Miklósi Zoltán: Terrorizmus és háború

publikálva
2001/39. (09. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Terrorizmus és háború

Jogában áll-e az Egyesült Államoknak fegyverrel elégtételt vennie az ellene elkövetett terrortámadás miatt? Ami az amerikai "hivatalos" belpolitikát illeti, a válasz már azelőtt készen állt, hogy a kérdést egyáltalán feltették volna: nincsen olyan befolyásos politikai tényező, amelynek akár a legcsekélyebb kétsége lenne a megtorlás jogosultságát illetően, a többiek meg hallgatnak.

A szeptember 11-i támadásnak éppen az az egyik legijesztőbb vonása, hogy egyetlen csapásra jóformán felszámolta a belső kritikai nyilvánosságot, már ami a tennivalókra vonatkozó valódi tartalmi (és nem csupán stiláris) vitákat és nézetütköztetéseket illeti. A demokrata szenátusi többség zokszó és ellenállás nélkül megszavazza a rakétavédelmi terv költségvetését, amire korábban tüzet okádott. A mind feltűnőbben gyöngeelméjű ifjabb Bush pedig nem mondhat olyan képtelenséget, amiben a máskor kevélyen független és kritikus The New York Times ne volna képes a rejtőzködő bölcsesség és államférfiúi előrelátás jeleit kiolvasni. (Lásd cikkünket a 13. oldalon.) Az e cikk első mondatában megfogalmazott kérdés így csak a tudományos közélet szűkebb közönségén belül kavar hullámokat - és e tudományos közélet talán még sosem volt olyan távol a szélesebb nyilvánosságtól, mint éppen most. Éppen most, amikor a New Yorkot és Washingtont ért támadás nem is annyira az Egyesült Államok nemzetközi katonai és gazdasági pozícióit veszélyezteti, hanem az amerikai köztársaság szokványos önértelmezését szembesíti nem szokványos, ám kellemetlen kérdésekkel.

Éppen ezért a fenti kérdésre csak több lépésben adható válasz. Az első probléma jogi természetű: a visszavágás ellenzői azt szokták fölvetni, hogy az Uszáma bin Ládin és a jelenlegi afgán rezsim elleni megtorló hadjárat nélkülözi a szilárd alapokat, amennyiben nincsenek jogi értelemben vett bizonyítékok akár arról, hogy Bin Ládin áll a mostani akció mögött, akár arról, hogy az a tálib vezetés szisztematikus támogatásával vagy legalábbis hallgatólagos tudomásával jött volna létre.

Úgy vélem, hogy nemzetközi büntetőjog de facto hiányában ez az ellenvetés értelmetlen. Nem csupán arról van szó, hogy a követelt bizonyítékok minden bizonnyal csak akkor volnának megszerezhetők, ha az amerikai hatóságok Afganisztán területén nyomozhatnának, és Bin Ládint kihallgathatnák - azaz akkor, amikor a bizonyítékok által igazolni hivatott akciókat már végrehajtották -, hanem arról is, hogy az ellenség azonosítása és kijelölése a jog szféráján kívüli kérdés. Sosem tűnt még ennyire kézzelfoghatónak Carl Schmitt tétele (még ha minden egyébben tévedett is), amely szerint a barát vagy ellenség kérdésében nem igazít el semmiféle eleve adott szabály vagy norma, csak maga a konkrét, valóságos konfrontáció adhat választ. Hogy a támadó valóban ellenség-e a szó legszorosabb értelmében, tehát olyan ellenfél, aki tulajdon létezésében fenyegeti a megtámadottat, és ezért a jogi normák - a háborús jog kivételével - vele szemben felfüggeszthetők, az a dolog természetéből fakadóan nem dönthető el magának a jognak az eszköztárával. Ezért az Egyesült Államok kormánya nem kötelezhető arra, hogy a jogilag bizonyító erejű adatok meglétéhez kösse hatezer meggyilkolt amerikai állampolgár életének megtorlását.

A másik, az előzőnél fontosabb és befolyásosabb ellenvetés erkölcsi jellegű. Leggyakrabban abban a formában szokott felmerülni, hogy az amerikai politika - és azon belül is mindenekelőtt a külpolitika - maga is okolható a mostani támadásért. Az érvek itt az elhibázottnak tartott közel-keleti politikára való hivatkozástól a CIA-nak a múltban és vélhetően a jelenben is a terroristagyanús szervezeteknek (például magának Bin Ládinnak) és terroristákat segítő kormányoknak nyújtott anyagi és erkölcsi támogatásának felemlegetéséig terjednek. E vélekedés szerint tehát az amerikai politika nehezen vitatható múltbeli bűneivel eljátszotta az erkölcsi alapot arra, hogy az őt ért - egyébként persze igazságtalan és elfogadhatatlan - támadás miatt elégtételt vegyen. De vajon mit mondanak az Egyesült Államok múltbeli hibái és bűnei az ellene elkövetett bűnök megtorolhatóságáról? Ha az imént felidézett álláspont helyes volna, az azt jelentené, hogy a bűnözőkkel szemben bármi büntetlenül elkövethető, hogy aki akár egyszer is szembekerült a joggal vagy erkölccsel, azt többé nem védik az igazságosság kívánalmai. Márpedig ez elfogadhatatlan.

Akkor viszont miért érezzük mégis intuitív módon relevánsnak az amerikai külpolitika hibáit a visszavágás jogosultságának szempontjából? A válasz természetesen az Egyesült Államok világhatalmi pozíciójában és külpolitikájának immár hagyományosnak mondható erkölcsi pretencióiban rejlik. Amerika legkorábban a második világháború vége óta többé nem pusztán nemzet a nemzetek között: nemzetközi politikai lépéseinek a jogos önérdek mindenkor jogos képviseletén túlmutató jelentőséget tulajdonít. A hidegháború időszakában természetesen valamennyi lépése a szovjet fenyegetettség fényében értelmeződött, 1989 óta pedig helyzete éppenséggel - politikailag - az egykori Római Birodaloméra emlékeztet. Amit az Egyesült Államok tett vagy tesz, annak az egész nyugati liberális-demokratikus világ politikai önértelmezése szempontjából kiemelt jelentősége van, távolról ahhoz hasonlatosan, ahogy a huszadik század első felében a nyugati marxista értelmiség a Szovjetunió legparányibb belső fejleményeinek tulajdonított - szó szerint - történelemfilozófiai fontosságot. És nem mellékesen ez az oka annak is, hogy - első ránézésre igazságtalanul - az amerikai külpolitikát folyamatosan olyan elvárásokkal szembesítik, amelyeket egyetlen más nemzettel összefüggésben sem szokás számon kérni. Azonban az amerikai politika szintén többé-kevésbé folyamatosan hangoztatott (és talán nem is föltétlenül helytelenítendő) univerzalista erkölcsi törekvései maguk váltják ki a vele szembeni fokozott erkölcsi várakozásokat, és éppenséggel ezen sincsen sok csodálkoznivaló.

A dilemma tehát a következő: ha Amerika csupán nemzet lenne a nemzetek között, akkor ma senki által nem kifogásolhatóan vehetne elégtételt meggyilkolt állampolgáraiért. A politika minden mást megelőző ténye az állam ama kötelessége, hogy tagjainak életét megvédje. Ha Amerika állam volna az államok sorában, és nem lépne föl ezen túlmutató igényekkel, akkor kötelessége volna akár fegyverrel is felszámolni a polgárai életét fenyegetőket, és elmozdítani azokat a kormányokat, amelyek az efféle akciókat lehetővé teszik. Most viszont éppen azok az univerzalista igények állítják speciális igazolási követelmények elé, amelyekkel korábban ő maga igazolta egyes, a szorosan vett államérdek védelmén túllépő akcióit. Röviden: Amerika a múltban speciális küldetésével igazolta az önvédelmen túlmenő intervencióit, s ma éppen ez a vélelmezett speciális küldetés teszi problematikussá a puszta önvédelmet.

S ez visszavezet a fönti kérdéshez: a múltbéli bűnök mennyiben relevánsak az amerikai városokat ért támadás megtorlásának jogossága szempontjából? Ha a szeptember 11-i támadást követően az amerikai kormány mindössze annyit hangoztatott volna, hogy meggyilkolt emberei gyilkosát meg fogja büntetni, akkor e katonailag és erkölcsileg egyaránt jól definiált és korlátozott lépés ellen ép erkölcsi érzékkel bajosan lehetne tiltakozni. Azonban a hivatalos amerikai politika nem ezt mondja, hanem "terrorizmus elleni háború"-t hirdet, katonai előkészületeinek a "Végtelen Igazságosság" fedőnevet adja. Azaz a már ismert, univerzalista igényű erkölcsi törekvésekkel lép föl. Megtorló akcióját nem a rajta esett sérelemmel igazolja, mint valamely nemzet a nemzetek között tenné, hanem világméretű küldetésével, és ez olyan kérdések elé állítja, amelyekre nem képes válaszolni. Ha ugyanis nem meggyilkolt honfitársaiért akar elégtételt venni, hanem a terrorizmust akarja fölszámolni, akkor igenis releváns a kérdés, hogy akcióját miért nem például azokon a dúsgazdag amerikai íreken kezdi, akik az IRA anyagi bázisát teremtik elő a mai napig. Ha a terrorizmust támogató rezsimek felszámolása a cél, akkor nem kerülheti meg a választ, hogy miért csak az őt fenyegető rendszerek ellen lép föl, s miért segített uralomra és tartott hatalmon véres és elnyomó, saját politikai ellenzékével szemben terrorista módszereket alkalmazó rendszereket szerte a világon Chilétől Argentínán át Iránig, ad infinitum.

Vajon az következik-e mindebből, hogy Amerika jobban teszi, ha megmarad népnek a népek között? Ha a jövőben lemond az önvédelmen túli nemzetközi akciókról? Nem vagyok róla meggyőződve. Az bizonyos, hogy Amerikát nem az különbözteti meg a többi, múltbeli vagy jelenlegi világhatalomtól, hogy soha nem döntött meg demokratikus rezsimeket, nem támogatott terroristaszervezeteket, vagy nem folyamodott maga is olykor terrorisztikus eszközökhöz. Nem: Amerikát az tünteti ki, hogy ezek a tények többé-kevésbé ismertek és nyilvánosan megvitathatók, hogy az amerikai politikának belső ellenzéke részéről folyamatosan szembesülnie kell ezekkel a vádakkal. Ez a folyamatos önkorrekció esélyével kecsegtet, s ez az, ami a mai helyzetben is némi reményt adhat. (Másfelől viszont éppen ez az, ami olyan baljóslatúvá teszi a korábban felemlegetett mostani kritikátlanságot és egyhangú háborús propagandát.) A szeptember 11-i támadás tehát belső válságot eredményezett: az amerikai kormányt és közvéleményt szembesítette az amerikai demokrácia önképe és nemzetközi percepciója közötti irdatlan távolsággal, de nem azért, mert a terroristák bármilyen értelemben e demokrácia eszményeit képviselnék, hanem mert most az amerikai demokrácia egyébként jogos önvédelme szorul váratlanul komplex igazolásra. Az ország története során első ízben hazai földön elszenvedett embertelen támadás arra kényszeríti az amerikai társadalmat, hogy most először tudomást vegyen az ellene irányuló gyűlöletről. (Számtalan személyes beszélgetés tapasztalata alapján mondhatom, hogy a magyar társadalom a nyolcvanas években feleannyira sem gyűlölte a Szovjetuniót, mint amennyire a latin-amerikai népek zöme ma gyűlöli Amerikát.)

E szembenézésből nem annak kellene következnie, hogy az Egyesült Államoknak ezután tartózkodnia kell a nemzetközi akcióktól, hanem éppen annak, hogy ezek során is komolyabban kell vennie a saját, öntudatosan vállalt belső politikai normái által támasztott elvárásokat. Egyelőre csak annyi biztos, hogy többé már nem tehet úgy, mintha nem volna tudomása róla: föllépése világszerte sokfelé - és nem csak a szorosan vett világnézeti ellenfelei körében - gyűlöletet kelt. Az igazolás kényszere mostantól a korábbinál súlyosabb.

A szerző egy szerző.

publikálva
2001/39. (09. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra