Kis János az orbánizmus válságáról és a tüntetésekről

Ma az utca kiáltja világgá az Orbán-rendszer ingatagságát, de nem dőlt el, hogy a másfél hónapja zajló tüntetésekből a liberális demokrácia igenlése vagy egy általános elit- és intézményellenesség felé vezet-e az út – mondja Kis János, aki szerint bár Orbán Viktor jókora távot tett meg az orosz érdekszférába vezető úton, célját nem éri el.

Magyar Narancs: Orbán Viktor rendszere vagy a demokrácia teljes leépítése árán konszolidálható, vagy sehogy – tavaly márciusban összegezte így a véleményét a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről (NER) a Narancsnak adott interjújában ( „Vissza fog hullani a fejére”). Másfél év után azt látni, hogy bár Orbán Viktor a demokrácia leépítésében igen messzire jutott, úgy tűnik, rendszere ingatagabb, mint korábban bármikor. Miért nem sikerült a kísérlete?

Kis János: 2009–2010 tájékán még a balliberális oldalon is akadtak, akik úgy vélték, hogy a Fidesz várható kétharmados parlamenti többsége szerencsés fejlemény lehet, mivel az elmúlt húsz évben túl sok volt az alkotmányos fék, ami a kormányzás megbénításával fenyegetett. Mások elutasították ezt. Azt mondták, hogy nem jó kormányzás lesz itt, hanem autokrácia. Ők viszont arra számítottak, hogy az autokratikus rezsim nagyon hosszú időre bebetonozza magát. Abban igazuk lett, hogy a kétharmad birtokosai semmit sem oldottak meg abból, ami az első húsz évben megoldatlan maradt, inkább még rontottak is az állapotokon.

Az elszegényedésre a segélyezés felszámolásával és kényszermunkával válaszolnak, visszavágják a felső- és a középfokú oktatást, a szakiskolákban leépítik az általános képzést, a következő munkásgenerációt egyszer használatos áruvá degradálják. Az önkormányzatokat kiüresítik, ami csak az egyik tünete az államosítási és központosítási mániának. Milliárdos állami megrendelésekkel csinálnak haverokból oligarchát, a versenytársakat önkényes különadókkal teszik tönkre. A költségvetési hiányt jórészt új és új adók kapkodó, ötletszerű kivetésével próbálják kézben tartani. Mindez eltorzítja és kiszámíthatatlanná teszi a piaci viszonyokat, aminek következtében a gazdaság leül. Az elmúlt négy évben fokozódott Magyarország leszakadása a közép-európai ré­gión belül. Bebizonyosodott, hogy nem a „túlzásba vitt” jogállamisággal és hatalommegosztással volt itt a baj 2010 előtt.

MN: A dolgok jelenlegi állása szerint ráadásul – elég a tüntetésekre vagy a Fideszben már nem is tagadott belső ellentétekre utalni – Orbán Viktor még ezen az áron sem stabilizálta a hatalmát.

KJ: Akik a balliberális oldalon a rezsim hosszú távra szóló stabilizálódásától féltek, abból indultak ki – szerintem sem alaptalanul –, hogy a liberális demokrácia felszámolása lehetetlenné teszi a kormány szokványos módon való leváltását. Az uralmon lévő párt esetről esetre belenyúlhat a választási rendszerbe, mindig úgy, hogy a kívánt többsége meglegyen. A parlamenti ellenzéket marginalizálták, az Alkotmánybíróságot hűséges szolgákkal pakolták tele. Orbán bizalmasa a főügyész, az Országos Bírósági Hivatal és a Magyar Nemzeti Bank elnöke, és folytathatnám a sort. A közmédiát propagandaeszközzé silányították, a kereskedelmi médiában óriási túlsúlyt szereztek a Fidesz-közeli cégeknek. Masszív túlerejük lehetővé tette, hogy se a céljaikkal ütköző érdekekkel, se a kormányzás alkotmányos korlátaival ne törődjenek. A kormánypárti média pedig azokat beszéltette reggeltől estig, akik a NER haszonélvezői, vagy azt remélik, hogy a haszonélvezők közé kerülhetnek.

A rezsim persze állandóan háborúkat vív, hol a multik, hol a hajléktalanok, hol a bankok, hol a pedagógusok és a diákok, hol Brüsszel, hol a magánnyugdíjasok, hol Amerika, hol a nem parírozó felvidéki és erdélyi magyar pártok ellen, de a látszat sokáig az volt, hogy ez csak növeli a stabilitását, mert félelemben és bizonytalanságban tartja az embereket. Ez azonban mégiscsak látszat volt.

MN: Most mi változott meg?

KJ: Most az utca kiáltja világgá, amit magában eddig is mindenki tudott, aki nem fogta be a szemét. A rendszer ingatag; ingatagságának legfőbb oka pedig ugyanaz, amiben a legfőbb ereje is rejlik. Először: a hatalom birtokosai nem csak megengedhetik maguknak, hogy bárki érdekeit figyelmen kívül hagyják: rá is kényszerülnek erre. Az EU hatalmas pénzinjekciói nélkül gyakorlatilag nem volna beruházás ebben az országban, de a gazdaság így is stagnál. Ha mégis növekedni kezd, a lendület hamar kifullad. Ilyen körülmények között a haveroknak és klienseknek csak azt lehet oda­ad­ni, amit másoktól elvesznek: trafikmutyi, földmutyi, takarékszövetkezeti einstand. Gyors növekedés híján esély sincs arra, hogy az államadósságot „kinője” a gazdaság: új és új adókat kell kivetni, egyre cifrábbakat, hogy a „hiánycélt” tartani lehessen. Egyre több embernek, egyre több társadalmi csoportnak okoznak súlyos sérelmeket.

Másodszor: az is sokba kerül nekik, hogy felszámolták az ellenvélemények megjelenítésének, az ellenérdekek érvényesítésének a demokráciában szokásos intézményi mechanizmusait. Nem lehet büntetlenül ellehetetleníteni a parlamenti ellenzéket, az érdekképviseleteket, az NGO-kat. Így ugyanis az elégedetlenség kizárólag az utcán jelenhet meg, és a konkrét intézkedések elleni tiltakozás a rendszer elleni protesztté változik át. Olyan emberek között, akik azért vonulnak az utcára, mert azt tapasztalják, hogy vérlázító igazságtalanságok orvoslását nem lehet törvényes úton elérni, előbb-utóbb hódítani kezd a polgári engedetlenség harci szelleme. Harmadszor: a NER nem egyszerűen kisajátít minden hatalmat, hanem úgy teszi ezt, hogy magát és a híveit a nemzettel azonosítja, az ország másik felét pedig kitaszítja a nemzetből. Azokat a magyar állampolgárokat, akik nem tartoznak a kulturális és politikai jobboldalhoz, szimbolikusan és ténylegesen kívül helyezi az alkotmányon, nem hagy nekik más lehetőséget, mint hogy a rendszerrel szemben határozzák meg magukat. Vagyis maga hozza létre azt a közeget, amelyből a tiltakozó mozgalom vezetői majd kiemelkedhetnek.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy az elképesztő hatalomkoncentráció szétveri a törvények és más állami intézkedések előkészítésének rendes mechanizmusait. Nemcsak az ellenzéki kritikát zárják ki a jogalkotásból, hanem a szakértői, sőt a közhivatalnoki véleményeket is. A megfélemlített beosztottak nem mernek ellentmondani, a megrendszabályozott médiából alig érkezik visszajelzés a tényleges közvéleményről. A miniszterek csak végrehajtják az utasításokat, a döntések a miniszterelnök és bizalmasai körében születnek. Igaz, diszfunkcionális rezsimek is sokáig fenn tudnak maradni, de ahhoz terrorra van szükség. Erre mondtam azt a tavalyi beszélgetésünk során, hogy a rendszer hosszabb távon csak úgy lehet tartható, ha az országból Belaruszt csinálnak. Amire csak akkor volna esély, ha előbb kilépnek az Európai Unióból és a NATO-ból, ami szerintem nem lehetséges.

MN: Néhány éve ez talán elképzelhetetlennek tűnt, de az utóbbi hónapok fejleményei arra utalnak, hogy az orosz érdekszférába át­lépés létező opció.

KJ: Magyarország ma az EU és a NATO egy kicsi, de mégiscsak egyenjogú félként kezelt tagállama. Odatartozásunk óriási, kézzelfogható előnyökkel jár. Ezt a helyzetet kellene fölcserélni egy orosz félgyarmat pozíciójára.

A magyar miniszterelnököt fölkeresi a Gaz­prom főembere, és három nappal később leállítjuk az Ukrajna felé irányuló gázszállítást. Budapest főpolgármesterét Moszkvába rendelik, mert az oroszok szorosabbra kívánják fűzni a két város kapcsolatait. Orbán a végsőkig kitart a Déli Áramlat mellett, de a sajtóból értesül róla, hogy a Főnök lefújta a projektet. Olyan birodalomhoz köti magát, mely a vazallusait semmire se becsüli – melyik birodalom becsülte a vazallusait? –, erőfölényét pedig szemérmetlen zsarolásra használja. Ez a birodalom ráadásul gazdasági agyaglábakon áll. Még akkor is képtelenné válhat ígéreteinek teljesítésére, ha nem áll szándékában a szószegés, amire egyébként erős késztetése van. Benyomásom szerint a nyugati demokrácia elvakult ellenségeit leszámítva ezt mindenki többé-kevésbé így látja Magyarországon, a Fidesz-szavazók nagyobbik része is. Orbán elég messzire elment az orosz érdekszférába vezető úton, de az út hátralévő részét nem lesz módja megtenni. Már az eddigi lépések is sok bajt hoztak a fejére, és nem csak a szövetségesek reakcióira gondolok. A nagyon különböző ügyekben szerveződő tüntetések egyik állandó, közös eleme az Orbán–Putyin-profillal ékesített vörös lobogó.

MN: Ön szerint az orbánizmussal szembeni elégedetlenség miért nem tört felszínre eddig?

KJ: A legfőbb ok valószínűleg abban a látszatban keresendő, amiről korábban szó volt. A kétharmados gőzhenger őrült tempóban ment előre; sokáig úgy tűnt, hogy senki nem tudja megállítani. A kormánypárti média győzelmi jelentéseket sugárzott. A megfélemlítés is tette a dolgát, egyre kevesebben mertek őszintén véleményt nyilvánítani, akár csak szűk baráti körben is. Ilyen körülmények között az a benyomás keletkezik, hogy a többség elégedett, vagy ha elégedetlen is, beletörődött a megváltoztathatatlanba. Hatalmas szakadék lesz aközött, ahogy az ország ténylegesen érez, és aközött, amit ebből az emberek érzékelnek. Ez bizonytalan, ingatag helyzet. Nem lehet tudni, mikor pattan ki a szikra, mely berobbantja a benzineshordót, de előbb-utóbb kipattan.

MN: És miért éppen most pattant ki?

KJ: A dolog természetéből következik, hogy erre a kérdésre nem adható hiánytalan magyarázat. Nem a tudásunkban rejlik a bizonytalanság, hanem magában a valóságban. Jöhetett volna a lélektani fordulat már korábban is, ugyanígy jöhetett volna később. Annyit azért látni, hogy a kormányzat most szinte egyszerre követett el két bődületes hibát, melyek talán külön-külön is mozgósító erejűek lehettek volna. Az egyik az internetadó belengetése volt, ami nagyon sok fiatalt érint. A netadó ráadásul nem pusztán azt az üzenetet hordozta, hogy már megint jön egy sarc. Még csak nem is egyszerűen azt, hogy a kormány önkényesen adóztat boldog-boldogtalant. Benne volt az is, hogy „ezek” a szabad szólás, kommunikáció, közösségépítés utolsó végvárára támadnak.

 

Fotó: Németh Dániel

És még valami benne volt. Orbán Viktorról a fiatal nemzedékek korábban azt gondolták, hogy vannak ugyan retrográd, pántlikás rögeszméi – a kisüstitől az alaptörvény preambulumáig –, de ez csak a külszín. A tettek mezején mégiscsak ő a legkorszerűbb magyar politikus. És most egyszerre kiderült róla, hogy digitális analfabéta. Kiderült, hogy nem csak alapvető jogokat vesz el, ráadásul visszarángatná az országot a múlt századba. A másik bődületes hiba a kitiltási história félrekezelése volt, ami hirtelen éles fénybe állította a Fidesz körüli korrupciós ügyeket. Hiába voltak az elmúlt négy év keserves tapasztalatai, a közvélemény-kutatások a legutolsó időkig arról tudósítottak, hogy a választók az MSZP-t tartják a legkorruptabb pártnak. Pedig ami az MSZP háza táján zajlott, piszlicsáré önkormányzati vircsaft volt ahhoz a kormányzati nagyüzemhez képest, amely most a közpénzeket a haverokhoz forgatja át. A kitiltási botrány ezeket az ügyeket hirtelen az utcára vitte.

MN: Az egészben az a legfurcsább, hogy ez nem volt sorsszerű, hiszen ezt az ügyet nem az amerikaiak, hanem a Fidesz-közeli Századvég tulajdonában lévő Napi Gazdaság hozta nyilvánosságra.

KJ: Nem volt sorsszerű, hogy pont ez az ügy kirobbanjon, de sorsszerű, hogy szakmányban gyártják az olyan ügyeket, amelyek közül valamelyik előbb-utóbb kirobban. Azt valóban nem tudhatjuk, hogy valami belviszály volt-e a publikálás mögött, vagy téves kormányzati kalkuláció. Az sem világos, hogy miután a hivatalos verzió napokon át az volt, hogy a kormány semmiről nem tud, miért lépett Vida Ildikó mégis a nyilvánosság elé. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodik Orbán Vidához, magára húzva a felelősséget a korrupciós vádakért. Az eredmény viszont nagyon is érthető. A közvéleményben megszilárdult az a nézet, hogy a Fidesz mérhetetlenül korrupt. Mindenki Lázár, Rogán, Szijjártó, Habony hirtelen meggazdagodásáról beszél.

MN: Az előző kormányzati ciklusban is voltak jelentékeny tömeget mozgósító kormányellenes demonstrációk, például a Milla vagy a Szolidaritás néhány tüntetése vagy az alaptörvény hatálybalépésével szembeni tiltakozás 2012 elején. A mostani tiltakozó hullám azonban jellegében másnak tűnik.

 

Fotó: Sióréti Gábor

KJ: A Milla vagy a Szolidaritás által szervezett megmozdulások résztvevői túlnyomórészt a demokráciakonform parlamenti ellenzék szimpatizánsaiból kerültek ki. A jelenlegi tüntetési hullám szervezői és résztvevői viszont nem az ellenzéki pártok politikai és kulturális környezetéből jönnek. Az előző évek tüntetései pontszerű események voltak: volt egy március 15-én, majd egy másik október 23-án. Közben esetleg még egy-kettő. Most pedig az egyik még véget sem ér, és már indul a másik, a netadó ellen, a korrupció ellen, az iskolák tönkretétele ellen, a maradék magánnyugdíjpénztárak lenyúlása ellen, a közalkalmazotti nyomorúság ellen, a jövő évi költségvetés ellen. A szervezők általában hirtelen összeállt Facebook-csoportok, melyek csak most kezdenek kommunikálni egymással; a résztvevők közt is csak részleges az átfedés. Ez teljesen új helyzet.

MN: Egy nemrégi szerkesztőségi cikkünkben (Dühből) azt írtuk, hogy az októberi–novemberi tüntetések, illetve a kitiltási ügy először igazolták vissza látványosan az addig csak izoláltan fortyogó tömegek indulatait. Egyetért ezzel az értékeléssel?

KJ: Egyetértek. Hadd tegyem hozzá: aki magában fortyog, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Mikor aztán sokakkal együtt az utcára vonul, akkor egyszer csak megéli, hogy nem elszigetelt alattvaló, akivel bármit meg lehet tenni, hanem állampolgár, akiben van bátorság és erő a nyilvános tiltakozáshoz, és aki nincs egyedül. Ez alapvető fordulat az emberek morális állapotában. Azokat is eléri, akik személy szerint nem demonstrálnak, de látják a fotókat és videókat a tüntetésekről, látják, hogy megtelnek a közterek, és úgy érzik, hogy ez a sokaság az ő nevükben is skandálja, hogy „nem félünk”. Egy másik fontos következménye a tüntetési hullámnak, hogy annak mutatja a kormánypárti média által gyártott álvalóságot, ami: koholmánynak. Azokat az embereket, akikre szabadítóan hat az utcai tüntetések látványa, a propaganda már nem tudja megtéveszteni. Ők csak azt veszik ki belőle, hogy „ezek” már megint hazudnak.

Ez pedig alapjaiban változtatja meg a rezsim működésének társadalmi környezetét. Már nem lehet következmények nélkül kijelenteni, hogy az intézkedések „az embereket bevonva” születnek meg, miközben az országot derült égből villámcsapásként éri, hogy a Fidesz kötelező évi drogtesztnek kívánja alávetni a gyerekeinket, no meg az újságírókat és a politikusokat, vagy hogy útdíjat vetnek ki az M0-s körgyűrűre, és még el sem ült az emiatti indulathullám, máris közlik, hogy a nagyvárosokat elkerülő utak többségére is kiterjesztik – hogy csak két friss példát említsek. A társadalom azonnal reagál arra, hogy kormányzás címén a magánélet szabadságát fenyegető, eszement kommunikációs ötletekkel zaklatják, hogy átgondolatlan bevételnövelő intézkedésekkel sújtják. Most először kényszerül rá a Fidesz, hogy egy aktív közvéleménnyel kölcsönhatásban kormányozzon, és ez nagyon nem megy neki.

MN: Említette, hogy a rendszerrel szembeni elégedetlenség és elutasítás minden eddiginél erősebb megnyilvánulása új helyzetet teremtett. Az viszont nem világos, hogy innen hová juthatunk el végül.

KJ: A másfél hónapja zajló tüntetések: protesztakciók. A proteszt üzenete negatív: „elég volt belőletek”. A többi rendes körülmények között az ellenzéki pártok dolga: ők szoktak pozitív programot és új vezetőgarnitúrát kínálni, amely politikai fordulat esetén átveszi az intézmények fölötti ellenőrzést. Magyarországon azonban ma teljes a szakadás a protesztmozgalom és az ellenzéki pártok között.

A tüntetők utálják és megvetik a Fideszt, de az ellenzékben sem bíznak. Jelenleg úgy tűnik, hogy a demokráciakonform parlamenti ellenzék ezen a helyzeten nem tud változtatni. Az MSZP és a DK a múlt terhét cipeli, az Együtt és a PM kifulladóban van, az LMP-ről négy és fél év után még mindig nem lehet tudni, hogy a baloldal vagy a jobboldal elveszett szava­zóira vadászik-e. Miközben a Fidesz zuhanórepülésben van, az ellenzék támogatottsága nem növekszik érzékelhetően. Ezért a protesztmozgalmakra szokatlanul súlyos teher nehezedik. Nem maradhatnak meg az elutasítás gesztusánál. El kell jutniuk valamilyen minimális politikai platformhoz. Ki kell alakíta­niuk valamilyen konszenzust nemcsak arról, hogy mit nem akarnak, hanem arról is, hogy mit érdemes akarniuk. Saját erejükből kell eljutniuk ide. A rendszerváltás két vezető pártja, az MDF és az SZDSZ hosszú múltra visszanyúló szellemi-politikai mozgalmakból nőtt ki. Ma az új programoknak, új szervezeteknek, új vezetőknek szinte előzmények nélkül kell a színre lépniük.

MN: És mik a lehetőségek?

KJ: A protesztmozgalmakban mindig bennük rejlik a veszély, hogy általános elit- és intézményellenes hangulatokba torkollnak. Ez a veszély itt és most is jelen van. Részben ilyen hangulatokat fejez ki a szónokok egy részének elmúlt-huszonöt-évezése. Az általános elit- és intézményellenesség érthető, de terméketlen attitűd. Ha a liberális demokrácia ugyanolyan vacakság, mint az illiberális állam, akkor a tiltakozó számára csak az marad, hogy mindenre nemet mondjon, amit „azok” csinálnak. Nemet mondjon Orbánra is, de arra is, ami Orbán után jön, bármi legyen az. Nem szükségszerű azonban, hogy ez a hangulat kerekedjen felül. Az Orbán-ellenes proteszttől vezet út a liberális demokrácia igenlése felé is. Igaz, a tüntetőket utcára vivő ügyek nem egyformán rövid úton vezetnek el ehhez az állásponthoz. A netadó ügye jól megvilágította az összefüggést a sarc, az önkényeskedés, az ásatag világszemlélet és a szabadságjogok csorbítása között.

Innen nagyon könnyű eljutni oda, hogy helyeseljük az emberi jogok alkotmányos alapjogokként való elismerését és védelmezését, a joguralom gyakorlatát, a hatalmi ágak szétválasztását és nem utolsósorban a tisztességes, szabad választásokon alapuló, versengő többpártrendszert. Ezt nevezik liberális demokráciának. A részletekről lehet vita, például arról, hogy a vázolt keretek között pontosan milyen szerep jusson a népszavazásnak vagy az NGO-knak, ebben a liberális demokráciák sokfélék. A keretekben való egyetértés a lényeg. A korrupció ügyétől is el lehet jutni a liberális demokrácia helyesléséhez. A közpénzügyek tisztába tétele átláthatóságot, információszabadságot igényel. Stabil és kiszámítható, szektorsemleges törvényanyagot, pártatlanul működő ügyészséget és független bíróságokat feltételez. A parlamenti ellenzék és az NGO-k ellenőrző szerepének garantálását feltételezi. Ezek mind-mind a jól szabályozott liberális demokrácia ismérvei közé tartoznak.

De a korrupció elleni tiltakozás egy más irányú haladást is lehetővé tesz. A közpénzek lenyúlása felháborító, és kétszeresen az, amikor a kormány bejelenti, hogy rendszeres szociális segélyre nincs pénz, amikor emberek halnak meg a lerongyolódott egészségügy diszfunkciói miatt, amikor az állam egy vasat se hajlandó adni az életveszélyes állapotú 3-as metró felújítására. Csakhogy a jogos indulat is megzavarhatja a tisztánlátást. „Nem tudunk annyi adót fizetni, amennyit ti loptok” – állt az egyik tiltakozó menet felvezető molinóján. Ez leginkább úgy érthető, hogy csak vissza kell venni az ellopott pénzt, sittre vágni a tolvajokat, és minden rendbe jön. Egyrészt nem jön minden rendbe, másrészt a zavaros jogi viszonyokat kihasználó korrupt műveletek gyakran nyomon követhetetlenek, bíróság előtt nem mindig bizonyíthatók. Ez csalódást kelt az igazságtételre vágyó emberekben, és tápot ad annak a vélekedésnek, hogy a jogállam a kisembert üti, a nagy gazembereket viszont védelmezi. Ebből nem az következik, hogy jó lenne kiszorítani a korrupció témáját a közbeszédből. Egyrészt nem lenne jó, hiszen a korrupció a magyar politika, gazdaság és társadalom egyik rákfenéje. Másrészt nem is lehetséges, mert a közvéleményt kevés dolog foglalkoztatja olyan erősen, mint éppen ez. Csak látni kell, hogy ezen a téren sok felvilágosító munkára lesz szükség. Gondolom, az olyan szervezetek, mint a magyar Transparency International, a K-Monitor vagy olyan fórumok, mint az Átlátszó, sokat tehetnek azért, hogy a korrupció jogállami szellemű kritikája kerekedjen felül.

MN: A „lopás” az 1994-es, 1998-as és 2002-es országgyűlési választások kampányaiban is kedvelt ellenzéki téma volt.

KJ: Így van, csakhogy akkoriban az alkotmányos keretek érvényességét nem vitatták. Most viszont ezek a keretek nem léteznek, újra kell alkotni őket.

MN: A napokban megjelent kötetének (Mi a liberalizmus?, Kalligram kiadó) egyik fő írásában, amelyet korábban a Szuverén és a Beszélő honlapján közölt két részben, a harmadik köztársaságot történelmi kontextusba helyezve úgy értelmezi, hogy az Magyarország újabb sikertelen kísérlete volt a Nyugathoz való felzárkózásra. A liberális demokrácia korrekciója és újbóli fölépítése ugyanakkor alapfeltétele az újabb kísérlet elindításának. De van erre esély? Jobb- és baloldalon egyaránt létezik az a markáns vélemény, amely az elmúlt negyedszázad hibáiért nem a rendszer működtetőit, hanem magát a demokratikus berendezkedést teszi felelőssé.

KJ: Érzésem szerint az, hogy a magyar társadalom hogyan fog viszonyulni a harmadik köztársasághoz, döntően nem azon múlik, hogy mit gondolnak az emberek a 2010 előtti húsz évről jelenleg, hanem azon, hogy mit fognak gondolni a jövőről a következő években. Ha elég sokan egyetértésre jutnak abban, hogy az illiberális államot liberális demokráciával kell felváltani, akkor a harmadik köztársaság hagyatéka is átértékelődik. A köztársaság története két nagy kérdést vet föl. Az egyik: helyeselhetők-e a liberális demokrácia alapelvei és alapvető intézményi megoldásai, melyek mellett a rendszerváltás letette a garast? A másik: mi vezetett Magyarországon a liberális demokrácia bukásához? A két kérdés elkülöníthető egymástól. A liberális demokrácia akkor is méltó lehet a helyeslésünkre és a támogatásunkra, ha belátjuk, hogy vereségéhez a híveinek a hibái és vétkei is hozzájárultak.

MN: Az egyik legfőbb ok alighanem a politika kiegyezésre való képtelensége volt. Normális tárgyalások, viták és ezeket lezáró konszenzusok helyett többnyire azt láttuk, hogy az egymást követő kormányok rendre kihajigálják elődeik kezdeményezéseit.

KJ: A demokratikus politika polarizálódása nem kizárólag magyar jelenség. Magyarországon azonban különösen veszélyes formákat öltött. Nálunk az első világháborút követő összeomlástól a rendszerváltásig terjedő teljes „rövid XX. századon” végighúzódott a jobboldal és a baloldal százéves háborúja. 1920 és 1944 között a jobboldal szorította ki a baloldalt a politika „centrális erőteréből”, 1945 után a baloldal verte szét a jobboldalt.

A rendszerváltás óriási esélyt adott a száz­éves háború lezárására, hiszen a demokratikus parlamentarizmus arra a feltételezésre épül – és ez egy ideig működött is –, hogy a politikai ellenfelek váltogatják egymást a hatalomban, hogy a kormányon lévő pártkoalíció legitim felhatalmazással kormányoz, az ellenzék legitim módon törekszik arra, hogy választás útján átvegye a kormányzást. A politikai riválisok egyaránt legitim részesei az alkotmányos berendezkedésnek. Miközben versenyeznek egymással a hatalomért, a verseny
alkotmányos kereteit közösen tartják fenn.

A nagy kérdés az volt, hogy a demokratikus parlamenti váltógazdálkodás gyakorlata lesz-e a győztes, vagy a százéves háború öröksége. Tudjuk, hogy az utóbbi történt, és ez közvetlenül is végzetes hatással volt a köztársaság sorsára. De a közvetett hatások is súlyosak voltak. A választóknak különösen a gazdasági és szociális problémák halmozódása okozott csalódást: a foglalkoztatás alacsony szinten ragadt be, az egészségügyi ellátás feltartóztathatatlanul romlott, növekedett a szegénység, súlyosbodtak a regionális egyenlőtlenségek, a szociális és etnikai feszültségek kiéleződtek. Mindez együtt erodálta azt a hitet, hogy ebben a rendszerben jó élni, a pártfinanszírozás anomáliái pedig a rendszer erkölcsi alapjaiba vetett bizalmat ásták alá.

Ám ahhoz, hogy e problémákat az egymást követő kormányok kezelni tudják, számos esetben arra lett volna szükség, hogy a két oldal között kiszámítható, bizalmi viszony legyen. Néhány esetben – például az egészségügyi reform kapcsán – azért, mert megoldásuk csak hosszabb távon lehetséges, ehhez pedig az kell, hogy a következő kormány ne csinálja vissza azt, amit az előző elkezdett. Más esetekben – például a pártfinanszírozás ügyében – a bizalomhiány klasszikus fogolydilemmát teremt: kölcsönös bizalom híján egyik fél sem vállalja, hogy a jövőben „tiszta” lesz, mert ha a másik tovább folytatja a „piszkos” gyakorlatot, akkor a „tiszta” veszít, azzal viszont nem veszít, ha ő maga is a „piszkos” utat választja. Ismét más esetekben – például a romák iskolai és települési deszegregációja terén – azért lett volna szükség kölcsönös bizalomra, hogy vállalni lehessen a konfrontációt a helyi társadalmak masszív ellenállásával. E rendkívüli feladatokba akkor lehetett volna a siker reményében belevágni, ha a rivális pártok között szilárd az egyetértés abban, hogy bár sok mindenben harcolnak egymással, néhány nagy ügyet kivesznek a pártharcokból. A bizalomhiány azonban mindent ellehetetlenített.

MN: Mi következik ebből a majdani negyedik köztársaságra nézve?

KJ: Az, hogy nem lehet sikeres, ha a száz­éves háborút nem tudja lezárni. Ma még a politikai szereplőket sem látjuk, akik a NER bukásakor a baloldalt és a jobboldalt képviselni fogják. De bárkik legyenek, óriási felelősséget fognak viselni azért, hogy az új alkotmányt mindkét oldal a sajátjának tekinthesse, és hogy egymást partnernek ismerhessék el a közös alkotmány fenntartásában.

MN: A NER-rel szembeni tömeges ellenszenv immár látható – de mi lehet a tiltakozási hullám kifutása?

KJ: Még csak a legelején vagyunk egy bonyolult, sokismeretlenes folyamatnak, egyelőre nagyon keveset tudunk. Egyvalamit azonban máris nagy valószínűséggel tudhatunk. Vége azoknak az időknek, amikor a kormány PR-fogásokkal tarthatta kézben a politikai helyzetet. A hatalmon lévőknek a „nemzeti konzultáció” látszatgyakorlatai helyett valódi megegyezést kellene keresniük a NER ellen fordult felháborodott sokasággal. Megegyezésre persze Orbánnak semmi kedve. De ha törekedne is rá, nem volna kivel kiegyeznie. Amikor, még 2010-es választási győzelme után, módja lett volna egyezséget ajánlani meggyengült parlamenti ellenzékének, inkább a teljes szétverését és kiszorítását választotta. Most pedig a parlamenti ellenzék nincs abban a helyzetben, hogy a mozgásba lendült tömegek nevében tárgyaljon.

Ugyanakkor a tiltakozó mozgalomnak sincsenek még elismert, szilárd szervezeti bázissal rendelkező vezetői. Ha az ismertebb szervezők és szónokok közül valakik tárgyalási ajánlatot kapnának, és netán elfogadnák az ajánlatot, akkor azt kockáztatnák, hogy a mozgalom átcsap a fejük fölött. Ráadásul a hatalomnak nemcsak a közfelháborodást kellene valahogy lecsillapítania. Még mindig nagyszámú hívei – a leglelkesebbek is – meg vannak zavarodva, azt várják Orbántól, hogy adja vissza az önbizalmukat. Ám ami a háborgókat esetleg megnyugtatná, az csak fokozná a hívek zavarodottságát, ami pedig a hívek magabiztosságát adná vissza, az a háborgók kedélyeit borzolja. Így hát az a valószínű, hogy a kormányzási válság, melynek tanúi vagyunk, tovább fog folytatódni. Lehetnek intenzívebb és viszonylag nyugodtabb szakaszai, de lezárulni nem fog. Lesz tehát idő az új, parlamenten kívüli ellenzék megszerveződésére, ami a régi ellenzék sorainak alapos újrarendezését is kikényszerítheti. De mindez egyelőre csak lehetőség.