MNB-alelnökök menesztése: Tranzakció

szerző
Langmár Ferenc
publikálva
1996/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Tudomásul kellene venni, hogy Magyarországon nincs sok színvonalas garnitúra. Csak egy van, és ha ennek tagjai rendre kirugdossák egymást, akkor az ország rosszul jár" - mondta Surányi György 1994 decemberében. Most kirugdosták a jegybank két alelnökét, Czirják Sándort és Hárshegyi Frigyest, akik az elmúlt évtizedben egyértelműen az "egy garnitúra" részei voltak. Surányi kellemetlen helyzetbe került. A közvélemény előtt azt próbálja képviselni, hogy nem ő erőszakolta ki Czirjákék távozását - ez kevéssé sikerül neki. Pénzügyi körökben Surányi második kinevezése óta folyamatosan tartották magukat azok a vélemények, hogy szeretne megszabadulni a két alelnöktől. Úgy tűnik, rosszul időzített. Ha a most kipattant ügy miatt indokolt az alelnökök távozása, akkor inkább az a kérdés, miért nem korábban menesztették őket?

"Tudomásul kellene venni, hogy Magyarországon nincs sok színvonalas garnitúra. Csak egy van, és ha ennek tagjai rendre kirugdossák egymást, akkor az ország rosszul jár" - mondta Surányi György 1994 decemberében. Most kirugdosták a jegybank két alelnökét, Czirják Sándort és Hárshegyi Frigyest, akik az elmúlt évtizedben egyértelműen az "egy garnitúra" részei voltak. Surányi kellemetlen helyzetbe került. A közvélemény előtt azt próbálja képviselni, hogy nem ő erőszakolta ki Czirjákék távozását - ez kevéssé sikerül neki. Pénzügyi körökben Surányi második kinevezése óta folyamatosan tartották magukat azok a vélemények, hogy szeretne megszabadulni a két alelnöktől. Úgy tűnik, rosszul időzített. Ha a most kipattant ügy miatt indokolt az alelnökök távozása, akkor inkább az a kérdés, miért nem korábban menesztették őket?

Nem tudni pontosan, miért is kell távoznia a jegybank két alelnökének. Formálisan a Creditanstalt Hungary Investmentnek (CA) adott, a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) veszteséget okozó kedvezmények miatt nyújtották be lemondásukat. Felelősségük mértékét eddig nem tudták hitelesen érzékeltetni. A CA-alappal 1991-ben kötött megállapodást 1992 novemberében módosították a jegybank számára kedvezőtlen módon. E szerint 1994 és 1998 között a CA befektetéseinek árfolyamkockázatát megosztották, mégpedig úgy, hogy az évi négy százaléknál nagyobb forintleértékelésből adódó veszteséget az MNB magára vállalta. Becslések szerint a szerződés lejártáig az MNB-nek ez 2-3,5 milliárd forintos veszteséget okozhat. A jegybank üzleti tranzakciói már okoztak legalább ekkora veszteségeket, eddig mégsem történt hasonlóan látványos felelősségre vonás.

Az 1991-92-ből datálódó történetről a "szigorúan banktitok"-ra hivatkozva

nem adnak részletes magyarázatot,

bár a vitatott ügyletről sok minden ismert. Az érvelés logikája ugyanaz, mint a privatizációnál: hiába van szó köztulajdonról vagy közpénzeket érintő kiadásokról, bevételekről, kedvezményekről, azok üzleti titkok. A párhuzamosság ezen is túlmegy. A Tocsik-ügy kapcsán kiderült, hogy a privatizációs szervezetből "eltűntek iratok". A Heti Világgazdaság a múlt héten arról számolt be, hogy a CA-alap kedvezményeivel kapcsolatos "dokumentumok egy része furcsamód eltűnt az MNB irattárából". Az MNB-ben kérdésünkre ezt cáfolták, de nem kevésbé súlyos állítással helyettesítették. Fontos iratok, így az elnöki levelezés egyes darabjai be sem kerültek az irattárba. Ez az eljárás ellentétes a levéltári törvénnyel, amely pedig "a közfeladatok ellátásához és az állampolgári jogok érvényesítéséhez nélkülözhetetlen (...) anyag védelmének (...) a szabályairól" szól. Az információ tehát kevés, így gondolatkísérletekre kell hagyatkoznunk.

Surányi hol szakmailag megengedhetetlen műhibáról, hol tudatosan rossz döntésről beszél, miközben kizárta a korrupció lehetőségét. Nem arról van szó, állítja, hogy 1992-ben az alelnökök rosszul ítélték meg a makrogazdasági körülményeket, hanem arról, hogy a megállapodásból hiányzott az opciós szerződések egyik alapvető "technikai" kelléke, az opciós díj. Ezzel együtt is veszteség érte volna a jegybankot, fejtegette Surányi, de kisebb. Ilyen ügyleteknél egyébként, amelyek tulajdonképpen a későbbi várható árfolyamokra kötnek "fogadásokat", illetve azok kockázatait próbálják meg kivédeni, kikerülhetetlenek az időnkénti veszteségek.

De éppen Surányitól tudható az is, hogy 1994 végén már volt az MNB-ben egy belső vizsgálat, amely szerint ez a megállapodás nem felel meg a szokásos opciós szerződés formai követelményeinek. Ha tehát valóban ez az ok,

korábban is lemondathatók lettek volna

az alelnökök. Ha a tényleges veszteség a menesztés oka, és nem föltételezzük azt, hogy Hárshegyi Frigyes nem tudja, hogy a tankönyvek szerint hogyan kell megkötni egy opciós szerződést, akkor leginkább az kérhető számon, hogy 1992 végén az alelnökök rosszul ítélték meg az ország kilátásait. Egyrészt optimistán, mert az árfolyamkockázat megosztását évi négyszázalékos leértékeléshez igazították, másrészt azért, mert ennek ellentmondóan olyan egyéb szempontokat vettek figyelembe a kedvezmények megadásánál (például a külföldi tőke mindenáron Magyarországhoz való kötése), ami ezzel az optimista képpel nem egyezik. Surányi György saját állítása szerint azt javasolta, hogy az alelnökök lemondását ne december végi hatállyal, hanem jelenleg érvényes kinevezésük végével fogadja el a miniszterelnök. Horn - Kiss Elemér szócsövön keresztül - azt sugallta, hogy miután Surányi elengedhetetlennek tartotta a felelősségre vonást, más lehetőség aligha maradt, mint az alelnökök gyors távozása.

A két alelnök közül csak

Hárshegyi Frigyes

jelent meg a nyilvánosság előtt. Igazságtalannak tartotta, hogy egyetlen döntést emeltek ki a sok közül. Hangsúlyozta, hogy nem önszántából mond le posztjáról. Nem fogadta el a szakmai műhiba vádját sem. A "technikailag opciós névre hallgató szerződés tartalmilag egy árfolyamkockázat megosztásáról szóló" megállapodás volt. "Atipikus" megoldás, amit 1989-től több éven át alkalmaztak. Hárshegyi úgy fogalmazott, hogy a korábbi kritikus gazdasági helyzetbe, amikor az ország nem volt hitelképes, "minden belefér(t), ami deviza vagy tőke behozatalát jelenti az országba. A mai konszolidált helyzetben ilyen föl sem merül. Nehéz határvonalat húzni, hogy mikor meddig megyünk el a tárgyalásokban." A CA-alapnak adott kedvezmény előtt másoknak is adtak ilyet, utána állítólag már nem. A kedvezmény mértékét egy hároméves IMF-megállapodásban rögzített menetrendhez igazították. E szerint 1994-ben már egyszámjegyű lett volna az infláció és a forintleértékelés éves mértéke. "Ha rábízzák az emberre az üzleti döntést, akkor utólag ilyen értelmű felelősséget nem lehet megállapítani" - mondta Hárshegyi egy múlt heti sajtótájékoztatón. "Nem tartom feltétlenül indokoltnak, hogy egy ilyen döntést így kiemeljenek, az összes többi mástól függetlenül." Akármilyen opciós díjat kötöttek volna ki, az a későbbi nagy forintleértékeléseket semmiképpen nem kompenzálta volna.

Az 1990 körül született, kedvezményeket adó megállapodások egyik oka, hogy a piacgazdaságban szokásos kockázatmegosztási lehetőségek akkor még nem léteztek Magyarországon. Az MNB kénytelen volt részben magára vállalni az ilyen jellegű hiánypótló megállapodások megkötését. Jellemző, hogy vannak olyan szerződések - Surányi György szerint -, amelyeknél a partnerek nem érvényesítették a garanciákat, miután Magyarország gazdasági helyzete a külföldiek szempontjából végül is kedvezően alakult. A CA-alappal most nyáron kezdett tárgyalások is eredményre vezettek: a CA a szerződésből származó haszon 30-40 százalékáról lemondott. Surányi szerint körülbelül annyiról, mintha az opciós díjat kikötötték volna. A tényleges veszteségek tehát nem műhibából, hanem az 1992 végi, tévesnek bizonyult prognózisból fakadnak.

Surányi formális érvei ellenére (és ha saját bevallása szerint idén nyáron saját maga kezdeményezte is a szerződés módosítását) mégis az kerül a középpontba, hogy az 1992-es prognózisok mennyire voltak szakmailag megalapozottak. Évekkel később sokan emlegették, hogy hibás volt az MNB 1992 második felétől számítható, az inflációt és a kamatokat mesterségesen leszorító politikája. 1992 végére már többek számára világos volt, hogy csak idő kérdése, és a kamatok (meg az infláció) ismét megugranak (vö. Az alacsony kamatok veszélye, Beszélő, 1993. január 30.) E politika első számú felelőse - Bod Péter Ákos mellett - az MNB-n belül

Czirják Sándor

volt. Az ő eltávolítása - ez alapján - legkésőbb Surányi újabb jegybankelnöksége idején lett volna indokolható. Maga Surányi György ugyan 1992-93-ban a Közép-európai Nemzetközi Bank (CIB) reklámembereként (könnyen lehetett az, hiszen ő a sajtó által legkevésbé kritizálható két magyar bankár egyike) rendszeresen, jelentős visszhang mellett jelentette be, hogy bankja mindenkinél korábban csökkent kamatot. Surányiról persze még nagyfokú gonoszsággal sem állítható, hogy helytelenül értékelte volna a gazdasági folyamatokat, de 1992-es kritikus nyilatkozatai bizonyítják, hogy az ő várakozásai sem álltak messze a jegybankétól (Napi Gazdaság, 1992. február 24.), 1992 végén például az infláció második félévben felgyorsuló trendjének a mérséklődését jósolta (Magyar Hírlap, 1992. december 24.). Ekkor tehát, ha sokan kételkedtek is az optimista kormányprogramban, a várakozások radikálisan nem tértek el azoktól.

Említettük, hogy

Surányi György

akkoriban a CIB vezérigazgatója volt. A jegybanktörvény a CIB esetében fölvetette a banknak biztosított korábbi, 1979-es kedvezmények fölülvizsgálatát (Magyar Narancs, 1995. október 12.). S hogyan érvelt Surányi és Zdeborsky György elnök-vezérigazgató a CIB 1979-es kedvezményeinek és státusának a megváltoztatása ellen 1993 közepén? Kulturált stílusban fenyegetőző levelükben hangsúlyozták, hogy a "CIB (...) Magyarország legnagyobb egyedi hitelnyújtója". A bank külföldi tulajdonosai Magyarország iránti kifejezett jóindulatukat, lojalitásukat többször bizonyították, "különösképpen 1990-ben, a választások utáni legkritikusabb időszakban, (...) (amikor a bank) közvetlen hitelt nyújtott az MNB-nek, s a bank külföldi tulajdonosai külön hitelt szerveztek az MNB-nek. Magyarország külső fizetési pozíciója ma stabil, mindazonáltal bizonyos kedvezőtlen tendenciák fölerősödése esetén a CIB alternatív eszköz lehet a nemzetközi pénzpiacokhoz." Hasonlóan érvelt Hárshegyi is, aki néhány újságíró előtt fontos szempontként említette, hogy a CA a legkritikusabb helyzetben is az országban hagyta a pénzét. A CA-alappal kötött szerződést részben ez indokolta. Ha 1979-ből származó kiváltságok megőrzése érdekében az ország devizahelyzetével lehetett érvelni 1993-ban, akkor lehetett talán 1992-ben is.

A CIB-kapcsolat

ezzel nem ér véget. A Magyarországon egyedülálló kedvezményekben részesülő CIB-ről úgy tudni, hogy alapításának kezdeményezője az MNB és a Creditanstalt-Bankverein volt. A legfontosabb tisztviselők egyike a kezdetektől Komár Lajos, aki egykor a jegybank alelnöke, ma pedig a CA befektetéseinek menedzsere. A CIB másik kulcsfigurája pedig az a Matthias Kunsch, aki ma a CA Rt. vezérigazgatója. A CA 1990 elején adta el a tulajdonrészét a CIB többi külföldi tulajdonosának, miután saját bankot kívánt alapítani, és a CIB többi külföldi tulajdonosa ezt nem nézte jó szemmel. A CA-alapnak adott kedvezmény egyik lehetséges magyarázata, hogy a CA a CIB tulajdonrészével együtt nem kívánt megválni a CIB tulajdonosaként élvezett kedvezményektől, és azt más formában, a befektetései alapján hajtotta be a jegybankon.

A külső szemlélő - például egy magyar állampolgár - felkészültségétől függetlenül képtelen megítélni, hogy a jegybank a kilencvenes években mennyire irányította jól az ország adósságpolitikáját. Egyetlenegy dolgot kiragadva nem tudható, hogy a keresztárfolyamok változása mennyire növelte vagy mérsékelte az adósságterheket. Az egekig magasztalt Fekete János adósságmenedzselése a nyolcvanas években állítólag több milliárd dollárjába (!) került az országnak. A jegybank ezekről sem szolgáltat információt. Ráadásul a kulcspozícióban lévő Hárshegyi sokáig éppen olyan korlátozás és ellenőrzés nélkül végezte dolgát, mint neves elődje (Magyar Narancs, 1995. november 2.). Az információk többsége amellett szól, hogy Hárshegyi jobban dolgozott, mint Fekete, de hogy mennyire jól, nem tudjuk. Ha nem sokkal jobban, mint Fekete János, akkor talán már korábban ki kellett volna rúgni. Ha sokkal jobban dolgozott, akkor azt talán mégiscsak figyelembe kellene venni.

Surányi azt is hangsúlyozta, hogy az MNB-ben súlyos szervezeti problémák voltak, tisztázatlanok voltak a döntési mechanizmusok, amiken ő persze változtatott. Ha ezek vezettek a most vitatott döntéshez, abban sem vitatható el az alelnökök felelőssége, de akkor e problémákat szintén nem lehet egyetlen esetre leszűkítve - és ürügyként - letudni.

Pedig Hárshegyi menesztésére elvileg lehetett volna más hivatkozási alap is. 1991 végén egy peren kívüli megegyezés alapján az MNB (kamatokkal együtt) 69 millió márkát utalt át a Volkswagennek.

Egy zavaros ügy

miatt az MNB egy német bíróság szerint 55 millió márka "jogosulatlan árfolyamnyereséghez jutott" (Beszélő, 1993. február 6.). A VW-t félmilliárd márkával megrövidítő szélhámos - valamint a bíróság - szerint az ügynek részese volt az MNB frankfurti irodája is, amelynek jóindulatát, így a vallomások, gazdag ajándékokkal vásárolták meg. A múlt heti HVG is fölemlegeti az esetet, Boros Imrének, a kisgazdák tanácsadójának a nyakába varrva az egészet. Nem említik, hogy az iroda vezetője akkoriban Hárshegyi Frigyes volt, akinek ily módon fölmerül a felelőssége. Az MNB egyébként minderről 1993-ban nem volt hajlandó részletesebb információkat nyilvánosságra hozni - állítólag a VW-vel kapcsolatos iratok is hiányoznak az MNB irattárából. A jegybanknál mostani kérdésünkre ezt nem cáfolták.

(Az MNB másból sem csinált nyilvános ügyet. Pedig még egy éves jelentésbe is bekerült, hogy az 1994-es évre 240 millió schillinget kellett átutalnia bécsi leánybankjának egy rossz üzlet veszteségeinek fedezésére. A CW Bank Wien felügyelőbizottságának akkori elnöke - na ki? - Hárshegyi Frigyes volt. Az MNB megtagadta a részletesebb információk nyilvánosságra hozását. De maradhatunk belföldön is: az MNB-t minden bizonnyal több milliárd forintos többletkiadás terheli pénzjegynyomdai beruházásai miatt, ám erről sem lehet szinte semmit sem tudni. Az MNB ez ügyben sem volt hajlandó részletesebb tájékoztatást adni.)

A tisztázatlanságok miatt külföldön is ugyanúgy értetlenséggel fogadták az alelnökök menesztését, ahogyan itthon. Pénzügyi körökben sokan mondják, hogy ez "nem volt szép Surányitól", aki egyrészt nem állt ki meggyőzően alelnökei mellett, másrészt nem mondott róluk valódi kritikát. Szinte magyarázni sem kell, hogy a Tocsik-ügy politikai hatásai nagyban hozzájárultak Czirják és Hárshegyi távozásához. A politikai elit a rendszerváltozás óta már harmadszor tette látványossá jegybanki vezetők távozását és kinevezését. A sort Surányival kezdték, akit a Demokratikus Charta aláírása miatt nem neveztek ki ismételten jegybankelnöknek 1991-ben. A lépés formailag megkérdőjelezhetetlen, de a politikai motiváció nyilvánvaló volt. Követte őt Bod Péter Ákos, akinek a tevékenysége ugyan hagyott kívánnivalót maga után (Bod Péter Ákos mint inflációs tényező, Magyar Hírlap, 1994. június 7.), de az a politikai nyomás, ahogyan lemondásra kényszerítették, szintén. Most leshetjük, hogy az új alelnökök kinevezése része lesz-e valamilyen politikai kampánynak.

Langmár Ferenc

szerző
Langmár Ferenc
publikálva
1996/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra