Magyar Narancs: A minimálbér – amelyet Magyarországon 1989-ben vezettek be – régóta vita tárgya a közgazdaság-tudományban is, különböző iskolák értelmezik a hatásait, hasznát, költségeit. Melyek a főbb ütközőpontok ebben a vitában?
Köllő János: Először azt érdemes körüljárni, alkalmas-e a minimálbér az egyenlőtlenség csökkentésére, mert ezt viszonylag könnyű mérni, és könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. A világon Magyarországon történt a legnagyobb arányú minimálbér-emelés 2001/2002-ben. Ez a kereseti egyenlőtlenséget három évig csökkentette, majd visszaállt az emelés előtti szint. A jövedelmi egyenlőtlenséget gyakorlatilag nem érintette, mert a minimálbért keresők többnyire nem a szegény családokból jönnek – a minimálbér-emelésben érintetteknek kevesebb mint fele jött az alsó két jövedelmi ötödből –, ráadásul nagy részük nem első kereső a családban.
Ennél nehezebb kérdés, hogy méltányosabb jövedelemeloszláshoz vezet-e a minimálbér. Ez teljes mértékben a foglalkoztatási hatástól függ. Józan feltevések mellett azt lehet várni egy nagy minimálbér-emeléstől, hogy az érintettek többsége jól járjon: őrizze meg az állását és keressen többet. Ha viszont közben emberek veszítik el az állásukat, az súlyos következmény, mert a kutatások, a magyarországiak is, azt mutatják, hogy a munkanélküliség sokkal nagyobb mértékben tesz boldogtalanná, mint egy jövedelemcsökkenés. Molnár György és Kapitány Zsuzsa mérései szerint a munkanélküliség a szubjektív jóllétet (subjective well-being) nagyobb mértékben csökkenti, mint amikor tartós beteg van a családban. Sok ember kis jóléti nyereségét elcserélni kevés ember tragédiájára – ez nem méltányos eljárás.
A kulcskérdés tehát az, hogy mit művel a minimálbér és annak emelése a foglalkoztatással. A közgazdasági tankönyv első fejezete szerint a minimálbér csökkenti a foglakoztatást: csökkenti a munkaerő iránti keresletet, megnöveli a munkaerő-kínálatot – ennek növekvő munkanélküliség lesz a következménye. Ám ez még egy tiszta versenygazdaságban sem feltétlenül igaz – erre majd térjünk vissza –, és biztosan nem igaz, ha egy vállalat monopszón helyzetben van.
MN: Mit nevez a közgazdaság-tudomány monopszóniumnak?
KJ: A klasszikus monopszónium az, ha egyetlen vásárló van a piacon – tipikus példája az egymunkáltatós település. Ez manapság viszonylag ritka, de foglalkozási, földrajzi részpiacokon sűrűn előfordul. Egy Veszprémben élő szakképzett intenzíves nővér helyben nem tud máshol elhelyezkedni, mint a veszprémi kórházban. A monopszón helyzet erőfölényt biztosít a foglalkoztatónak a munkavállalókkal szemben.
Amikor egy vállalat vagy néhány szorosan együttműködő vállalat monopszón helyzetben van és jól fizet, akkor sokan jelennek meg a munkaerőpiacon; ha keveset fizet, akkor kevesebben. Ha egy ilyen vállalat fel akar venni egy embert, akkor csak úgy tudja megtenni, ha emel a béren. Igen ám, de ha ez a vállalat nem tud vagy nem akar diszkriminálni, akkor ezt a magasabb bért az eddigi dolgozóinak is meg kell adnia – emiatt a létszám bővítése nagyon sokba kerül. A vállalat addig bővíti a létszámot, amíg a határköltség, az utolsó ember felvételének költsége meg nem egyezik az utolsó ember árbevételhez való hozzájárulásával (határtermékével).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
