Interjú

„Nem méltó felelős politikusokhoz”

Takács Judit szociológus, az MTA doktora a homofóbtörvényről

Belpol

Mennyire homofób a magyar társadalom, és változtat-e az irányultságán a homofóbtörvény? Miben hasonlít az LMBTQI-ellenes propaganda és az idegenellenes narratíva? Miért bízhatunk mégis abban, hogy nem lépünk Oroszország útjára?

Magyar Narancs: Lehetett számítani a homofóbtörvény megalkotására? Ön szerint benne volt a levegőben?

Takács Judit: Bizonyos szempontból igen, hiszen az utóbbi másfél-két évben mintha kipécézte volna a kormány az LMBTQI-embere­ket. A házelnök egyik nyilatkozata szerint például a homoszexuálisok másodrangú állampolgárok, majd a jogi szabályozást is ennek megfelelően változtatták: a 33-as paragrafussal, a kilencedik alkotmánymódosítással vagy az örökbefogadók körének mesterséges szűkítésével. Engem inkább az lepett meg, ahogyan ezt a kérdést kezelték: hogy belekeverték a pedofilellenes törvénybe. A törvény eredetileg „lex Kaletaként” indult, s a problémával valóban foglalkozni kell, de ahogy ebbe belevegyítették a homoszexualitást és a nem jogi elismerését, az nem méltó felelős politikusokhoz. Ráadásul a törvény szövege szerint mintha csak a reproduktív célú szexről lehetne beszélni például a 14–18 évesekkel – ami már csak azért is furcsa, mert Magyarországon mindenki számára 14 év a szexuális kapcsolatok beleegyezési korhatára. A kölcsönös beleegyezéssel folytatott szexnek pedig, ha nem reproduktív, mi más lehet a célja, mint a szex maga? Tehát a fiatalok csinálhatják, de nem beszélhetnek róla? Ez teljesen átgondolatlannak tűnik, és nem világos számomra, hogy mi a gyakorlati haszna. Szociológusként a homoszexualitás társadalmi megítélésével foglalkozom, az érdekel, hogy az állam mennyire normalizálja ezt a kérdéskört, vagy éppen vadítja el ettől az embereket. A törvény nem azt mondja, hogy a homoszexualitás rossz dolog, hanem egy szinten kezeli egy bűnügyi kategóriával, és ezáltal azt sugallja, hogy ez a két dolog ugyanazt a társadalmi bánásmódot érdemli.

MN: Ez a törvény, és az ön által említett jogszabályok sem általánosságban támadják az LMBTQI-közösséget, hanem egy elemet emelnek ki: a gyerekek és a melegek kapcsolatát. Ettől könnyebben válik elutasítóvá a társadalom, és fogékonyabb lesz a melegellenességre?

TJ: A számok azt mutatják, hogy igen. Nagyon érdekes, hogy már maga a kérdés megfogalmazása is mennyire befolyásolja az egyes kutatások eredményét. Egy 2008-as vizsgálatban például ezt kérdezték a magyaroktól: egyetértenek-e azzal, hogy ne tegyék lehetővé, hogy azonos nemű párok is örökbe fogadhassanak. Egy másik, 2018-as kutatásban azt, hogy a homoszexuális párok ugyanolyan jó szülők-e, mint a heteroszexuális párok. Végül egy 2019-esben azt, hogy legyenek-e az örökbefogadás terén megegyező jogaik az azonos és a nem azonos nemű pároknak. A legtöbb pozitív válasz arra érkezett, amikor a jó szülőségről szólt a kérdés: ott csupán 22 százalékos volt az elutasítás. A megegyező jogokra vonatkozó kérdésnél azonban már 39 százalékra ugrott az elutasítás, és csak 17 százalékos volt a támogatás. Vagyis nagyon fontos, hogyan nevezzük meg és problematizáljuk ezeket a dolgokat. Most ugyanaz történik, mint a migrációval kapcsolatban: ott is sokat ismételgették a negatív üzeneteket, amellyel az idegellenességet felkorbácsolták, szembetűnően nagy sikerrel. Olyan lehet ez, mint amikor a rádióban hallunk egy borzasztó dallamot, aztán amikor harmincadjára szól, már mi is dúdolni kezdjük. Megvan annak a veszélye, hogy ez fog történni a homofóbtörvény kapcsán is. Pedig a különféle embercsoportok közötti különbségtétel törvénybe foglalása a legsötétebb történelmi időkre emlékeztethet bennünket, és mindenképpen elkerülendőnek tartom.

MN: Az Eurostat 2019-es felmérése szerint a magyarok 48 százaléka mondja azt, hogy egyenlő jogok járnak az LMBTQI-embereknek és a heteroszexuálisoknak, 46 százalékuk szerint viszont nem. Az idei Ipsos-felmérés szerint 46 százalék támogatja az azonos neműek házasságát – ez nyolc éve még csak 30 százalék volt. Ezek a kutatások is más-másra kérdeznek rá, mi látszik ezekből?

TJ: Magyarországon a házassági egyenlőség társadalmi elfogadottsága sokkal nagyobb, mint az örökbefogadásé. Amerikában például pont fordítva van. Már az AIDS-krízis után is több államban engedélyezték, hogy meleg párok fogadjanak örökbe gyerekeket, az azonos neműek házasságának megítélése viszont sok helyen jóval kevésbé elfogadó.

MN: Mi lehet ennek az oka?

TJ: Ez a megközelítés az egész kontinentális Európára jellemző. A házasság intézményével kapcsolatban sok ember kritikus, igen magas a válások aránya is. Bár a politikai intézkedéseknek köszönhetően ma már sok gazdasági-pénzügyi előnnyel járhat, ha valaki megházasodik Magyarországon, ez valamelyest hatással is van a házasságkötések számára, de nálunk a házasság továbbra sem idealizált intézmény. Ehhez hozzájárulhatott az államszocialista múlt is, amikor lerombolták a házasság vallásos jellegét. A többség azt látja, hogy az nem feltétlenül egy életre szóló dolog. A közös, tervezett gyerekvállalás viszont más: a legtöbb ember számára világos, hogy életre szóló elköteleződést jelent, legalábbis a gyermek felé. Különösen igaz ez az örökbefogadásra, amelyet az egyik legtervezettebb gyermekvállalási formának tekinthetünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.