A véletlenszerűen bekövetkező környezeti károk veszélyére a mexikói Letícia Calderón helyett egy másik Esmeralda hívta fel a figyelmet: a Szamost és a Tiszát három évvel ezelőtt ciánnal és nehézfémmel szennyező nagybányai Aurul ausztrál tulajdonosa. A mérgezés ellenszeréül szolgáló nátrium-nitrittel és nátrium-tioszulfáttal dúsított halakon tengődő rétisasok látványa még Pepó Pál hajdanvolt környezetvédelmi minisztert is megindította, aki felvetette: Magyarország fizetne Romániának azért, hogy hasonló esetek ne forduljanak elő. Elsőre meglepő, de a "védelmi pénzt" idéző módszernek komolyak az elméleti alapjai. Manapság azért még az a megoldás a népszerű, hogy a kockázatok többletköltségét maguk a kockázatok forrásai viseljék. Esetleg - a sor legvégén - a kockázatokat piaci alapon átvállaló biztosítók, amelyek akkor állják a károkozás cechét, ha annak vétlen személyek (és anyagi javaik) az áldozatai. Azaz fizetnek - legalább részben - a károkozók helyett.Akörnyezeti károknál kardinális kérdés a kártérítés. Az esetek többségében nincs mód az eredeti állapot visszaállítására, de ha valaki mégis megpróbálkozik a lehetetlennel, igen magas költségekkel szembesül. A környezetvédelmi jogban immár három évtizede elfogadott "a szennyező fizet" elv betartásának rozsdamentes korlátot szab egyebek mellett a károkozó valós vagy bevallott anyagi háttere. Csakhogy a gyakorlatban a sokat idézett elv valahogy így néz ki: a szennyező fizet, ha rábírható erre, és ha egyáltalán képes rá. És ha közben a szennyező nem válik maga is köddé.
Időbe veszett kár
Viszonylag gyakran fordul elő, hogy az adott kárnak nincs gazdája. Hosszú idő is eltelhet a szennyezés és a kár felismerése között: például a "módjával" szennyezett ivóvízbázisban csak évek, sőt évtizedek múltán jelennek meg az első, nehézfémalapú létformák. A közben eltelt idő gyakorlatilag lehetetlenné teszi a szennyező felderítését. Az ehhez hasonló esetek szinte reménytelenek, igaz, legalább a megoldás egyszerű: a probléma kezelése többnyire az államra, az aktuális kormányra hullik vissza. Amelynek, ha nem is azonnal, de a soros választások előtt egy kevéssel célszerű előkaparnia a kártalanítás fedezetét.
Az államnál általában kisebb bűntudatot tanúsítanak a politikai túlélésre kevésbé, a gazdaságira viszont annál inkább fogékony magáncégek. A már említett Aurulból időközben Transgolddá átkeresztelt román bánya tulajdonosainak például eszük ágában sincs kipengetni a magyar állam által jogi úton is követelt közel 29 milliárd forintos kártérítést. (A ciánszennyezés történetét lásd: A halál vize, Magyar Narancs, 2000. február 10., valamint Ciánjog, Magyar Narancs, 2000. február 17.) A kártérítés jogosságát és nagyságát a szennyező egyaránt vitatja, s az idő neki dolgozik: ítélet még nincs, az ügyben illetékes Fővárosi Bíróság a felperes ama igényének sem tett eleget, hogy a jogerős ítéletig a vétkes cég függessze fel a romániai bánya működését.
A Transgold-Aurul tehát ezerrel folytatja a ciános kilúgozást, s biztos akadnak, akiket nem nyugtat meg, hogy a tulajdonosok - legalábbis saját állításuk szerint - a 2000. január 30-án bekövetkezett környezetszennyezés óta 1,5 millió dollárt áldoztak az üzem biztonságossá tételére.
A helyzet okozódik
A károkat már elszenvedettek számára érdektelen, hogy a szenynyező mennyit fordít a biztonságos, környezetkímélő üzemmód megvalósítására - legyint a romániai ausztrál aranyásók fogadkozására Kék Mónika, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem végzős PhD hallgatója. A doktori disszertációjában egy környezeti felelősségbiztosítási rendszer gyakorlatba ültetésével foglalkozó kutató úgy véli: ha a baj már megtörtént, a károsultak egyetlen reménye, hogy az azonosított szennyezőnek rendelkezésére áll a kompenzációhoz szükséges forrás - és persze hajlandó is fizetni. Ellenkező esetben a károsultaknak jellemzően nem néhány hétig kell várniuk igazuk jogi úton történő kikényszerítésére.
Kék Mónika a környezetvédelmi szabályozók akut hibájául rója fel, hogy annak dacára is a folyamatos szennyezésre összpontosítanak, hogy a környezeti felelősség kérdése éppen a ritkán és váratlanul bekövetkező, sok esetben tekintélyes méretű károkozással járó események okán vetődik fel a legélesebben. Miközben a viszonylag kiszámíthatóan bekövetkező károk kompenzációjának (például egy folyóparti vegyi üzem által a halászoknak fizetett "kárellenérték") finanszírozása a gyakorlatban egyszerűen tervezhető lenne, a környezeti baleseteknél a károsultak felé fennálló kártérítési kötelezettség teljesíté-se nemegyszer még a jó szándékú (az okozott kárért fizetni hajlandó) elkövetőt is ellehetetleníti.
A doktorandusz javaslata szerint a környezeti felelősségbiztosítási kötelezettség arra irányul, hogy a környezeti kockázatok viseléséből eredő többletköltségeket a kockázat forrása állja. A bekövetkező károk helyreállításához, a kártérítési kötelezettség teljesítéséhez fedezetet teremtő konstrukció némi rokonságot mutat a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással, s mint ilyen, kettős célt követ: 1. a károsult megfelelő kompenzációhoz jusson a károkozó akaratától, aktuális anyagi helyzetétől függetlenül, 2. a visszaeső elkövetőket tetteik súlyával és gyakoriságával arányos mértékben próbálja a helyes útra téríteni, magyarán legyen megelőző szerepe is.
A hazai környezetvédelmi szabályozórendszer természetközpontú felfogása "igen haladó és előremutató", ugyanakkor számos hiányosság tapasztalható a következetes alkalmazásban - állítja a kutató. A környezetvédelmi törvény egyes rendelkezései például egyértelműen utalnak a környezet használóinak különböző helyzetekben beálló felelősségére, s a kötelezettségek pénzügyi fedezetét is ehhez igazítják. Nincsenek meg viszont a szabályozás célkitűzé-seit biztosító részletes szabályok; s e jogszabályhiány előrevetíti a gazdátlan károk keletkezésének, valamint a kártérítés nélkül maradó károsultak rémképét.
A környezetvédelmi garanciák (vagyis a környezetet használók által nyújtott biztosítékok a kiszámítható és előre nem látható hát-rányokat elszenvedők számára) rendszerébe ágyazott környezeti felelősségbiztosítás esetleges bevezetését tesztelve a kutató arra jutott, hogy a gazdálkodók ez irányú várakozásai többnyire kedvezőek. Kivéve persze azokat, "amelyek tisztában vannak a saját, környezetvédelmi teljesítményükből adódó hátrányokkal, illetve amelyek elégedettek az általuk alkalmazott kockázatkezelési technikákkal".
Biztos állami alapon
A biztosítók sokféleképpen ítélik meg a rendszer bevezetésétől várható eredményeket, az abban való részvételt. Mivel a környezeti felelősségbiztosítással összefüggő termékek keresletét alacsonynak vélik, elengedhetetlennek tartják az állami beavatkozást. A lagymatag érdeklődés mögött részben az állhat, hogy a potenciális biztosítottak nehezen képesek pontosan meghatározni elvárásaikat, igényeiket a környezeti kockázatok áthárítását szolgáló termékekkel szemben. Épp ezért a biztosítók nem önálló konstrukcióként, hanem - ahogyan néhányan közülük jelenleg is - egy biztosítási csomag elemeként "árulnák" a környezetvédelmi felelősségbiztosítást.
A biztosítók alkalmasnak ítélik jelenlegi kockázatfelmérési és -ellenőrzési hátterüket az önkéntes alapú és jellemzően jelképes összegű környezeti kockázatvállalás kezelésére. A mostaninál komolyabb hátteret igényelne azonban, ha a rendszer kötelező volna, a kötelezettség pedig egyoldalú. Magyarán: ha a biztosítónak nem kell elfogadnia az ajánlott kockázatot, azt akár vissza is utasíthatja.
A szisztéma révén a biztosítók egyfajta piaci "szabályozóként" működnének, hiszen kiszűrnék a számukra nem vállalható kockázatokat. A biztosítottak - feltéve, hogy racionálisan, profitorientált módon viselkednek - teljesítményük folyamatos javításában, ezzel párhuzamosan pedig kockázataik csökkentésében lesznek érdekeltek, elvégre az általuk fizetendő biztosítási díjat környezetvédelmi produkciójuk határozná meg. A rendszer zárttá tételéhez szükség lehet egy kiegészítő komponens létrehozására, amely azoknak a károknak a helyreállításához biztosítana fedezetet, amelyeket a jogszabálysértő piaci szereplők idéznek elő. S hogy mindebből mikor lesz Magyarországon valóság?
Az illetékes minisztérium évek óta munkálkodik a rendszer kidolgozásán, hiszen a környezeti garanciák rendszeréről az 1995-ben elfogadott környezetvédelmi törvény szól. Végleges koncepció - amely mentén elkészülhetnének a részletes végrehajtási szabályok - még nincs, és a hozzáértők úgy vélik: ezzel érdemes lenne megvárni az Európai Unió irányelvét (lásd Bányák, károk, elvek című keretes írásunkat), amely a környezeti kockázatok kezelésében támpontot nyújthatna a további jogalkotói munkához. A kétkedők ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy ettől nem várható különösebb segítség: az unió tagállamai eltérő jogi intézményrend-szerekkel és biztosítási kultúrával rendelkeznek, márpedig a készülő direktívának minden tagország számára értelmezhető iránymutatásként kell szolgálnia. Az irányelv készítése során - talán nem meglepő módon - éles vita bontakozott ki az egyes államok képviselői között, ami természetesen késlelteti a direktíva elfogadását.
A gyakorlati megvalósítás másik problematikus része annak a keretnek a kialakítása, amelyben a doktori értekezésben megfogalmazott felelősségbiztosítási rendszer életképesen működhet. Csak egy jól szerkesztett, az engedélyezés folyamatával összekapcsolódó garanciarendszer teremtheti meg annak a lehetőségét, hogy a biztosítással nem rendelkező, a biztosítók által "nem vállalt" társaságok egyáltalán ne működhessenek. Ezt azonban nem lehet egyik napról a másikra összedobni, ráadásul a bevezetéskor átmenetet kell biztosítani azon társaságok számára, amelyek érvényes hatósági engedéllyel tevékenykednek. Bízzunk abban, hogy legalább unokáink látni fogják.
Csák Csongor
Bányák, károk, elvek
Napokkal a nagybányai környezetszennyezés után fogadta el az Európai Bizottság a környezeti felelősségről szóló fehér könyvet (White Paper on Environmental Liability). A dokumentummal Brüsszel elsődleges szándéka az volt, hogy "a szennyező fizet" elvet minél hatékonyabban lehessen a gyakorlatban, az unió környezetpolitikájába illesztve alkalmazni. A szomorú mementó nem az Aurulban bekövetkezett "baleset" volt, hanem az Erika tankhajó katasztrófája. A bretagne-i partoknál kettétört és elsüllyedt járműből a tengerbe ömlő mintegy 12 ezer tonna fűtőolaj felbecsülhetetlen károkat okozott, egyebek mellett több tíz ezer madártetemet hagyva maga után. A fehér könyvben a bizottság megállapította: a problémakör kezelésének legcélszerűbb módja egy, a környezeti felelősségről szóló EU-direktíva kidolgozása. Erre készült egy javaslat, amelynek szakmai vitája jelenleg is zajlik.
Az Európai Parlament és a tagállamok környezetvédelmi minisztereinek jóváhagyására vár az a direktíva-javaslat, amely - többek között az Aurul-történet tanulságait is felhasználva - a bányák műszaki követelményeire szab meg minimumkövetelményeket a környezeti ártalmak megelőzése és a működés biztonságossá tétele érdekében. A NAPI Online értesülései szerint a direktívatervezet megkülönböztetett figyelmet fordít a bányákból származó hulladékok, szennyező anyagok hosszú távú tárolására, a vizek és a talaj szennyezésének megakadályozására mind külszíni, mind föld alatti fejtésnél.
A készülő jogszabály értelmében a jövőben csak akkor adható ki bányaengedély, ha az illetékes felügyelet meggyőződött a megfelelő biztonsági követelmények meglétéről, azok betartásáról, továbbá garantált az előre, részletes ütemterv szerint kidolgozott rekultiváció megvalósítása. Az engedély feltétele az is, hogy a bánya csődeljárás vagy tulajdonosváltás esetén is kellő forrással rendelkezzen az esetlegesen bekövetkező károk ellentételezésére.
A szerző a Pénzügyminisztérium köztisztviselője.
