Montenegró: A vihar kapujában

szerző
Téli Ábrahám
publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az eső vastag sugárban ömlik a szálloda halljának lámpáiból. Little problem with the roof, tárja szét a kezét a szebb napokat látott Hotel Fjord portása. A kis probléma tíz éve keletkezett, amikor az utolsó külföldi turista is távozott Kotorból, Montenegró, de talán az egész adriai tengerpart legszebb fürdőhelyéről. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a beszivárgó esővíz a lámpaburákon át lassan utat vágjon magának az ötemeletes szálloda földszintjéig. És ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a nyolcvanas évek Olaszországra kacsingató jólétéből az Albánia és Horvátország közti válaszút dermedt csendje maradjon. Valamint hogy a volt Jugoszlávia legkisebb köztársasága is bemondja az unalmast, és megkezdje függetlenségi akcióját.

Az eső vastag sugárban ömlik a szálloda halljának lámpáiból. Little problem with the roof, tárja szét a kezét a szebb napokat látott Hotel Fjord portása. A kis probléma tíz éve keletkezett, amikor az utolsó külföldi turista is távozott Kotorból, Montenegró, de talán az egész adriai tengerpart legszebb fürdőhelyéről. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a beszivárgó esővíz a lámpaburákon át lassan utat vágjon magának az ötemeletes szálloda földszintjéig. És ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a nyolcvanas évek Olaszországra kacsingató jólétéből az Albánia és Horvátország közti válaszút dermedt csendje maradjon. Valamint hogy a volt Jugoszlávia legkisebb köztársasága is bemondja az unalmast, és megkezdje függetlenségi akcióját.

Később aztán előjönnek a profi idegenforgalmi reflexek, tíz éve itt még olasz és német vendégek laktak. Két órával később már magyar nyelvű nyomtatott felirat olvasható: "Lift nem mükődik." Estére magyarul beszélő recepcióst is szereznek, helyben született, de az anyja zombori. ´ is felsorolja, mi minden nem működik még: a szobák egy részében nincs villany, reggel tíz és este hat között csak sós, hideg víz folyik a csapból, és beázott a telefonhálózat is.

A szobában egy 1991-es falinaptár jelzi az utolsó jó évet. A képen drága jachtokról fürdőruhás csajok integetnek a kikötő felé. Ma csak egy drága hajó horgonyoz a helyiek leharcolt motorcsónakjai között, a Primorka, Tito marsall egykori jachtja. Most Milo Djukanovic köztársasági elnök használja, a manapság mind sűrűbben feltűnő nyugati politikai tanácsadókat, világbanki tisztviselőket, EU-szakértőket hajókáztatja rajta Európa egyetlen meleg vizű fjordjában.

A helyiek többnyire épp e két politikusról beszélnek elismeréssel: Titóról és Djukanovicról. Tito Jugoszláviája öntötte a pénzt az elmaradott Crna Gora-i tartományba, a poros Podgoricából ipari központot, Titogradot csinált, Djukanovic pedig éppen kivezeti az országot a jugoszláv rémálomból. E két jó cselekedet csak a montenegrói hegyek alatt nem tűnik ellentmondásnak.

A szép Milo

Ha igaz, hogy a volt Jugoszláviában minden politikai vezető Tito örököse, akkor Milosevic és Tudjman a néhai Josip Broz ördögi vonásain osztozott, Djukanovicnak pedig a hatvanas évek Titójának sármőr, nőbálvány szerepe jutott. Amikor a szálfatermetű elnök testőrei kíséretében az utcán sétál, a nők a túloldalról átkiabálnak: Szép vagy, Milo! A helyi mitológia szerint Európa legmagasabb emberei élnek Montenegróban, és tény, hogy amikor a hat héttel ezelőtti önkormányzati kampány idején az elnök, a miniszterelnök és a fél kormány felvonult egy sétálóutca átadásán, az leginkább az Armani szalon kétméteres férfimodelljeinek tovalejtésére emlékeztetett. A szép Milo filmszínész módjára alakította szerepét, minden nőnek jutott egy magabiztos szembenézés, minden férfinak egy összekacsintó mosoly. Nem véletlen, hogy a demokratikus pártok koalíciós listájára különösen nagy arányban szavaztak a nők és a fiatalok. A kampánynak a választások után sincs vége, Djukanovicéknak napról napra újabb szavazókat kell maguk mellé állítaniuk. ´sszel újra szavazni kell, vagy a belgrádi rezsim puccs-szerű alkotmánymódosításáról, vagy éppen Montenegró függetlenségéről. Akkor már nemcsak a hatszázötvenezres kis köztársaság, hanem Jugoszlávia s így az egész Balkán sorsa függhet Djukanovic mosolyától.

Vigyáznak is rá rendesen, nehogy a mosolynak baja essen. Múlt héten, amikor az elnök Sveti Stefan félszigetén pihent, a földnyelvtől mindkét irányban tíz kilométer hosszan rendőrök igazoltatták a túl lassan hajtó vagy túl sok férfit szállító autókat. Fényképezni is tilos, szekuriti problem, mondja a rendőr. A középkori városka kapuja előtt újabb őrök szűrik ki a nekik nem tetsző fejeket, így e sorok íróját is. A szigorú biztonsági intézkedésekre egyrészt szükség van, biztos vannak páran a jugoszláv állami tévé rendszeres fogyasztói között, akik szívesen leszámolnának "a horvátok és a NATO ügynökével", másfelől a népszerűségnek sem árt, ha mindenki tudja, hogy az elnök élete veszélyben forog.

A podgoricai és Herceg Novi-beli kampány hiába volt profi, a fővárosban a koalíciós pártok növelték ugyan mandátumaik számát, de a tengerparti város elveszett. Az Európa-kék óriásplakátokon mosolygó fiatal párok Herceg Noviban alulmaradtak a Milosevic által támogatott Momir Bulatovic jugoszláv miniszterelnök pártjának hagyományosabb eszközeivel szemben. Aki a Belgrád-barát erők kampányzárójának napján látta a húszéves Mercedesekben és lepattant Jugókban a városban százával száguldozó, tönkrement parasztokat és munka nélküli alkoholistákat ordítva kommunista és csetnik zászlókat lobogtatni, az elhiszi, hogy Milosevicnek nem kell félnie egy közvetlen elnökválasztástól sem. A júliusi szövetségi alkotmánymódosítás éppen ezt teszi lehetővé a balkáni mészáros számára. Mellesleg pedig felszámolja Montenegró amúgy is törékeny köztársasági autonómiáját.

Mindenki az órát nézi

Jugoszlávia de facto megszűnt, de nincs helyette új ország, magyarázza Milan Rozen, az elnök külpolitikai főtanácsadója. Montenegrónak pillanatnyilag nincs legitim jogi státusa, az új jugoszláv alkotmány értelmében nem több, mint bármely szerb tartomány, de érvényben van a föderációs rendszer, amely köztársaságként Szerbiához köti.

Crna Gora függetlensége még fél éve is képtelenségnek tűnt, de mára egyre többen vannak, akik ezt tartják az egyetlen megoldásnak. Podgorica persze soha nem tudta azt a szerepet betölteni Crna Gorában, amit Zágráb Horvátországban vagy Ljubljana Szlovéniában, az ipar, a nagyobb kórházak vagy az egyetemek mind Belgrádban vannak, mégis egyre több autón jelenik meg a CG vagy MN felségjel. Egyre több embernek van elege abból, hogy Európa leggyűlöltebb diktatúrájának a polgára legyen. Djukanovicék erre alapoznak, amikor másfél éve óvatosan zsarolják Belgrádot a referendum kiírásával. De azt is tudják, hogy más a közvélemény-kutatási adatokat lobogtatni, és más a valódi népszavazás. Milosevic rájött, hogy az idő ellene dolgozik, és emelte a tétet. Ha népszavazást akartok, üzeni Podgoricának, akkor megkapjátok, de az én szabályaim szerint, és akkor, amikor én akarom.

Mégpedig minél előbb, hiszen ma még, ha némi választási csalással is, de akár meg is nyerheti a meccset. A nyugdíjasok, van belőlük szép számmal, többségükben Jugoszláviára, egykori tágas és nyugalmas otthonukra szavaznának. Ha pedig az emlékek nem elég édesek, ott a jugoszláv tévé, amely mindennap emlékezteti őket arra, hogy Belgrád nélkül nincs nyugdíj. A munkanélkülieket és a 10 százalékos szerb kisebbséget pedig a sosem volt Nagy-Szerbia álmával kecsegtetik, ahol boldogan és büszkén élhetnének, persze csak ha segítenek megszabadulni az árulóktól, akiknek minden bajukat köszönhetik.

Djukanovicék ezért nem sietnek, mindenki az órát nézi, és a kedvező időpontot keresi. Az idegjátékot a hirtelen természetű crnagoracok egyre kevésbé viselik, s a politikusok egy részét is nehéz visszatartani. Az időközi választásokat éppen azért kellett kiírni, mert a liberálisok azonnali függetlenségi referendumot követeltek, és kiléptek a koalícióból. Úgy viselkedtek, mint ha egy normális országban élnénk, legyint Miodrag Vukovic, az elnök belpolitikai tanácsadója, helyi szociáldemokrata vezető, amikor a főként egyetemi értelmiségi hátországra építő liberálisokról beszél. Csakhogy ez nem egy normális ország, és az elvszerűen függetlenségpárti liberálisok csak a belső feszültséget növelik. Márpedig Belgrád ugrásra készen vár a legkisebb konfliktusra, amiből, amíg elég erős a szavazótábora, akár polgárháborút is provokálhat.

Milosevic tudja, hogy már csak a szerbiai közvélemény miatt sem kezelheti Montenegrót Kosovóként. Az ortodox crnagoracokat legközelebbi testvérüknek tekintő szerbeket nehezen lehetne rávenni etnikai alapú tisztogatásra, de békefenntartóként egy polgárháború megfékezése más dolog. A jugoszláv hadsereg második hadosztálya, amely az egész haderő 35 százalékát teszi ki, véletlenül épp Montenegróban állomásozik, nem beszélve a teljes flottáról az ulcinji kikötőben. Valószínűleg szívesen rendet teremtenének nyílt konfliktus esetén, és nem feltétlenül ugyanannak az oldalnak adnának igazat, amelyiknek a jól felfegyverzett, de huszadakkora montenegrói rendőrség. Vukovicnak nincs kétsége afelől sem, hogy Belgrád minden eszközt bevet majd a választások előtt és alatt. Lapzártánkkor még nem ismert az új választási törvény, de biztos, hogy nem Slobo ellen dolgozik majd. Pedig az előzőre sem lehetett panasza: Milutinovic korábbi szerb miniszterelnök egy 90 százalékos albán többségű kosovói kisvárosban is nyerni tudott.

Pontosan ebbe a csapdába sétálna bele a szerb ellenzék és a montenegrói kormánypártok, ha bejelentésükhöz híven, albán mintára bojkottálnák a Milosevic szája íze szerint kiírt választásokat. Djukanovicék és a szerb ellenzéki pártok vezetői két héttel ezelőtti Sveti Stefan-i találkozójukon nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Felmerült egy önálló Crna Gora-i referendum kiírása is saját kérdésekkel, hiszen erre a tagköztársaságnak pillanatnyilag alkotmányos lehetősége van, de Vuk Draskovic, aki nélkül nincs ellenzéki többség Jugoszláviában, hallani sem akar semmilyen választásról, különösen olyanról, amelyik független, Nyugat-barát Montenegrót eredményezhet Szerbia tengeri kapujában. A nagyszerb illúziókat nem dédelgető, demokratapárti Zoran Djindjic is szívesebben látna egy, a két köztársaság laza konföderációjával létrejött Jugoszláviát, akár Djukanovic vezetésével, de az új államformáról az ellenzék egymás között sem tud megegyezni.

Fel, Nyugatra!

Egy újabb balkáni miniállam létrejötte nemcsak a szerb ellenzéki elitet, hanem a Nyugatot is idegessé tenné. Djukanovic egyre intenzívebben kampányol az EU, Amerika és a NATO felé, Lisszabontól Brüsszelig tartó roadshow-ján változatos módon próbálja meggyőzni a nagyhatalmakat arról, hogy félelmeik alaptalanok. Milan Rozen, aki az elmúlt hetekben megindított diplomáciai offenzívát irányítja, tudja, hogy ez sem lesz könnyű menet. A Nyugat nem szívesen borítaná föl a kínkeservvel összetákolt balkáni status quót, mondja. Ha Montenegró független lesz, mi fog történni Kosovóval, kérdezik nyíltan a montenegrói diplomatáktól nyugati kollégáik. Mit mondanak majd Hashim Thaqinak, akinek így sem sikerült lenyomni a torkán, hogy független Kosovóról ne is álmodjon? És mi lesz a Vajdasággal, az egyre nyugtalanabb Sandzakkal? Rémálmaikban a Kosovót egyre éhesebben kerülgető albániai nacionalisták, muzulmán európai kisállamokról vizionáló iszlám vezetők jelennek meg, s talán még Csurka István arca is feldereng nekik, háta mögött a feldarabolt Vajdaság térképével.

Montenegró újra elindíthatja a balkáni dominót, és ezt senki sem akarja. A nem cselekvés azonban legalább ugyanilyen veszélyes. Sejti ezt az a zentai magyar házaspár is, akikkel Kotorban találkozunk. Félnek. Ha Milosevic lenyomja Montenegrót, elég bátor lesz ahhoz, hogy a Vajdaságban is rendet rakjon, ha pedig elveszíti a déli köztársaságot, akkor idegességében nyúlhat az utolsó megmaradt kisebbséghez.

Miközben a montenegrói kormány egy manhattani szállodai szobában egyszemélyes amerikai nagykövetséget alapít, és Jugoszlávia helyett Szlovénián keresztül képviselteti magát az ENSZ-ben, otthon saját polgárait is meg kell győznie arról, hogy a Nyugat mindenestül vele van. A választási kampány egyik fő attrakciója az egy "NATO-ország kétmilliós fővárosának vezetőjeként" felkonferált Demszky Gábor volt. A politikust véres kardként hordozták körül az egész országban, egész estés tévéinterjú, kampányszereplések kísérték az útját. Hat héttel később már magyar napokat rendeztek Kotorban, a tévé pedig élőben közvetítette, amint Demszky és Luburic kultuszminiszter közösen nyitotta meg a Budapest fejlődéséről rendezett kiállítást. Budapest most a legfontosabb kapu Montengró számára a Nyugat felé, nemcsak a fél éve naponta járó közvetlen légi járat üzleti jelentősége miatt, hanem mert a magyar fővárosban minden érdekelt nemzetközi szervezet, az EU, a NATO, a Világbank vagy éppen a Podgoricában egyre aktívabb Soros-alapítvány is elérhető számukra. Nem véletlen, hogy Djukanovic augusztus elején éppen Magyarországon találkozik Richard Holbrooke amerikai különmegbízottal, és hogy Budapest ad otthont egy őszre tervezett Montenegró-konferenciának is.

Addig is, amíg jobb ötlete nincsen, Európa és Amerika egyfajta távgyógyítással próbálkozik. Kosovó után a demokratikus Podgorica azt kapta jutalmul, amit Belgrád büntetésből. Ráadásul az egész Jugoszláviát érintő embargó duplán sújtja a kisebbik köztársaságot, hiszen Szerbia kemény belső határt is kiépített, ahol sem élelmiszer, sem gyógyszer nem juthat át Crna Gorába. Az ily módon teljesen elszigetelt köztársaság jobb híján a horvátországi kishatárforgalomnak köszönheti, hogy elkerülte a teljes áruhiányt. És persze az egyre bővebben csordogáló külföldi segélyeknek. Montenegró megfelelően kis ország ahhoz, hogy a Nyugat komolyan pénzt fektessen a demokratizálódásba. Madelaine Albright múlt héten 77 millió dollárt ígért Djukanovicnak a reformok folytatásához. Sejthető persze, hogy ez az összeg nem strukturális reformokra fog elmenni, hanem szavazatvásárlásra, nyugdíjemelésre és rendkívüli segélyekre, hiszen az idő kevés, a szavazóra most van szükség.

Hogyan csináljunk nemzetet?

A montenegróiak ugyanolyan lelkesen vetik rá magukat a reggeli újságokra, ahogy mi olvastuk ´89-ben a Magyar Nemzetet. Mindennap van egy kis változás, magyarázza Lena Stefanovic, a köztársasági elnöki hivatal munkatársa, akit bölcsész tanársegédi állásából csábítottak az államigazgatásba. Csak függetlenség kell, és minden megoldódik, beindul a gazdasági fejlődés. A szociáldemokraták és a konzervatívok itt ugyanazt akarják, nem fognak egymás torkának esni.

Bárkivel beszélek, ugyanez a reményteljes optimizmus árad belőle. A belgrádi rezsim hazudik, a podgoricai kormány valódi kérdésekről beszél, minden meg fog változni, mondják, és mivel nincs kedvem lehűteni a lelkesedést, nem mesélek sem Szekeres Imréről, sem Simicska Lajosról. Közben a szemünk láttára születik meg egy alakuló ország nemzeti identitása. Miközben a szerbek archaikus tájnyelvet beszélő testvéreiknek vallják őket, a montenegróiak egyre inkább mint kellemetlen, bunkó, iszákos, távoli rokonra tekintenek a szomszédokra, akiket nem tudott megérinteni az ősi Crna Gora-i kolostorok és a tengerparti városállamok kifinomult kultúrája.

Az identitáskeresés persze nem megy zökkenők nélkül. A Budapest-kiállítás előzőleg kifaxolt szerb feliratait több fordulóban Crna Gora-i dialektusra fordították, de így is akadt, aki nem volt elégedett az eredménnyel. Végül a kotori polgármester belgrádi származású titkára döntött a leghitelesebbnek tetsző változatról. Külön probléma, hogy a tengerparti kereskedővárosok olaszos kultúrájú polgárai mást gondolnak a montenegróiság alapjairól, mint a crnagorac hegyi pásztorok fiai.

Jovan Martinovic nyugdíjas kotori múzeumigazgató például egész egyszerűen Crna Gora-i születésű szerbhorvátként definiálja magát, de ha így mennek tovább a dolgok, montenegrói nacionalista lesz belőle. Ha az országra bárki kezet emel, ő lesz az első, aki fegyvert fog, fogadkozik. Martinovic úr a legjobb példája annak, hogy Djukanovicék óvatos függetlenségi politikája az idősebbeket is meggyőzheti. A tengerpartiak is egyre inkább igazi montenegróinak érzik magukat, mondja, miközben a Kotori-öböl fölötti hegyen, nem messze az Osztrák-Magyar Monarchia romba dőlt határőrbódéjától a kecskeszart rugdaljuk. Kotort, Budvát és Herceg Novit csak Tito sorolta a Jugoszláviához csatolt, olasz, osztrák és szerb ütközőállamként életben tartott egykori Montenegrói Királysághoz. A közös történelem most kezdődik igazán, s fokozatosan egybeolvasztja az ország lakóit.

Az alacsony kotori öregúr büszke arra, hogy Montenegróban soha nem hiánycikk a 46-os cipő és az XXL-es női ruha. Nemcsak magasak vagyunk, hanem nagyok is, büszkélkedik. A montenegróiak most tervezik jövendő országukat. Tengerparti turistaparadicsomot álmodnak, évi négymillió turistával. Mindenki a terveit sorolja: a síparadicsomot a hegyekben, az evezősversenyt az örökké nyugodt öblökben, a vasútvonalat és a nemzetközi hajójáratokat, a középkori várjátékot és az alternatív filmfesztivált.

Most, minden bizonytalanság és veszély ellenére, jó montenegróinak lenni, és jó Montenegróban. Ha sikerül nekik, békésebb, de kevésbé izgalmas ország születik. Aki szereti a világmegváltó megbeszéléseken nagy mennyiségben felszolgált szőlőpálinkákat, a néptelen tengerpartokat, a teraszokon üldögélő száznyolcvanas csajokat és kétméteres pasikat, az még most menjen Montenegróba. De tíz előtt érjen oda, akkor még van meleg víz.

Téli Ábrahám

(Podgorica)

szerző
Téli Ábrahám
publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra