Erdők a tűzifarendelet árnyékában

Lombjuk se rezzen

Belpol

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

Többnyire azzal kezdődnek a magyar erdők helyzetéről szóló tanulmányok, előadások és beszélgetések, hogy míg Trianon után csak 11,8 százalék volt az erdősültség, most már 20,8, vagyis a honi termőföld (a be nem épített, le nem betonozott földterület) negyede. Ez nevezhető derekas fejlődés gyümölcsének is, hiszen a megkétszereződés jóval több, mint a semmi; azzal meg tényleg felesleges előjönni, hogy a bronzkort megelőzően mint­egy 85 százalékos volt az erdősültség ugyanitt. Az utóbbi 5–6 ezer évben folyamatosan belenyúlt az ember a Kárpát-medencei táj képébe fejszével, fűrésszel. Az erdők csak akkor gyarapodtak, ha háborúk, éhínségek és járványok nyomán fogyni kezdett a lakosság.

Az 1920-as évek elején kényszerhelyzetbe hozta a hazai döntéshozókat, erdőbirtokosokat az erdőkérdés, mert a faiparnak szüksége volt olyan jól megmunkálható faanyagra, mint a fenyő. Így aztán szépen gyarapodni kezdett a hazai faállományban a lucfenyők telepítési területe, és a fenyvesek jelentős részben olyan helyre kerültek, ahonnan már korábban kiirtották az eredeti, „őshonos” faállományt – ez megismétlődött az ötvenes években is.

Mindent bele

A nagy léptékű erdőirtásokhoz korábban nem volt szükség rendkívüli rendeletekre: volt olyan időszak, amikor magyar (főleg bükk) erdők szolgáltatták az európai gazdaság lúg- (azaz hamuzsír-) szükségletének legfőbb forrását; a 18. században egész megyényi területeken hamvadtak el így erdőségek. Az efféle rablógazdálkodást a 20. században felváltotta a szakképzett erdészek irányította erdőművelés, s idővel mind erősebbé vált az a gondolat is, hogy az erdők természetvédelmi és ökológiai szempontból is fontosak. Más kérdés, hogy a honi erdőművelés történetében – sokszor politikai nyomásra – gyakorta felülkerekedett az a fajta megközelítés, hogy az erdők leg­inkább a stratégiai fontosságú faanyag és mellékesen tüzelő biztosítására szolgálnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.