„Gyakran elgyütt hozzánk, de mönt a többi rokonhon is. Nagyon rokonszerető gyerök vót. Mán akkoriban is gyűjtögetött. Anyám is adott néki szentképeket. Olyan csipkés szélűeket. Mög aztán irogatta, miket mond. Imádságokat. Azokat nagyon szerette a Sanyi. Szórakozni? Nem járt az sëhuvá. A beszélgetés, a gyűjtögetés, no, mög az olvasás, ezök voltak az ü szórakozásai” – jellemezte unokaöccse Bálint Sándor (1904–1980) etnográfust, művelődéstörténészt, aki úgy lett a vallási néprajz nemzetközi hírű kutatója, hogy tudósként annak a közösségnek a hagyományvilágát vizsgálta a legtöbbet, amelybe beleszületett.
A szegedi alsóvárosi ferences templomban megkeresztelt első generációs paraszt értelmiségi felmenői apai ágon tiszai halászok, révészek, vízimolnárok voltak, anyai ágon főként fűszerpaprika-termelők. Nyolc hónapos volt, amikor édesapja meghalt, anyja nevelte fel. A család előfizetett a Szegedi Naplóra, így Bálint Sándor Tömörkény István, Móra Ferenc tárcáit olvashatta, 13 évesen Ady verseivel ismerkedett. A piarista gimnáziumban matematikából és fizikából gyönge volt, de magyarból és történelemből a legjobbak közé tartozott. 1922-ben érettségizett, beiratkozott a szegedi egyetem magyar–történelem szakára, édesanyja pedig előteremtette a pénzt a tanulására. Meghatározó élménye volt Bartók Béla 1925. április 2-i szegedi hangversenye, amikor népdalfeldolgozásokat is hallhatott. A fiatal bölcsész szerint „a legmagasabb, a legkorszerűbb műveltség és e között a paraszti tradíció között valami összefüggés van, valami mély humanizmus kötheti ezt a kettőt össze egymással”. Ez idő tájt már módszeresen gyűjtötte a népdalt és a tájnyelvet, nem csak az alsóvárosi rokonok körében. 1926 tavaszán summa cum laude bölcsészdoktor lett, diplomás munkanélküli, majd óraadó, helyettesítő pedagógus, tanítóképzői tanár, a Bethlen Gábor Kör tanyakutató bizottságának tagja, a néprajzi tanszék munkatársa. Barátságot kötött Radnóti Miklóssal, Bibó Istvánnal, Ortutay Gyulával. Utóbbi kapcsolat természete változatosan alakult. Ortutay plagizált tőle, Bálint Sándor ezért később kihagyta az írásából azt a részt, amelyet Ortutay tőle elcsaklizott – Ortutay meg a naplójában előbb azt írta, Bálintnál „kedvesebben és ártatlanabbul tehetségtelenebb ember alig akad Magyarországon”. A budapesti néprajzi tanszék vezetői posztjára szóló kinevezésről így értekezett Ortutay: „ezeknek jobb lesz az árja feleségű hülye Bálint, mint én”; idősebb korában viszont már azt írta, hogy Bálint nélkül nem lett volna belőle az, aki lett.
A világ legjámborabb embere, szobatudós – mondták Bálintról, pedig folyton gyűjtött, nem ült otthon, nagyon is tisztában volt a hétköznapi valósággal. Népünk ünnepei című, 1937-es könyvét bírálták szokatlan nézőpontja miatt, de például a Nyugatban elismerő kritikát közöltek róla mint olyan műről, amely „végre tisztes tudományossággal feldolgoz egy pár frázissá züllesztett fogalmat, amely a keleti mesék hetvenhét fátyla alá rejtett néplelket fellibbenti…” Nem értették, miért szentelt könyvet 1941-ben Egy magyar szentember címmel Orosz István jászladányi búcsúvezető, énekszerző, ponyvakiadónak. Orosz életében 70 vallási témájú ponyvafüzetet jelentetett meg, valamennyi 30–40 ezer példányban kelt el: ilyen népszerűségről, hatásról az akkori írók zöme legföljebb álmodozhatott.
Móricz Zsigmond Szegeden járva döntötte el, hogy megírja Rózsa Sándor történetét hitelesen, a tájszólást is megörökítve. Megegyeztek Bálint Sándorral, hogy megmutatja neki a regényt, de végül a kiadói sietség miatt csak a kefelevonat egy részét sikerült átnézni, futtában: „Már ki vót szödve a könyv, akkor kért mög. Van is ám benne cifraság mög tévedés ëlég…”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
