„Leállni nem lehet”

Tóth István János közgazdász a NER „letelepedett rablóiról” és a korrupcióról

A jelenlegi magyar rezsim a haveri rendszerek közé tartozik, s mint ilyen, korántsem páratlan a világban. A NER égisze alatt létrejött céghálózat örökös növekedésre van ítélve, ha megáll a burjánzásban, az a halálát is jelenti – erről is beszélt nekünk a Korrupciókutató Központ Budapest vezetője.

Magyar Narancs: A magyar modell látszólagos magánya felveti a kérdést: a politikai gazdaságtan tényleg nem ismer hasonló rendszereket? Ha nem is Európában, de a világ más részein léteznek előképei?

Tóth István János: A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) nevezett magyar szisztéma nem ismeretlen a kutatók számára, megvannak az előképei is, a politikai gazdaságtan jól leírja őket. Ezek olyan rendszerek, amelyek többnyire Közép- és Dél-Amerikában, illetve Afrikában fordulnak elő nagyobb számban – Európában Magyarország a példa erre.

MN: Hová sorolható be a NER a korrupcióelméletek, tipológiák alapján?

TIJ: Amikor korrupcióról beszélünk, akkor a közgazdaságtan által régóta tárgyalt jelenségről szólunk – ebben a tekintetben úttörő jelentőségű volt Susan Rose-Ackerman, aki a hetvenes években megjelent könyvében már elemezte a korrupció jelenségét a politikai gazdaságtan szemüvegén át. A korrupció elterjedtsége persze országról országra eltérő mértékű: mondjuk Dániában vagy Hollandiában ritka, esetleges jelenség. A korrupció – corruptio – latin eredetű kifejezés, és megromlást, romlást, romlottságot, megrontást jelent. A közgazdasági definíciója azt a jelenséget írja le, ha valaki egy állami szervezetben vagy cégben betöltött pozícióját az arra vonatkozó előírások megszegésével magánhaszon szerzésére használja fel. Innen nézve ez mikroszintű jelenség: egyedi szereplőkről és közöttük zajló tranzakciókról van szó, amiből még nem lesz rendszerszintű viszony. Vannak olyan országok, ahol a korrupció rendszeresen előfordul, és mindig adódnak olyan szereplők, akik szokásszerűen korruptak – ebből már kialakulhat rendszerszintű korrupció. A közgazdász és politológus Mancur Olsonnak van egy, a westernekből ismerős példája: e szerint van a portyázó rabló, a roving bandit, és van a letelepedett, stationary rabló. Az előbbi mindig máshol rabol, állandóan vetélkedik a többi portyázó rablóval, kiszámíthatatlanul fosztogatja a társadalmat, anarchiát teremt. Az utóbbi letelepszik és rendszeresen, kiszámíthatóan szedi a sápot – de nem visz mindent. Biztonságot, kiszámíthatóságot nyújt a teljes anarchiát előidéző portyázó rablókkal szemben. A korrupt rendszerekben vannak olyan szereplők, akik letelepedett rablóként viselkednek. Elfoglalnak egy-egy pozíciót, és onnan sápot húznak, ráadásul ezt a pozíciót hosszú távra bebetonozzák, viszont eközben kiszámíthatók, bizonyos védelmet is nyújtanak azoknak, akik „lefizetik” őket. Innen már csak egy lépés, hogy eljussunk a rablóállam fogalmához.

MN: Ez, ha jól sejtem, már egy újabb szintje a korrupciónak is.

TIJ: Bizony, akkor már maga a politikai vezető kezd letelepedett rablóként viselkedni: a kóborló rablók vetélkedésével, illetve anarchiájával szemben kiszámíthatóságot kínál. Egyedül ő és az általa kijelöltek fognak sápot szedni a gazdasági szereplőktől, illetve a köztulajdonból, ezzel együtt biztonságot is nyújt, mert előre kialakított szabályok szerint, kiszámítható módon fog lenyúlni. Az irodalom ezt hívja kleptokrata államnak vagy rablóállamnak: a magyarországi NER-t ennek egy megvalósult formájának is lehet tekinteni. Amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy az autópályákat magánkoncesszióba adja NER-közeli „vállalkozóknak”, közöttük a Mészáros Lőrinc érdekeltségi körébe tartozó cégeknek, akkor innen kezdve, aki jövőre autópálya-matricát fog venni, az voltaképpen egy sajátos NER-adót is fog fizetni. Ez már nem része a közösségi közgazdaságtan által leírt adózási alkotmánynak, amelynek értelmében mint állampolgár önkéntesen lemondok jövedelmem egy részéről, de a befizetett adóm fejében az államtól elvárom, hogy biztosítson nekem közjószágokat, szolgáltatásokat, szavatolja a személyi szabadságot, a közbiztonságot, a tulajdonjogok biztonságát. Egy rablóállamban viszont a politikai vezető képes arra, hogy járadékot, kvázi adót szedjen a társadalom tagjaitól saját magának – strómanjain keresztül –, vagy a hozzá politikailag lojális vállalkozóknak. Úgy tűnik, ez most megvalósul a NER-ben.

MN: Leírható ez a világ a klasszikus state capture modellek révén, tehát hogy az államot ejtették foglyul összefonódó üzleti körök?

TIJ: Nem, véleményem szerint itt egészen másról van szó. Fontos megkülönböztetni két helyzetet: az állam foglyul ejtése esetén adott egy viszonylag gyenge állam, amelyet képesek befolyásolni erős üzleti csoportok, sőt esetenként szakszervezetek is. Ezek az üzleti csoportok és szervezetek politikai klienseiken keresztül képesek elintézni, hogy számukra kedvező szabályozást fogadtassanak el. Sok országban előfordul például az a jelenség, hogy valamelyik részpiacot, például az energiapiacot szabályozó szervezet, minisztérium magas beosztású munkatársa kedvez valamelyik piaci résztvevőnek a szabályozás kialakításánál…