Álszakértői szervezet a Fidesz médiauniverzumában

Médiavamzerek

Belpol

Tudatos médiafogyasztás, álhírekkel folytatott harc, az újságírás erodálódásának megállítása: csupa jól hangzó jelszó. Éppen ezeket sorolja fel a céljai közt a 2019-ben alapított Transzparens Újságírásért Alapítvány is.

A közpénzmédia különféle részei lelkesen hivatkoznak is a Transzparens Újságírásért Alapítvány (TÚA) alkalmazottaira szakértőként, amikor a maradék független sajtóról kell bizonyítani, hogy az valójában Soros György, a CIA, a háttérhatalom stb. céljait szolgálja. De a TÚA rendezi rendszeresen azokat az újságírói vitákat is, amelyeken egy „balos” és egy kormánypárti médiamunkás ütköztet érveket azt a látszatot keltve, mintha mondjuk a 444 és a Pesti Srácok ugyanannak az éremnek lenne a két oldala.

Faji tisztaság Franciaországból

A Transzparens Újságírásért Alapítvány első ránézésre a relativizálás ellenére sem tűnik különösebben károsnak: a Facebookon külön foglalkoznak a kattintásvadász címekkel, sajtóhírekkel, használják a szörnyen tudományosnak hangzó médiamonitoring szót is, ráadásul külön kiemelik, hogy a francia Observatoire du journalisme a társszervezetük. Csak hát a hivatkozott szervezetet 2012-ben alapította Jean-Yves Le Gallou, a 2021-ig a Le Pen család által irányított, a szélsőjobbról indult Nemzeti Front egykori EP-képviselője, aki már az 1990-es években is gyakran járt bíróságra rasszistának tűnő kijelentések miatt – bár a vádak alól rendre fölmentették. Alapító még Claude Chollet, akit a szintén szélsőjobboldali Identitás és Demokrácia európai parlamenti frakció vezetőihez fűz közeli viszony. A szélsőjobboldal alatt most nem a Kelet-Európában megszokott kopasz szkinhedet érdemes érteni, hanem azt a szintén francia Renaud Camus által képviselt irányvonalat, amely szereti egy jó flaska bor mellett intellektuális köntösbe csomagolni, miért kellene sürgősen megtisztítani Európát az ideálistól eltérő bőrszínű emberektől.

A nem teljesen nyilvános összetételű és létszámú tagságban feltűnnek még a Nouvelle Droite (Új Jobboldal) mozgalommal kapcsolatban álló figurák is, ők a nacionalizmustól mentes, faji alapon gondolkodó szélsőjobbosok, akik egyébként a judeokeresztény hagyományokat épp úgy elutasítják, mint az Egyesült Államokat vagy a kapitalizmust. A francia szervezetet gyakran bírálják, amiért az újságírói portrékat eleve úgy írják meg, hogy az általuk baloldalinak vélt újságíróknak inkább a nemi vonzalmával vagy a származásával foglalkozzanak, mintsem a tényleges szakmai pályafutásával. A szervezet extra támogatásért cserébe Soros Györgyről kínál exkluzív dossziét, ami talán érthetővé teszi, hol találkozik a francia neofasizmus a fiatal magyar fideszes „szakemberek” világával.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.