Interjú

„Inkább a rosszat kapták”

Kovách Imre szociológus a vidék társadalmáról

Belpol

A vidék társadalmát hosszú idő óta tartja függésben a NER, az állam itt sokszor egyet jelent a kormányzó párttal – ez alapján aligha lehetett volna más a mostani választások végkimenetele a falvakban. Még kérdéses, mi lehet a jövője ennek a sajátos integrációs mechanizmusnak – erről is beszélt lapunknak a magyar vidék társadalmának kutatója.

Magyar Narancs: Régóta vizsgálják, milyen integrációs mechanizmusok működnek Magyarországon – mennyiben magyarázzák a modelljeik a NER kitartó sikerét?

Kovách Imre: Kutatásaink során többek között arra is keressük a választ, hogy melyek azok a mechanizmusok, társadalmi törvényszerűségek, hatalmi intézmények, amelyek ráveszik arra az embereket, hogy adott módon együttműködjenek egymással. Olyan megközelítést próbáltunk keresni, ami válaszol arra, hogy mik azok az integrációs mechanizmusok, amelyek a magyar társadalmat összetartják. Vizsgálódásaink kezdetén még nem beszélhettünk NER-ről, nem is használták ezt a fogalmat, de később e kutatás alkalmas módszernek mutatkozott arra is, hogy olyan összefüggéseket is elmondjunk a NER-ről, amelyeket mások nem gondoltak. A végkövetkeztetésünk egyértelmű: a politikai integrációt tartjuk a legerősebbnek.

MN: Ez az integrációs modell működik településtípustól is függetlenül, valamennyi régió­ban?

KI: Ez a felmérés mindhárom időpontban – 2015-ben, 2018-ban és 2021-ben – a településtípusokra is reprezentatív volt. Már az első felvételben láthatóan megmutatkozott egy olyan társadalmi alakulat, amelyet mi lokálisan integráltnak hívtunk: ez azok nagyon karakteres megjelenését jelenti, akik a vidéki társadalom integrálásában vezérszereppel bírnak. Azóta bármilyen adatbázison teszünk kísérletet modellezésre, ez a csoport mindenhol megmutatkozik. Előre szóltunk, hogy a vidék döntő tényező lehet a választásokon, hiszen egy olyan társadalmi csoport vált ki, halmozott fel mindenféle, közte kulturális tőkét, amely saját arculattal rendelkezik, és képes arra, hogy integrálja a magyar társadalom felét – körülbelül ennyien élnek falun és kisvárosban.

MN: Mennyiben különböznek ők, a magyar társadalomtörténet hagyományos, vidéki – falusi, kisvárosi – elitjétől, a nadrágos emberektől?

KI: Mindenekelőtt egészen más társadalomban működnek, mint amilyen az olvasmányélményeinkből visszaköszönhet. Egyfajta polgársága a kisvárosoknak biztosan volt régen, a falvakban hellyel-közzel lehetett ilyen. Régen a nadrágos embert a nem nadrágosoktól elsősorban az iskolázottsági, műveltségi szint különböztette meg. Nem állítom, hogy jelenleg nem létezik ilyen, de azok a dimenziók, amelyeket fontosnak tartottunk a kutatás során, másfajta társadalmi tőkék fontosságát hangsúlyozzák. Egyrészt megtörtént egy vagyoni felhalmozás – ami a tévképzetekkel szemben korántsem csak az új földbirtokosokat jellemzi, nem csak ők uralják a vidéket, főleg nem afféle új hűbérúrként. Sokkal fontosabbak azok, akiknek kulcspozíciójuk van a minden vidéki település számára megkerülhetetlen külső források megszerzésében. Akiknek hatalmuk, tudásuk, pozíciójuk, kapcsolatrendszerük van ahhoz, hogy ezeket a pénzeket megérkeztessék az adott helyre. Nemcsak a polgármesterről beszélünk, hanem sok mindenki másról is. Közben ki nem mondott politikai programként, de nagyon nagy sikerrel történik a valaha volt paraszti társadalom egyes kulturális relikviáinak újraértelmezése és beépítése egy új kulturális kódrendszerbe és identitásba.

MN: Miközben parasztok már rég nincsenek.

KI: Parasztok már nincsenek – ennek rögzítése, azt hiszem, fontos része volt a kutatói életművemnek az ezredfordulót követően. A helyi kultúra és identitás újjáalakítása, ami természetes és tömeges igényekre válaszolt, a politikai értelemben vett jobboldal konzervatív és radikális irányainak a műve volt, természetesen a saját ideológiájuktól vezérelten, és betöltve azt a politikai teret, amelyben lényegében akadálytalanul tevékenykedhetett. Legalább olyan fontos szerepe van a kisebb települések integrálásában, mint hogy ki milyen hatalmi praktikákkal manipulál, mit csinál a médiapiacon, vagy éppen kitől jön a pénz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.