Interjú

„Nem méltó felelős politikusokhoz”

Takács Judit szociológus, az MTA doktora a homofóbtörvényről

Belpol

Mennyire homofób a magyar társadalom, és változtat-e az irányultságán a homofóbtörvény? Miben hasonlít az LMBTQI-ellenes propaganda és az idegenellenes narratíva? Miért bízhatunk mégis abban, hogy nem lépünk Oroszország útjára?

Magyar Narancs: Lehetett számítani a homofóbtörvény megalkotására? Ön szerint benne volt a levegőben?

Takács Judit: Bizonyos szempontból igen, hiszen az utóbbi másfél-két évben mintha kipécézte volna a kormány az LMBTQI-embere­ket. A házelnök egyik nyilatkozata szerint például a homoszexuálisok másodrangú állampolgárok, majd a jogi szabályozást is ennek megfelelően változtatták: a 33-as paragrafussal, a kilencedik alkotmánymódosítással vagy az örökbefogadók körének mesterséges szűkítésével. Engem inkább az lepett meg, ahogyan ezt a kérdést kezelték: hogy belekeverték a pedofilellenes törvénybe. A törvény eredetileg „lex Kaletaként” indult, s a problémával valóban foglalkozni kell, de ahogy ebbe belevegyítették a homoszexualitást és a nem jogi elismerését, az nem méltó felelős politikusokhoz. Ráadásul a törvény szövege szerint mintha csak a reproduktív célú szexről lehetne beszélni például a 14–18 évesekkel – ami már csak azért is furcsa, mert Magyarországon mindenki számára 14 év a szexuális kapcsolatok beleegyezési korhatára. A kölcsönös beleegyezéssel folytatott szexnek pedig, ha nem reproduktív, mi más lehet a célja, mint a szex maga? Tehát a fiatalok csinálhatják, de nem beszélhetnek róla? Ez teljesen átgondolatlannak tűnik, és nem világos számomra, hogy mi a gyakorlati haszna. Szociológusként a homoszexualitás társadalmi megítélésével foglalkozom, az érdekel, hogy az állam mennyire normalizálja ezt a kérdéskört, vagy éppen vadítja el ettől az embereket. A törvény nem azt mondja, hogy a homoszexualitás rossz dolog, hanem egy szinten kezeli egy bűnügyi kategóriával, és ezáltal azt sugallja, hogy ez a két dolog ugyanazt a társadalmi bánásmódot érdemli.

MN: Ez a törvény, és az ön által említett jogszabályok sem általánosságban támadják az LMBTQI-közösséget, hanem egy elemet emelnek ki: a gyerekek és a melegek kapcsolatát. Ettől könnyebben válik elutasítóvá a társadalom, és fogékonyabb lesz a melegellenességre?

TJ: A számok azt mutatják, hogy igen. Nagyon érdekes, hogy már maga a kérdés megfogalmazása is mennyire befolyásolja az egyes kutatások eredményét. Egy 2008-as vizsgálatban például ezt kérdezték a magyaroktól: egyetértenek-e azzal, hogy ne tegyék lehetővé, hogy azonos nemű párok is örökbe fogadhassanak. Egy másik, 2018-as kutatásban azt, hogy a homoszexuális párok ugyanolyan jó szülők-e, mint a heteroszexuális párok. Végül egy 2019-esben azt, hogy legyenek-e az örökbefogadás terén megegyező jogaik az azonos és a nem azonos nemű pároknak. A legtöbb pozitív válasz arra érkezett, amikor a jó szülőségről szólt a kérdés: ott csupán 22 százalékos volt az elutasítás. A megegyező jogokra vonatkozó kérdésnél azonban már 39 százalékra ugrott az elutasítás, és csak 17 százalékos volt a támogatás. Vagyis nagyon fontos, hogyan nevezzük meg és problematizáljuk ezeket a dolgokat. Most ugyanaz történik, mint a migrációval kapcsolatban: ott is sokat ismételgették a negatív üzeneteket, amellyel az idegellenességet felkorbácsolták, szembetűnően nagy sikerrel. Olyan lehet ez, mint amikor a rádióban hallunk egy borzasztó dallamot, aztán amikor harmincadjára szól, már mi is dúdolni kezdjük. Megvan annak a veszélye, hogy ez fog történni a homofóbtörvény kapcsán is. Pedig a különféle embercsoportok közötti különbségtétel törvénybe foglalása a legsötétebb történelmi időkre emlékeztethet bennünket, és mindenképpen elkerülendőnek tartom.

MN: Az Eurostat 2019-es felmérése szerint a magyarok 48 százaléka mondja azt, hogy egyenlő jogok járnak az LMBTQI-embereknek és a heteroszexuálisoknak, 46 százalékuk szerint viszont nem. Az idei Ipsos-felmérés szerint 46 százalék támogatja az azonos neműek házasságát – ez nyolc éve még csak 30 százalék volt. Ezek a kutatások is más-másra kérdeznek rá, mi látszik ezekből?

TJ: Magyarországon a házassági egyenlőség társadalmi elfogadottsága sokkal nagyobb, mint az örökbefogadásé. Amerikában például pont fordítva van. Már az AIDS-krízis után is több államban engedélyezték, hogy meleg párok fogadjanak örökbe gyerekeket, az azonos neműek házasságának megítélése viszont sok helyen jóval kevésbé elfogadó.

MN: Mi lehet ennek az oka?

TJ: Ez a megközelítés az egész kontinentális Európára jellemző. A házasság intézményével kapcsolatban sok ember kritikus, igen magas a válások aránya is. Bár a politikai intézkedéseknek köszönhetően ma már sok gazdasági-pénzügyi előnnyel járhat, ha valaki megházasodik Magyarországon, ez valamelyest hatással is van a házasságkötések számára, de nálunk a házasság továbbra sem idealizált intézmény. Ehhez hozzájárulhatott az államszocialista múlt is, amikor lerombolták a házasság vallásos jellegét. A többség azt látja, hogy az nem feltétlenül egy életre szóló dolog. A közös, tervezett gyerekvállalás viszont más: a legtöbb ember számára világos, hogy életre szóló elköteleződést jelent, legalábbis a gyermek felé. Különösen igaz ez az örökbefogadásra, amelyet az egyik legtervezettebb gyermekvállalási formának tekinthetünk.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk