Magyar Narancs: Lesz 2026-ban miniszterelnök-jelölt?
Karácsony Gergely: Nem.
MN: Akkor marad Budapesten?
KG: Ehhez még meg kell nyernem június 9-én a választást, és meg is fogom.
MN: Két kabát is van önön ebben a kampányban: az EP-kampány miatt az összefogáskabát, a főpolgármesteri székért folytatott küzdelemben egy másik. Erre könnyen rá lehet húzni, hogy Gyurcsány.
KG: Rajtam a saját zakóm van, minden más kicsi rám. Aki egybites, primitív módon akarja látni a politikát, azt félre lehet vezetni, akit a valóság érdekel, az meg azt látja, hogy van egy, a szabad, zöld és szolidáris Budapest ügyét, a jelenlegi városvezetést az elmúlt években támogató politikai koalíció, amely a város modern kori történetének talán legnehezebb öt éve után is beállt a programom mögé. És ez a koalíció kiegészül azzal a társadalmi koalícióval, a diákok, az idősek szervezeteivel, a fővárosi szakszervezetekkel, a lakhatás ügyében aktív civilekkel, akikkel szövetséget kötöttem a programom végrehajtására. Nem gondolom, hogy a politikai szövetségkötés azt jelenti, hogy azonossá válunk, hanem azt, hogy képesek vagyunk együttműködni, ami szerintem nagyon hiányzik a magyar politikai kultúrából – ebben Budapest példát mutatott.
MN: Nem nagyon tapasztaltam ennyire langyos kampányt, mint ami ezen a tavaszon folyt. Amikor megláttam először a zöld-sárga posztereket, akkor azt hittem, mindenhonnan a Kex Zöld-sárga című dala fog szólni, ehhez képest eltelt csendben az elmúlt pár hónap. Mintha lenne puhatolózás ön és Vitézy Dávid között, hogyan tudnak együtt dolgozni, bármi lesz is az eredmény.
KG: Dávid már bejelentkezett főpolgármester-helyettesnek, akár tanácsadónak is, vagy bárminek, neki mintha ehhez a Fidesz is megfelelne. Én viszont biztos vagyok abban, hogy a választást meg fogom nyerni. Nem érzem a kampányt lagymatagnak, közpénzmilliárdokat költenek a lejáratásomra, ránk küldik a titkosszolgálatokat, miközben az ellenzék valószínűleg nem teljesen ingyen meghülyült részeivel is meg kell küzdenem.
MN: Az utóbbiak kik?
KG: Nyilván az LMP-re gondolok. Vannak mindenféle üzleti és politikai érdekek, amelyek Ungár Péter személyében összekapcsolódnak, aki mégiscsak Budapest egyik legnagyobb ingatlanfejlesztő cégének a résztulajdonosa. Ebben a minőségében milliárdokat keres, ehhez vett magának egy frakciót, és ehhez vett egy jelöltet, s nyilván teljesít egy politikai küldetést azzal, hogy megpróbálja megosztani az ellenzéki szavazókat.
MN: Kitöltöttem a K-monitor Voksmonitor tesztjét. Nem mondom meg, ki lett a győztes, de Karácsony Gergely és Vitézy Dávid között nem volt szignifikáns különbség. Ez valahol egy együttműködés felé irányítja a dolgokat, nem?
KG: Híres együttműködő vagyok, és jó a Voksmonitor, csak a 2024-es önkormányzati választás valódi kérdését nem teszi föl. Ez pedig az, hogy ki honnan jön és hova tart. Én ugyanazt a programot képviselem, amióta politikus vagyok, és olyan politikai szövetséghez tartozom, amely ezeket a politikai értékeket osztja. Vitézy Dávid pedig a hatalomból érkezett jelöltként, amely hatalom az őáltala képviselt programpontjaival tökéletesen ellentétes országot épített 14 éven keresztül. Budapesten főpolgármesternek lenni értékválasztást jelent, erkölcsi alapú állásfoglalásokat jelent – azt jelenti, hogy nem vagyunk közömbösek Magyarország helyzete iránt. Lehet, hogy urbanisztikai kérdésekben nagy egyetértés van közöttünk, de politikai feladatunk is van, elsősorban az értékalapú példamutatással. Ha valaki politikusnak áll, akkor el kell döntenie, hogy Észak-Koreához tartozik, vagy Dél-Koreához. Dávidot, mert ezek az ő szavai, nem engedte a Fidesz Észak-Koreából Dél-Koreába, de ha most mégis idevágyik, kell valamit mondania arról, mit is gondol az észak-koreai viszonyokról, amit szolgált, és a saját felelősségéről.
MN: Az biztos, hogy más közgyűlés lesz, mint a korábbi, hiszen akárki is nyer, mindenképpen koalíciós kényszer lesz. Rendre azt hallani, hogy ez milyen szörnyű, de nem lehet, hogy ez inkább egy lehetőség?
KG: Lehetőség az együttműködésre nekem, de lehetőség lehet azoknak is, akik blokkolni akarják a működést.
MN: Biztos, hogy csak blokkolásról lehet szó?
KG: Ha tudnám, mit képviselnek ezek az emberek, könnyebben válaszolnék. Egyébként koalíciós kényszer eddig is volt, hiszen a fővárosi önkormányzatot egy négy pártból álló köztársaságpárti koalíció vezette. Ilyen szempontból a helyzet nem változik. Vannak szereplők, akiket ismerek, ideértve nemcsak a velem egy listán szereplőket, hanem a Momentumot is. Van képem arról, hogy a Kutyapárt milyen közpolitikát fog javasolni, amiről azt gondolom, talán kicsit jobb irányba is tolhatja a működésünket. Viszont nem tudom az LMP és a Tisza Párt működését kiszámítani. A Tisza Párt esetében bár értékelem az általuk képviselt új energiákat, a város szempontjából súlyos aggodalmaim vannak. Korábban azt mondtam, hogy egy mondatot sem mondtak még Budapestről, most sajnos már mondtak, és ezek a mondatok aggasztó felkészületlenséget mutatnak. Azt pedig nehéz másnak látni, mint nettó pártépítésnek, hogy csak Budapesten van listájuk. Én ahhoz foggal-körömmel ragaszkodom, hogy a magánérdekek nem írhatják felül a közérdeket, ám a listájukon olyan emberek vannak, akik ennek az alapvető mércének nem látszanak megfelelni.
MN: Például kik?
KG: Magyar Péter után a listán egy olyan hölgy szerepel, aki olyan cégeket képvisel, amelyeket a Gazdasági Versenyhivatal a BKV felhívására megbüntetett, mert több cég is azonos szövegű pályázatot adott be egy BKV által kiírt közbeszerzésen. Nem beszélve arról, hogy a hajós lobbi kijárójaként próbálta megfúrni a Duna-parti építési szabályzatot, amely a hajósoknak lehet, hogy érdeksérelem, de Budapestnek eminens érdeke. Ez a hölgy vajon minek, kinek az érdekében érkezik a közgyűlésbe? És nem tudom, hogy az LMP által finanszírozott Vitézy Dávid-csapat nem Ungár Péter ingatlanbefektetéseit próbálja-e majd menedzselni a városban. Egy dolgot tudok mondani: velem az nem tud együttműködni, aki nem akar, vagy aki nem a közérdeket és a budapesti érdeket nézi. Ha átmennek ezen a szűrőn, akkor mindenkivel együtt tudok működni.
MN: Befizette már a főváros a szolidaritási adót?
KG: A bíróság jogerősen kimondta – szó szerint idézek a határozatból –, hogy a fővárosra kivetett önkormányzati sarc konfiskáló jellegű és súlyosan alaptörvény-ellenes, emiatt az Alkotmánybírósághoz fordult. Ezzel párhuzamosan azonnal jogvédelmet kértünk.
MN: Pénzügyileg úgy néz ki, hogy 46 milliárd forint a kérdéses összeg, abból inkasszált az állam 28 milliárd forintot.
KG: Igen. Az idén még nem volt inkasszó. Az Alkotmánybíróság két dolgot tehet. Az egyik, hogy felhatalmazza a bíróságot, hozza meg a jogerős döntését. Ez nyilvánvalóan arról fog szólni, hogy az adó kivetésének a módja és a mértéke jogszerűtlen. A másik, hogy maga az Alkotmánybíróság mondja ki ugyanezt.
Két szempontból is jogszerűtlennek tartjuk ennek az adónak a befizetését. Az egyik, hogy nincs mögötte határozat. Be kell fizetnünk évi 75 milliárd forintot egy képlet alapján, amit semmilyen jogszabály nem részletez. Magyarán nincs jogorvoslati lehetőség. De ha ez ránk igaz, akkor a többi 3200 településre is igaz, és akkor a kincstárnak ennyi egyedi határozatot kellene hoznia, ami az önkormányzati finanszírozási rendszer teljes tarthatatlanságára utal. A másik az, hogy az Alaptörvény védi az önkormányzatok saját bevételeit. Ebből az következik, hogy egy önkormányzat nem lehet nettó befizető, az állami normatíva nem lehet alacsonyabb, mint az adó, amit fizetünk. Ezek a jogi és a pénzügyi érvek, a józan észé pedig az, hogy nem hagyjuk, hogy a kormány elszívja a város életerejét.
MN: Ha nullszaldó lenne, mennyi volna a szolidaritási adó?
KG: Nagyjából a fele. Egyébként beterveztük a költségvetésbe, nem vakon repülünk. Költségvetési szempontból 2023-at már meglepően jól zártuk, összességében egyensúlyos volt a költségvetésünk. De brutális likviditási problémánk van a sarcpolitika miatt.
MN: Mennyi lesz a BKK vesztesége az országbérlet, megyebérlet integrálása miatt?
KG: Szerintem semennyi vesztesége nem lesz, ma a plusz nullás szaldó a valószínű.
MN: Semennyi? Ha abból indulunk ki, hogy mennyi volt az infláció, miközben a BKK-bérlet ára nominálisan csökkent, más a matek.
KG: Igen, csakhogy nem ezt kell nézni. Azt kell nézni, hogy van egy új strukturális megállapodás. Mi határozta meg alapvetően a közösségi közlekedési finanszírozásunkat? Egyrészt a jegybevételek mértéke, ez a Covid idején brutálisan bezuhant, és majdnem 70 milliárd forint kiesést jelentett. Ez a jegybevétel visszaállt, és hiába tettük 14 éves kor alatt ingyenessé a közösségi közlekedést, a bérletbevételeink ma magasabbak, mint 2019-ben voltak, mert jobb a szolgáltatás és az ellenőrzés. Olyan bérletpolitikát szeretnénk, amely az egyedi jegyek helyett a bérletek felé viszi a hangsúlyt. Volt egy szerény mértékű, elsősorban a bérletportfólióban a Budapest bérlet ár-érték arányát megőrző árcsökkentés. A másik elem az, hogy az állami normatíva – 12 milliárd forint – vagy megjött, vagy nem. És volt egy harmadik elem, hogy fizetnünk kellett az államnak a városon belüli állami szolgáltatók – vonat, busz és HÉV – szolgáltatásáért. Ez rossz struktúra volt. Az új rendszerben már nem fizetünk az államnak, az állami normatíva az agglomerációs közösségi közlekedés céljaira érkezik meg. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a főváros az ország- és a megyebérletek, diákbérletek esetében hozzájut ahhoz a szociálpolitikai kiegészítéshez, amit eddig nem kapott meg. Most a diákbérlet ugyanolyan bevételt jelent, mint a felnőttbérlet, ez kilencszeres szorzó. Nem vagyunk kiszolgáltatva egy infláció által folyamatosan emelkedő szolgáltatási díjnak, teljesítményalapú elszámolás van az állam és a fővárosi önkormányzati szolgáltatók között. Brutális a növekedés a bérletértékesítésben. Ez sokkal kiszámíthatóbb pénzügyileg és likviditásban, nagyjából plusz-mínusz nulla közeli a pénzügyi helyzet. Viszont – és ez a lényeg – a budapestieknek és az agglomerációban lakóknak ez százszor jobb rendszer. Nincs más út előre, mint az egységes tarifaközösség, az egységes menetrend, a jobb minőségű szolgáltatás. Az egységes menetrend feltétele lenne egy egységes megrendelő szervezet, fővárosi, állami együttműködéssel.
MN: Hogyan kell elképzelni egy ilyen rendszert? Lenne egy vállalat, a Baromi Nagy Közlekedési Zrt. Ki lenne a megrendelő?
KG: Olyan regionális BKK-t kéne létrehozni, nyilván más néven, amely megrendeli az agglomerációban a szolgáltatást. Nézőpont kérdése, hogy az agglomeráció meddig tart, szerintem egyébként a fél ország benne van, hiszen nemcsak Pest megyéből érkeznek az ingázók. Ez a szervezet rendelné meg a különböző szolgáltatóktól a szolgáltatásokat. Az egységes tarifa és egységes menetrend után jönne a harmadik lépés, amikor fel kell fejleszteni a budapesti, de elsősorban az agglomerációs közösségi közlekedést arra a színvonalra, ami egy 21. századi európai uniós országban elvárható lenne. Szerintem a fővárosi közösségi közlekedés nincs messze ettől. Ha az állam jön, kezdheti a HÉV-vel, és akkor Budapest fellélegezhetne, a városba érkező napi 300–400 ezer autó számát meg lehetne felezni vagy harmadolni.
MN: Az öt évvel ezelőtti programját megnézve volt, ami összejött, volt, ami nem. Én legjobban a zöld folyosókat hiányolom.
KG: De ilyen léptékű és mértékű zöldítést nem csinált senki. Kétféle kritikát szoktam kapni: az egyik, hogy nincsen vízió, és nem hosszú távon gondolkodik, a másik pedig az, hogy miért nem lett meg minden tegnapra.
MN: Nyilván fákat nem lehet három év alatt legyártani.
KG: Mégis, meg lehet nézni, hogy milyen szisztematikus fejlesztések voltak a Margitszigeten, mi történt a Hajógyári-szigeten, és hol tart a Római-part tervezése. A zöld folyosó védett természeti értékeket is érint, sikerült a Sziget Fesztivállal megállapodnunk, és meg tudtuk védeni a természeti értékeket. A Római-partnál pedig, ami ennek a zöld folyosónak az északi vége, van egy héthektáros, új, gyönyörű park, amely az összes létező díjat megnyerte, amit magyar tájépítészek megnyerhetnek. Ez a Pünkösdfürdő park. A Római-partot pedig megmentettük attól, hogy a téves árvízvédelmi koncepció áldozata legyen.
MN: Ha az ember mászkál világvárosokban, lát olyan jó dolgokat, hogy például régi vasútvonalakat vagy egyéb, városon belüli rozsdaövezeteket alakítanak át közösségi térré. Nem akkora területre gondolok, mint a Rákosrendező. Ilyen koncepciókat el lehetne várni Budapesten is.
KG: Helyesen, a Podmaniczky sétány a VI. kerület és a XIII. kerület határán zöldfelület-hiányos tér. De elsősorban a kompakt, új városrészek, lakóövezetek szempontjából mondom azt, hogy Budapest jövője a rozsdaövezetekben dől el. A kompakt város azt jelenti, hogy olyan alközpontokat hozunk létre, amelyek önmagukban is ki tudják szolgálni a különböző igényeket, és rengeteg zöld is van bennük. Viszont Budapestnek nagyon sok új, megfizethető lakásra van szüksége; valaha kétmilliós város volt, de egyre többen az agglomerációba költöztek. Egyre nagyobb a napi ingázók száma, ezért az életminőség romlik. Az agglomerációs gyűrűben olyan telítettség lesz, amit sem az ott élők nem akarnak, sem senki más. Magyarán Budapestet az javítaná, ha ezeket a rossz övezeteket kompakt várossá tudnánk átalakítani.
MN: Rákosrendezőről, a ferencvárosi, józsefvárosi pályaudvarokról beszélünk.
KG: Meg még más helyekről. Bécs példáját sok szempontból érdemes megnézni: ott a ’90-es években kétmillióan éltek, aztán ez zuhanni kezdett. Ma újra kétmillióan élnek, és a város élhetősége nem romlott, hanem javult. Ezért is fontos, hogy mi megszereztük az uniós forrásokat ahhoz, hogy az elmúlt harminc év legátfogóbb lakhatási programját indíthassuk el.
MN: Budapesten belül is megfigyelhető a fánkhatás: a belső rész elnéptelenedik. Valamennyire ez ellen hatna a Fővárosi Lakásügynökség létrehozása, de ennél azért sokkal több a rossz állapotú, felújításra szoruló társasház, illetve lakás.
KG: Sajnos ez egy borzasztó rossz örökség, a rendszerváltáskor teljes tévedés volt, hogy privatizáltuk szinte a teljes lakásállományt. A kormány és a miniszterelnök máig azt gondolja, hogy a lakhatás magántulajdonban lévő egyéni lakhatást jelent. Ez nyilvánvalóan nem így van. A lakásügynökség egyébként nem csak a belvárost célozza, Budapesten általánosan érvényes az a jelenség, hogy sokan nem merik kiadni a lakásukat. A Fővárosi Lakásügynökség hosszú szakmai előkészítés után indult el, és megvannak az első szerződések. Nem tartom kizártnak, hogy néhány éven belül ezres nagyságrendben adunk ki lakásokat. De nyilván ez önmagában még mindig nem oldja meg a problémát. Az igazi megoldás az lenne, ha a magántulajdonú lakásépítéseket okos ösztönzőkkel, például az állami területek felszabadításával tudnánk serkenteni. Ehhez kell egy másik kormány, mert Orbán Viktornak meggyőződése, hogy a bérlakás komcsi dolog. A másik eszköz pedig az, hogy a fővárosnak vannak üresen álló, használaton kívüli ingatlanai, amelyeket át lehet alakítani. Bérlakás-felújításra, a lakásügynökség finanszírozására el fogunk költeni 20 milliárd forintot, ami persze a probléma, a kihívás nagyságához képest nem tűnik soknak.
MN: A 20 milliárd milyen intervallumra vonatkozik?
KG: Erre az európai uniós ciklusra, 2029-ig. A projektünk elég jól áll, ezért szerintem ezt a pénzt a következő ciklusban is el tudjuk költeni. Ebben van iskolaépületek átalakítása, önkormányzati bérlakások felújítása, és van benne lakbértámogatás is. A bécsi példát idehozva, a közösségi lakásszektorhoz tartozó lakások jelentős része valójában magántulajdonú lakás, amelyet támogatott lakhatási formaként adnak tovább. És a budapesti belváros: egészen drámai a kivándorlás onnan. Vannak olyan kerületek, ahol 50 százalékkal csökkent a lakosság. Amikor élhető belvárosról van szó, akkor nem feltétlenül óriási dolgokról kell beszélni, hanem arról, hogy lehet sétálni, hogy a hőhídhatás megszüntethető, ha egy-két parkolóhelyen ültetünk egy fát, vagy kialakítunk valamilyen zöldfelületet. A szemléletváltás a fontos, hogy a belvárosra ne úgy tekintsünk, mint egy olyan helyre, ahol nem emberek élnek, hanem turisták, és csak intézmények és ügyvédi irodák vannak. A zöldfelületek és az átmenő forgalom nagysága azok a kritikus elemek, amelyeken lehet érdemben változtatni, és akkor teljes mértékben vissza lehetne fordítani ezt a folyamatot.
MN: Az utóbbi évek egyik legkonfliktusosabb sztorija a méhlegelő volt. Ha azt nézzük, hány négyzetméterről van szó, az összes zöldterülethez képest elenyésző. Siker a méhlegelő?
KG: Abszolút. Elsőre el voltam borzadva, amikor jött a negatív kampány, jöttek a fidelitasos fiatalok, és most már Szentkirályi Alexandra is fontosnak érezte, hogy méhlegelőt kaszáljon. Nem örülök ennek a színvonalnak, de örülök annak, hogy közéleti diskurzus témájává vált. Elindult a gondolkodás, és elkezdtünk picit mi is másféleképpen viselkedni. A méhlegelővel kapcsolatos ökológiai kutatóprogram bizonyította, hogy a természet bámulatosan gyorsan visszaépül ezeken a helyeken, és megjelentek olyan védett növények, amelyek őshonosak Budapesten.
MN: Ami nem a toklász.
KG: Senki sem toklászpárti, mint ahogy háborúpárti sem; az a kérdés, hogy a toklásszal hogyan vesszük fel a versenyt. Úgy, hogy legyalulunk mindent, vagy pedig adunk néhány évet, hogy a cickafark és más növények kiszorítsák. A szemléletváltás része, hogy nem egynyári virágot ültetünk, hanem évelőket, amelyeknek kisebb a vízigényük, tovább virágoznak. Azzal, hogy a méhlegelő politikai témává vált, paradox módon felkerült a közéleti napirendre, átalakult az emberek hozzáállása, és tulajdonképpen ennek örülök.
MN: Láttam egy nagyon látványos európai térképes felmérést, hogy a különböző tagállamok, illetve régiók lakói mennyire gondolják magukat elsődlegesen az országukhoz tartozónak, illetve európainak. Ezen van egy nagy kék Magyarország, ahol az emberek elsősorban magyarországinak vallják magukat. És van benne egy kis pötty, Budapest, ahol meg elsősorban európainak. Szokták mondani, hogy ebben az országban az elmúlt néhány évszázadban mindig Budapestről indult el a változás. Várható, hogy változás indul most is, már ami az európaiságot illeti?
KG: A magyar történelemben nem ismerünk olyat, hogy bármilyen pozitív fordulat ne Budapestről indult volna. A történelmünk miatt van egy nagy fővárosunk egy kis országgal. Nem ez volt a terv. Láttam ezt a kutatást, és nem örültem az eredménynek.
MN: Ez inkább egy feltartott középső ujj?
KG: Igen, egy olyan feltartott középső ujj, amit Budapest mutat a mai Magyarországot képviselő politikának. De azért összességében Budapestnek a történelmi szerepe az, hogy a nemzet fővárosa. Ezek a közvélemény-kutatások nyilván érdekesek, de azért ezek az identitások nem egymást kizáró identitások, és Budapest nem abban különbözik az ország egészétől, hogy kevésbé magyar, hanem abban, hogy másfajta magyarságot él meg, ami nyilván nagyobb összhangban van az európaisággal. Egy főpolgármesternek ezt az identitást képviselnie kell. Egy olyan történelmi korban, amikor éppen elveszítjük az erkölcsi iránytűnket, és egy olyan hatalom van Magyarországon, amely nemcsak az európaiságot, hanem általában véve bármilyenfajta erkölcsi értéket negligál, mert a hatalmi érdekek vezérlik a döntéseit, egyszerűen kell az országnak egy olyan pont, ahol van egy másik Magyarország-vízió. És Budapest hordozza azt a felelősséget, hogy irányt és példát mutasson.
