Kispárti mivoltához képest eseménydús négy évet hagyott maga mögött a kórház-privatizációs népszavazást kikényszerítő, az EP-választáson leszerepelt, majd a ciklus végére kettészakadt Munkáspárt.
A 2002. évi parlamenti választásokon a pártbéli hivatalos várakozásokat - 5-8 százalék - jócskán alulmúlva teljesített az akkor még egységes Munkáspárt. Bár az országos 2,16 százalékos eredmény jórészt a szokatlanul magas voksolási kedv számlájára írható, az váratlanul érte a vezetést, hogy a korábbi százhetven-száznyolcvanezer szavazathoz képest alig több mint százhúszezret voltak képesek begyűjteni. A szimpatizánsok legfeljebb a párt bázismegyéiben elért egyéni harmadik helyekkel vigasztalódhattak, Jász-Nagykun-Szolnokban a kunhegyesi és a karcagi, Békésben az orosházi, Hevesben a Pétervásárán és a Füzesabonyban induló jelölt futott be a két nagy utáni bronzérmesként. A leglátványosabban továbbra is Nógrádban szerepelt a Munkáspárt: mindegyik egyéni aspiráns öt százalék felett teljesített, sőt Salgótarjánban Szabó Lászlóné tíz százalékot felülmúló támogatottságával lekörözte az akkor már országos politikusként ismert, ám helyben csupán nyolc százalékra érdemesített szabaddemokrata Gusztos Pétert. Összességében mégis csalódást okozott a négy évvel ezelőtti választás. Székely Péter,
a Magyar Kommunista Munkáspárt
(az anyapárt, a mostani szavazólapon várhatóan: Munkáspárt) elnökségi tagja és szóvivője a két nagy párt minden korábbinál kiélezettebb versengésével magyarázza az akkori szerény számadatokat, és azzal, hogy választóik ezúttal inkább a szocialistákhoz ikszeltek. Ezt az értékelést osztotta a pártvezetés és a tagság is akkortájt, így a Központi Bizottság (KB) és a kongresszus az elvek változatlan képviselete mellett döntött. Minthogy 2002-ben a jelöltjeik nyolc helyen léptek vissza a szocialisták javára, akik összesen tízmandátumnyi koalíciós fölénnyel kezdtek neki a ciklusnak, a munkáspártiak úgy érezték, rajtuk múlott a kormányváltás. Ehhez képest is csalódtak a munkáspárti vezetők a Medgyessy-kabinetben, s bár a száznapos program "helyeselhető szociális intézkedéseket" tartalmazott, a folytatás elmaradt. "A pohár a kórház-privatizáció belengetésével telt be." A népszavazás kikényszerítését Székely nagy sikernek tartja, ráadásul az eredményességhez is csupán nyolcvanezer voks hiányzott. Ekkorra azonban már túl voltak az európai parlamenti (EP-) választás csúfos kudarcán: a mindösszesen ötvenhatezer szavazat bármely korábbi eredménnyel összevetve megdöbbentően kevés.
Innen datálhatók az egyre nyilvánvalóbbá váló stratégiai nézetkülönbségek. A Vajnai Attila-féle pártellenzék a Fideszhez való közeledést rótta fel a pártelnök Thürmer Gyula körének, amit Székely részben nem ért, részben meg természetesnek érzi, hogy mivel a mindenkori kormánypárt hozza a döntéseket, az ellenzéket nem lehet, nem érdemes bírálni. (A munkáspárti belháborúról részletesen lásd: A csillagharcos, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30. és Hol a piros, 2005. január 13.) Szerinte a szocialistákhoz való közeledés nem lehet alternatíva egy a rendszert egészében elutasító radikális, antikapitalista párt számára, a szintén partnerként javasolt baloldali civil szerveződések pedig kicsik, kevesen vannak és gyengék. Mivel láthatóvá vált, hogy a véleménykülönbségek miatt a párt megbénul, és ellehetetlenül a választási felkészülés, a kongresszus dönteni kényszerült, és tavaly novemberben némi hercehurca után kizárta Vajnait és híveit. Az, hogy mindez ötszáz nap-nyi vita után történt meg, ékesen szóló cáfolata a pártdemokrácia hiányát felróvó kritikáknak - mondja Székely. A szakadást követő, a névváltoztatásról, a kommunista jelző pártnévbe illesztéséről szóló szavazáson a tagság nyolcvan százaléka részt vett.
A 2006-os jelöltállítás - a kopogtatócédula szerintük is eltörlésre érett intézménye miatt - igen nehézkesen megy. Székely visszautasítja, hogy Fidesz-aktivisták bármiféle segítséget nyújtanának a gyűjtésben - a szóvivő szerint épp az ellenkezőjéről van szó. A két nagy párt "felülgyűjti a cédulákat", de az is megesik, hogy a jelöltek felvásárolják, vagy a polgármester beszedeti. A közkeletű vélekedést a bázis és a tagság elöregedéséről a Győr-Moson-Sopron megyei egyéni indulók huszonhat esztendős átlagéletkorával tromfolja - ott hat huszonévesre jut egy ötvenes. Választási programjuk a munkások jogait, a szervezeti jogokat helyezi középpontba, harmincöt órás munkahetet és százezer forintos minimálbért ígér, differenciált adózást, a vagyonadó bevezetését, a nyugdíjkorhatár visszaállítását követeli, és nem hagyja említés nélkül az egészségügyet sem. A minimumcél a Munkáspárt számára a négy évvel ezelőtti eredmény meghaladása, de természetesen nem mondtak le a parlamentbe jutásról sem.
A Magyarországi Munkáspárt 2006
(a szavazólapon: Munkáspárt 2006) elnöke, Fratanolo János korábban az eredeti párt elnökségi tagja, Baranya megyei elnöke volt. A huszonkét éven át bányászként dolgozó Fratanolo megalakulása óta tagja volt a Munkáspártnak, három országgyűlési választáson indult egyéni jelöltként Pécsett, kettő-négy százalékos eredményei első fordulós hatodik-nyolcadik helyekre voltak elegendők. Nyolc éve listás tagja a megyeszékhely önkormányzatának, a polgármester foglalkoztatáspolitikai tanácsnoka. Szerinte mindig is a célkitűzések és a valóság közötti állandó, áthidalhatatlan különbség volt korábbi pártjának a fő baja. A 2002-ben hangoztatott öt-nyolc százalék, a mindenkihez szólni próbáló kampány a dolgozók, bérből, fizetésből élők, kényszervállalkozók irányzott megszólítása helyett jó példák erre a hozzáállásra. Bár korábban maga is úgy gondolta, hogy a száznyolcvanezres bázisra építve további húsz-ötvenezer szavazattal átléphető a parlamenti küszöb, négy éve olyan erős volt az akarat a kormányváltásra, hogy ez akkor nem sikerülhetett. Thürmer kezdeményezett ugyan pártelnöki szintű egyeztetést a visszalépések esetleges szocialista kompenzációjáról, de Fratanolo tudomása szerint csak a második-harmadik vonal egyeztetett, és ők sem nagyon jutottak semmire. Végül olyan volt a hangulat a párton belül, hogy az elnök nem tehetett mást: visszahívta a jelölteket, de mellőzése miatt a tüske benne maradt. Részben ez indokolhatta, hogy az EP-választásokon bekövetkezett siralmas szereplés után Thürmer folyamatosan gesztusokat tett a Fidesznek. A népszavazás előtti együttműködést Fratanolo nem érzi problematikusnak, még ha a munkáspárti kezdeményezésre "ráugró, embereiket felszabadító" fiataldemokraták vélhetően álságos magatartást tanúsítottak is, és valódi céljuk szerinte az volt, hogy ne a szocialisták, hanem majd a saját klientúrájuk részesülhessen az egészségügyi privatizáció áldásaiból. Az azonban a jobbrafordulás egyértelmű jele, hogy az EP-voksolás éjszakáján az elnökségi tagokkal előzetesen megbeszéltek ellenére előre hozott választásokat emlegetett a pártelnök, vagy hogy míg Orbán pápai kitüntetését dísztáviratban gratulálta meg, Gyurcsány miniszterelnöki kinevezésekor ezt annak ellenére elmulasztotta, hogy kitűnő alkalom kínálkozott volna "emlékeztetni a vörös csillag felszabadítására" a tiltott önkényuralmi jelkép minősítés alól, amivel korábban az újdonsült kormányfő egyetértett. Fratanolo úgy látja, hogy Thürmer, aki mára egyedüliként maradt meg a párt élén a '89-es elnökségből, folyamatosan kiszorította az alelnököket, erős embereket, akiket a posztjára veszélyesnek érzett, "talán nem is csupán saját indíttatásból, hanem mert rossz tanácsadók vették körül, akik sosem kérdőjelezték meg a döntéseit". Ezért, a pártdemokrácia helyreállítása végett kezdeményeztek a baranyaiak tisztújító kongresszust, ami - az addigra állandósuló vitákkal együtt - végül a kizárásukhoz vezetett. A pártszakadást rendkívül fájdalmasnak érzi, különösen, mert már a kezdetekkor megfogadták, hogy boszorkányüldözés nem lesz a Munkáspártban, és bár továbbra is elvtársaiként gondol az ott maradtakra is, úgy véli, a tenni akarók többsége velük együtt távozott.
Nagyon kevés idejük maradt azonban a választásokig, nem volt lehetőség megismertetni a pártot, így az áprilisi eredményeket Fratanolo nem tartja reprezentatívnak, csak mint első megmérettetés lesz fontos a számukra. Nyilvánvalónak tartja, hogy parlamenten kívüli erőként a politikai élet résztvevői lehetnek a következő ciklusban, hiszen, mint mondja, annyi történt, hogy egy kis pártból kettő lett. Korábbi reményeivel szemben a kopogtatócédula-gyűjtés nehézségei miatt talán nem minden megyében tudnak majd listát állítani, de országosan biztosan. Az önkormányzati választásokra szeretnének annyira megerősödni, hogy ne csupán elvtársaik alternatívái lehessenek, hanem akár a szabaddemokratákéi is, amikor a szocialisták, túllépve a "koalíciós kényszerházasságon", új, megbízható, kiszámítható és következetes szövetséges után néznek. A lényeg, hogy "ne legyen olyan miniszter, aki a miniszterelnök üzenetértékű, karakán távolmaradása ellenére elmegy a Suzuki-gyárba". Thürmer távozta után a két Munkáspárt újraegyesülését reméli Fratanolo, aki szerint a parlamentbe jutás akadálya alighanem szintén Thürmer volt ez idáig is. Mint mondja, a két munkáspárt között az alapvető célok megfogalmazásában nincs nagy különbség, ők azonban a realitásokkal számoló, végrehajtható programot kínálnak. A százezres minimálbér követelését demagógiának tartja, ők a gazdaság teljesítményének megfelelő béreket, a kórházak, az oktatás állami kézben maradását várják el a majdani parlamenti többségtől.
Kiss Viktor politológus szerint a válság első jelei 2000-ben mutatkoztak, amikor Vajnai belső megújulási kísérletet, teljes arculat- és programváltást kezdeményezett a Munkáspártban, amit Thürmer elfogadott volna, a tagság azonban egyértelműen elutasította. Ekkor a pártelnök "bedobta a gyeplőt", támogatta a Kádár-szoborért kezdeményezett aláírásgyűjtést, a választásoknak posztkádárista programmal futott neki. Általában is jellemző a párt történetére, és árnyalja a pártvezető diktatórikus hajlamain borongó, erősen leegyszerűsítő kritikákat, hogy a reformkezdeményezéseket rendre a tagság fúrta meg, még ha ez néha megfelelt is Thürmer személyes érdekeinek. Ez az idős,
akut Kádár-nosztalgiában
élő bázis gondolta komolyan a bejutás esélyét, és a kudarc láttán mély apátiába zuhant, amelyből a vöröscsillag-ügy és a népszavazási kezdeményezés sikere rázta fel némiképp. Ezzel egyidejűleg Thürmer - aki a szocialistáktól a szóbeszéd szerint a visszalépések kompenzációjaként a politikából a magánszférába vezető út kikövezését kérte, majd elutasítottnak, becsapottnak érezte magát - a Fideszhez való közeledésben látta meg a taktikai lehetőséget. Orbánnal partneri viszonyra törekedve a nézetkülönbségek ellenére a stratégiai ügyekben való megegyezés szükségességéről nyilatkozott a Demokratának, rendszeres vendég lett a HírTV-ben - fejtegette Kiss. Hiába engedett át első ízben munkáspárti népszavazási kezdeményezést az OVB, maga a voksolás nem változtatott a párt helyzetén. A korábbi százötvenezres, a tömegpártokéhoz hasonlóan jól szervezett, elkötelezett és tudatos választói bázis is drasztikus fogyásnak indult. A politológus szerint e tábor - biológiai okok miatt - hatvan százalékban már nem is létezik. Erre enged utalni az európai parlamenti választás kudarca vagy akár a Semjén Zsolt helyére kiírt időközi országgyűlési választás Szécsényben, ahol jócskán alulmúlta korábbi önmagát a Munkáspárt. Mindez és a reformra való képtelenség, tehetetlenség hosszú távon a párt teljes kiüresedéséhez vezethet. Ez ellen próbált tenni Vajnai támogatásával vagy buzdítására a 65-70 évesekből álló pártvezetésnél egy generációval fiatalabb, 50 körüli, a helyi politikában erős pozíciókkal bíró megyei vezetőkből összeverbuválódott alkalmi csoportosulás. Hét-nyolc olyan megye van, főként Jász-Nagykun-Szolnok, Heves, Tolna, Baranya és Nógrád, ahol munkáspárti politikusok személyes népszerűségükre és szavazói bázisukra támaszkodva komoly tényezőnek számítanak. Az északi megyék némelyikében, a helyi nyilvánosságban ezek az emberek a parlamenti pártok önkormányzati képviselőivel egyenrangúként kezelt közszereplők. Mindemellett az ország más területein a párt gyakorlatilag nem létezik. A különválás legfőbb kérdése az, hogy ezeket a helyi sikereket országossá tudják-e transzformálni, beválhat-e mindez a nagypolitikában is. A kontroll nélkül maradt Thürmer vélhető taktikája, hogy szervezeti-egzisztenciális értelemben életben tartsa a pártot. Akár sikerül szándékai szerint lemosnia ellenfeleit, akár nem, sejthető, hogy posztján marad. Csupán az utódlás kérdése tisztázatlan még. Kiss szerint kérdés azonban, hogy van-e értelme végigasszisztálni a párt végleges szétesését az elnöki szék majdani megöröklésének reményében.
