyan fontos, mint a magaskultúra, és ennek meg kell jelennie a kulturális alapú város- és vidékfejlesztésben. Szélesíteni kell a játékteret: minél többen férhessenek hozzá a kulturális javakhoz, válhassanak maguk is alkotókká. Arról is beszélt, hogy a baloldali tábor a fiatalok körében hátrányban van, s ennek nem így kellene lennie. Ebben is egyetértettünk. Miközben Nyugat-Európában fiatalok ezrei, tízezrei vesznek részt baloldali tüntetéseken, nálunk sokan Trianonhoz, a Szent Koronához és az ezeréves államisághoz kapcsolják romantikus, lázadó énjüket. A baloldal újraalapításában való részvételt, azt tehát, hogy segíthetek véget vetni annak a korszaknak, amikor a baloldali tábor kulturálisan és ideológiailag defenzívában van, s magára veszi a múlt örökségét - amiért részben persze felelős is -, értelmiségiként éppoly nagy kihívásnak gondoltam, mint annak idején a Fidesz megalakításában való közreműködést. Minden intézményi megújulás alapvetően kulturális és intellektuális megújulásból következik. Ennek érdekében kész voltam konfliktusokat vállalni. Jobbról azért támadtak, mert nyitottabb, frissebb, megengedőbb kultúrpolitikát képviseltem, ami szembement az ő homogén világképükkel, balról pedig azért, mert a privilégiumait féltő, önmagát baloldalinak nevező elit a saját pozíciói megrendülésétől tartott. Nem csináltam titkot abból, hogy a baloldal szellemi, kulturális értelemben vett megújítása szakítást jelent Aczél György és Kádár János örökségével. Ezzel nyilván nem loptam be magam az MSZP régi gárdájának a szívébe. Nem vagyok párttag, a miniszterelnök bizalma tartott meg ebben a pozícióban, és az a közös elgondolásunk, hogy frissíteni, újítani kell. (Bozóki miniszteri indulásáról lásd: "A kultúrpolitika kétes csengésű szó", Magyar Narancs, 2005. február 24.)
MN: A szabadság kultúrája című kiáltványodban egy éve az esélyt nevezted legfontosabb "tételednek", és megcéloztad "a zárt struktúrák és intézmények megnyitását". Mit sikerült ebből megvalósítanod?
BA: A kulturális esélyteremtés és a zárt struktúrák kinyitása megje-lenik a Közkincs, a PANKKK és a Tengertánc elnevezésű programokban. Büszke vagyok rájuk, és örülök, hogy bekerültek az új kormányprogramba is. Egy aktív társadalom képe lebeg a szemem előtt, ahol a különböző társadalmi csoportok úgy gondolják, hogy a kultúra nem a karmestertől fölfelé kezdődik, s az ő életük is a kultúrába ágyazódik bele. Az is fontos, amit ők maguk csinálnak. A 70-es, 80-as évek Magyarországának zárt társadalmában a kultúra kiemelt, ezoterikus szabadságpótlék volt. Ezzel szemben a szabadság kultúrája azt jelenti, hogy mindenki megmutathatja, miben tehetséges. A Közkincs, a PANKKK és a Tengertánc a puszta intézményfenntartáshoz képest szemléletváltást indít el, a projektekre irányítja a figyelmet. A Közkincs a művelődési házak, tájházak, klubok infrastrukturális fejlesztését szolgálja a vidéki múzeumok állományának megújítását célzó, Hiller István által elindított Alfa-programhoz kapcsolódva. A PANKKK befogadóként és alkotóként is kedvet teremt a fiataloknak az aktív kulturális jelenléthez. Itt nemcsak a könnyűzenén van a hangsúly, de az is fontos, hogy zene alatt ne csak a komolyzenét értsük, hanem azt a zenét is, amelyért milliók rajonganak. A Tengertáncban a táncházmozgalom, a népművészet, az élő népi kultúra jelenik meg - 900 pályázat közül 300-at tudtunk díjazni 170 millió forintból. Nemrég beszélgettünk Sólyom Lászlóval - aki a határon túliak szellemi-kulturális integrációjának erősítésére törekszik - a Tengertánckiterjesztéséről az országhatáron túlra. A PANKKK és a Tengertánc esetében kis összegekről, az Opera éves támogatásának a huszadrészéről van szó, amivel azonban jelentős eredményeket lehet elérni. Ilyen az Új Magyar Zenei Egyesület támogatása is: 30 millió forintból egyéves koncertsorozatot adhatnak, ahol Kurtág, Ligeti, Szöllőssy, Jeney, Eötvös és mások munkái szólalhatnak meg rendszeresen. Rácz Zoltán, az ÚMZE vezetője mondta a Művészetek Palotájában, hogy a kortárs komolyzene ilyen támogatást még soha nem kapott. Szűkös anyagi helyzetünk ellenére ehhez hasonló egyedi döntésekkel igyekeztem segíteni az alternatív kezdeményezéseket befogadó intézményeket, az olyan kisebb közkulturális he-lyeket is, mint a Merlin, a Városi Színház, a Trafó, az A38, a Gödör, a Tűzraktér, az egri Egál Klub, a szentendrei Malom vagy a szegedi MASZK, hogy forrásokhoz juthassanak a kőszínházi struktúra bevett intézményei és a Művészetek Palotája mellett.
MN: Amit volt szerencséd saját kezűleg megnyitni.
BA: Igen, és ha valaki ötven év múlva megírja a korszak történetét, valószínűleg egyetlen sort szentel majd miniszteri tevékenységemnek, hogy én nyitottam meg a Művészetek Palotáját, és neveztem el a hangversenytermét Bartók Béláról. (Amit a Bartók-év kapcsán a Narancs több írásban is javasolt - a szerk.) A jó hír ebben az, hogy egy világszínvonalú kulturális létesítménnyel gyarapodott az ország, a rossz pedig, hogy ez harminc éven keresztül mintegy hétmilliárd forinttal terheli meg az éves kulturális költségvetést. Átvágtam a nemzeti színű szalagot, de alig egy hónapos miniszterként csak elődeim munkájának a dicsőségét arattam le, miközben az én kulturális politikai profilomra nyilván nem az ilyen presztízsberuházások jellemzők.
Büszke vagyok a kulturális diplomácia sikereire, köztük a Befo-gadó Európa? Látóhatár 2020 című konferenciára. A külföldi magyar kulturális évadok programjainak összeállításánál fontosnak tartottam, hogy a nemzeti kultúrán belüli szubkultúrákat segítsük abban, hogy kapcsolatba léphessenek más nemzetek analóg szubkultúráival. Nem egy direktívákat megfogalmazó, beavatkozó, paternalista, hanem egy koordináló, szolgáltató minisztériumi funkció megvalósítása volt az ideálom, mind a külföldi magyar intézetek, mind az egy-egy terület - zene, képzőművészet - exportját menedzselő, mozgékony, kis irodák révén. Büszke vagyok arra is, hogy az európai kulturális főváros címért folytatott pályázatot ilyen módon nyerte el Pécs.
MN: Mit nem sikerült megvalósítanod, mit éltél meg kudarcként?
BA: Amikor átvettem a miniszterséget, azt gondoltam, hogy a Nemzeti Kulturális Alap reformja lesz a nevemhez kötődő Nagy Ügy. Ezt nem tudtuk teljesen végigvinni. Elértük, hogy az NKA alapprogramból újra önálló alappá vált, szigorítottunk az összeférhetetlenségi szabályokon, és némiképp csökkentettük a kuratóriumok és kurátorok számát. Ezek előremutató lépések. Szerettem volna egy bátrabb, a kortárs művészeket és pályakezdőket jobban támogató rendszert kidolgozni, de a terveim egy része az idő szorításában nem futhatta ki magát. Elindultunk velük a nyár elején, aztán jött az a bizonyos maradványképzés, ami minden minisztériumot érintett. Egyik napról a másikra be kellett fagyasztanunk az NKÖM költségvetésének egynegyedét. Emiatt számos megnyert pályázatra csak késve utalta át a pénzt az NKA. Mint kiderült, az állami költségvetési hiány a kreatív könyvelésnek ezzel a módjával se tudott lemenni három százalék közelébe, vagyis valójában fölösleges volt az egész maradványképzés, de a kulturális területen nekem kellett emiatt tartanom a hátam. Minisztérium- és miniszterellenes hangulat alakult ki, defenzívába kerültünk. Augusztus végétől október közepéig forrtak az indulatok. Ebben a helyzetben hiányzott a szükséges bizalmi tőke ahhoz, hogy végigbeszéljük és végigvigyük az NKA reformját. Ekkor, a miniszterelnökkel folytatott beszélgetés után döntöttem úgy, hogy az NKA reformja megáll azon a ponton, ameddig eljutottunk. A többibe nem nyúlunk bele, mert belecsúsztunk volna a választási kampányba, és akkor politikai síkra terelődik az egész. Politikailag racionálisnak tartom, hogy leálltunk vele, de az NKA reformját így csak félsikernek nevezhetem. Vagy félkudarcnak. (A maradványképzési mizériáról bővebben: "Kiabáljanak, hangoskodjanak, szervezkedjenek", Magyar Narancs, 2005. szeptember 1.)
MN: Milyen feladatod volt a választási kampányban?
BA: Szerencsére nem sok. Az utolsó pillanatig szakmapolitikával foglalkoztunk: irodalmi csomag, filmes csomag, kortárs zenei csomag, az exportirodák felállítása, a német évad megnyitása, színházi csomag, bolognai könyvvásár.
MN: A Kulturális Közlönyben és a Kultúra és Közösség című folyóiratban nemrég nyilvánosságra hoztad a következő tizenöt év kulturális stratégiáját. Arra azonban már nem lesz lehetőséged, hogy hozzáláss a megvalósításához.
BA: Mindig figyeltem arra, hogy a munkám ne csak ad hoc döntésekből álljon, hanem egy átfogóbb rendszerbe illeszkedjék. Ezt szolgálta a kiáltvány és a stratégia is. Ilyen jellegű kulturális stratégia nem létezett az elmúlt húsz évben. Most, hogy centralizált működési modellre tér át a kormány, és nem lehet önálló tárcastratégiát alkotni, ezután sem lesz. Megismerve a politika hétköznapjait, nagy reményeim ugyan nincsenek, de értelmiségiként hiszek a leírt szöveg erejében, és abban is biztos vagyok, hogy hosszabb távon ez a dokumentum megállja a helyét. A választási győzelem után minden tárcavezetőnek fel kellett vázolnia a következő négy évre vonatkozó elképzeléseit. Nekünk a 2020-ig szóló stratégiából csak ki kellett szedni a rövid távú részeket: kulturális vidékfejlesztés és esélyteremtés, a kortárs kultúra támogatásának folytatása, további nyitás a fiatalok felé, a kultúra megjelenítése egy modern, európai Magyarország részeként, továbbá annak meghatározása, hogy mit kell a piacra engedni, és minek a finanszírozását vállalja az állam legalább középtávra. Az intézmények fenntartása terén ugyanis az egyik legfőbb gond, amit érzékeltem, a kiszámíthatóság hiánya volt. A prezentációm egyik legfontosabb mozzanataként kiálltam a kultúra finanszírozásának újragondolása mellett. Ez egyébként szerepel az új kormány programjában is. Tiszta viszonyokat kell teremteni a kultúra állami finanszírozásában, és az eddiginél hatékonyabban bevonni a magántőkét. Ennek alapfeltétele az átláthatóság és a világos szabályrendszer, illetve a racionálisabb működés a nagy nemzeti intézményekben is. Biztos vagyok abban, hogy a belső viszonyok rendezése után az Opera sok pénzt fog kapni a magántőkétől, de bele kellett vágni az átalakításba, mert pazarló rendszereket nem szívesen támogatnak. És miért ne folyhatna be intézményesen a kultúrába a turizmus, a szerencsejátékok és a mobilszolgáltatások nyereségének egy része is?
MN: Hogyan zajlott a programod prezentációja?
BA: Az MSZP és az SZDSZ vezérkara előtt, a szakmai tanácsadóim társaságában húsz percben elővezettem, hogyan képzelem el a következő négy évet. Az MSZP által delegált miniszterként formailag az MSZP programját terjesztettem elő. Pető Iván néhány apró kérdésben nem értett egyet, de azt mondta, hogy az SZDSZ lénye-gében el tudja fogadni, amit elő-adtam. Erre Gyurcsány Ferenc ki-jelentette, hogy a kultúra terüle-tén nincsen akadálya a koalíciós együttműködésnek. Utána Vitányi Iván elmondta, hogy egyetért Bozóki miniszter úrral, nagyon jó az előterjesztés, majd nyolc percben elmondta mindennek az ellenkezőjét. Én reformokról, strukturális nyitásról, kortárs művészetről, fiatalokról, Európáról, esélyegyenlőségről beszéltem, ő meg Kertész Imréről, Szabó Istvánról, a hagyományos magas művészet támogatásáról és az intézményes stabilitás fenntartásáról. Az ülés után Pető Iván megkérdezte tőlem, hogy akkor most melyik is az MSZP kulturális programja, mire én visszakérdeztem, hogy Iván, tizenhat éve vagy parlamenti képviselő, nem tudtad, hogy az MSZP-nek mindig mindenről több programja van? A miénken kívül készült egy Hiller-féle változat is, Harsányi László, az NKA elnöke is írt egyet Lendvai Ildikó számára. Mindezeket Gyurcsány Ferenc környezetében összeöntötték, és ebből lett egy másfél oldalas szövegrész a kormányprogramban. Nem egy az egyben ment át az előterjesztésem, de örülök, hogy a szelleme benne van.
MN: Hogyan közölte Gyurcsány Ferenc, hogy nem veled képzeli el a jövőt?
BA: Hetekig nem lehetett tudni, mi lesz. Nem beszéltünk erről. Akkor dőlt el a dolog, amikor Magyar Bálint visszalépett az oktatási tárcától. (Vele készült interjúnk a múlt heti Narancsban: "Csodálkozom, hogy sikerült ennyit elérni".) Iga-zából ez egy Magyar Bálint-Hiller István meccs volt, ebben én csak mellékszereplő voltam.
MN: Másfél év tapasztalataival hogyan látod a politika és a politikusok működését?
BA: Friss miniszterelnökként Gyurcsány Ferenc politikai bázisa kiszélesítésére törekedett. A kormányban lévő nem párttagokkal azt kívánta demonstrálni, hogy a pártok hagyományos holdudvarán kívül más rétegeket is meg akar és meg is tud szólítani. A kormányzásnak bejáratott csapatmunkára kell épülnie, de mindig kellenek innovatív emberek, akik jöhetnek kívülről is. Hosszú távon azonban csak azok a kormánypolitikusok élnek meg, akik be vannak ágyazódva valamelyik pártba, mert éles helyzetekben, mint ami most is van, muszáj, hogy a frakció és a párt mögéjük álljon. Nehéz reformok elindításakor a miniszterelnöknek a párt erős embereire van szüksége a kormányban, hogy jóban-rosszban együtt legyenek, és senki ne dolgozhasson ellene a háttérből. Az egyik legfontosabb, amit megtanultam, hogy bármilyen tanácsokat kap is az ember, végső soron egyedül kell döntenie, senki más nem vállalja el a felelősséget. Évek múltán is vállalható, tiszta döntéseket kell hozni, és ehhez bátorság kell. Politikai be-ágyazottság hiányában, voltaképp légüres térben egy idő után rájöt-tem arra, hogy ebből a hátrányból előnyt kell kovácsolnom: szabad vagyok, ergo nem a szóbeszédre kell figyelnem, hanem végig kell vinnem mindazt, amire a megbízatásom szól. Ezért is tudtam letenni az asztalra egy új kulturális stratégiát. Eközben furcsa volt megélni, hogy a sajtó bulvárosodásával együtt a politika is bulvárosodik. A parlament kulturális bizottsága előtt kétórás beszámolót tartottam a tárca működéséről. Erre Halász Jánosék odatoltak egy csontvázat, másnap ez volt az öszszes lapban. Az ember belefektet egy csomó munkát, és egy ilyen médiatrükkel a Fidesz eléri, hogy címoldalra kerüljön, az pedig, hogy mit mondott a miniszter, már senkit sem érdekel. Ugyanott ugyanők megfogalmaztak vagy száz kérdést, aztán fogták magukat és kimentek. A bizottság öszszes fideszes tagja. Én meg ott maradtam, és válaszoltam a jegyzőkönyvnek. Ez a folyamatos, vég nélküli harc nem az én világom, ebben mások jobbak nálam.
