„Mint egy óvodás”

Ungváry Krisztián történész a Mindszenty-mítoszról, emlékezetpolitikáról, a Magyar Péter-jelenségről

A közszereplők cáfolhatóan hamis privát legendáival az egyik fő probléma az irracionalitás, a logikátlanság – vélekedik a történész. A többi közt Magyar Péter sikeréről is beszélgettünk Ungváry Krisztiánnal, aki nem hiszi, hogy az országban hamarosan véget érne az agymosó demagógia uralma.

Magyar Narancs: Mindszenty Józsefről szóló legutóbbi könyve a hivatalos emlékezetpolitika által kritikátlanul kezelt egykori hercegprímásról, bíborosról tesz kritikus megállapításokat – például azt, hogy személyében, pályafutását tekintve alkalmatlan arra, hogy példaképként szolgáljon. Számított heves reakciókra a Mindszenty-apologéták részéről?

Ungváry Krisztián: Nem volt nehéz dolgom, mert az ellentétes vélemények ismertek voltak korábban is, ezeket források megjelölésével cáfoltam meg. Egy ilyen munkát alapvetően az motivál, hogy a téma racionális eszközökkel megvizsgálható, és a tudomány egyik kritériuma az, hogy a felismerései és eredményei általános érvényűek. Tehát azt a kérdést, hogyan lehet értékelni Mindszentyt és hogyan nem, tudományos eszközökkel is le lehet írni – sőt csak ezekkel érdemes. Létezhetnek egymás mellett eltérő interpretációk, de az értelmezés lehetősége korántsem korlátlan.

MN: Mindszenty miatt most megkapta, hogy végre van egy példaképünk, aki kiállt a kommunisták ellen, akinek az emléke egyesítheti a nemzetet, és aki köré már kultusz épül – miért kell ezt bolygatni?

UK: Személyesen nem kaptam efféle reakciót – egyszerűen azért, mert a Mindszenty-hívők kategorikusan elzárkóztak mindenféle vitától. De a Mindszenty-könyvemben jó néhány példaképnek alkalmas személyt említek, akik korántsem baloldaliak, korántsem liberálisok, Mindszentyhez képest mégis üdítő színfoltnak tekinthetők. Kezdhető ez Zadravecz Istvánnal, folytatódhat Kerkai Jenővel és még másokkal, akik sokkal szerethetőbb egyéniségek voltak, mint Mindszenty József. De ennek az egész sztorinak éppen az a lényege, hogy lehetőleg ne legyen vita, a másik fél legyen agyonhallgatva: például az MCC szisztematikusan úgy szervez konferenciákat azokról a kérdésekről, amelyek a fő kutatási területeimbe tartoznak, hogy engem soha nem hívnak meg. (A Mindszenty-mítosz című Ungváry-könyvről lásd kritikánkat: A múlt fogságában, Magyar Narancs, 2024. április 10.)

MN: Látható, érzékelhető-e az Orbán-rendszerben létrehozott, a nevük alapján történeti intézmények tevékenysége a tudományos diskurzus szintjén? Zajlik-e érdemi szakmai vita a kutatásaikról?

UK: Vannak intézmények, amelyek kifizetőhely-tevékenységen és/vagy a politikai propaganda látványos kiszolgálásán kívül nem végeznek semmiféle kutatómunkát. Akadnak olyanok, amelyek végeznek kutatómunkát is, és a politikai propagandát nem direktben szolgálják ki, és van olyan is, amely komolyan vehető szakmai munkát is végez. Ám a saját legitimitása biztosítása érdekében mindegyik úgy tesz, mintha szerves része volna a tudományos közéletnek. Ez belföldön könnyedén megvalósítható, hiszen minden további nélkül rá lehet venni költségvetési intézményeket, mint a Magyar Tudományos Akadémiát vagy az ELTE bölcsészkarát, hogy valamelyik ilyen intézménnyel közös programot végezzen. Nemzetközi együttműködésben ez már kicsit nehezebb, de nem lehetetlen, mert más országokban is vannak ilyen és ehhez hasonló intézmények. A Magyarságkutató Intézetet a magyar tudományosság főáramából kiszorult emberek vezetik, és túlnyomórészt a munkatársai ilyen személyek. De mindent megtesznek azért, hogy a honlapjuk komoly tudományos intézményt mutasson, így a Magyar Tudományos Művek Tárában szereplő publikációikat és hivatkozásaikat is feltüntetik. Miközben a tudományosságnak fontos kritériuma lenne a szakmai nézetek nyílt megvitatása, amire viszont zömmel nem hajlandók. De még a Magyarságkutató Intézetben is vannak komolyan vehető szakmai életúttal és teljesítménnyel rendelkező szakemberek, és még ott is vannak olyan kutatások, amelyek szerintem problémamentesek.