Húsz éve megoldatlan a magyarországi kisebbségek parlamenti képviselete. Tény, ezt az alkotmányos kötelezettséget nehéz úgy teljesíteni, hogy a törvényhozás közben ne menjen szembe az egykamarás Országgyűlés általános képviseleti elveivel. A politikának azonban soha nem volt bátorsága kimondani azt, hogy a magyar választási szisztémában az általános népképviselet elvének ellentmondana bármiféle "kedvezményes" mandátum. E sunyítás abban az eredendő tévedésben gyökerezik, hogy a magyarországi nemzetiségek országgyűlési jelenléte befolyásolhatja a határon túli magyarok kinti parlamenti szereplését. Csakhogy a romániai, szlovákiai vagy szerbiai magyar közösségek szervezetei nem külön rendelkezés alapján, hanem az adott ország mindenkire érvényes választási szabályai szerint jutnak parlamenti helyekhez.
1989 előtt
az egykamarás parlamentbe volt építve egy kvázi "felsőház" - az akkori országos lista -, amelyen helyet kaptak a Hazafias Népfrontba integrált nemzetiségi szövetségek vezetői is. (Már akiket a pártállam elismert nemzetiségnek; a cigányokat legfeljebb kulturális kisebbségként vette számításba.)
A hazai nemzetiségek ügye a 80-as, 90-es évek fordulóján különös jelentőséget kapott. Pap András László, a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a téma egyik jeles kutatója szerint "a határon túli magyarok védelmére is szolgált, hogy ezt a kérdést ennyire előtérbe helyezte a politika. Hogy legalább azt számon kérhessük a környező országok vezetőitől, amit mi megtettünk."
A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokkal párhuzamosan (s olykor annak keresztbe téve) az utolsó kádárista Országgyűlésben is intenzív jogalkotás zajlott. A választási törvény vitájában sokan (többek közt egyházi elöljárók, szakszervezeti vezetők és nemzetiségi főemberek) néhány "népfrontos" szervezet változatlan, reprezentatív jelenléte mellett kardoskodtak. E törekvések aztán elbuktak - kivéve azt a szándékot, hogy a nemzetiségek külön képviseletet kapjanak az új parlamentben is. És bár a kívánatos választási modellbe nem volt beépíthető a nemzetiségek önálló parlamenti reprezentációja, alkotmányos státusukat mindenképpen hangsúlyozni akarták. A Németh-kormány előterjesztése nyomán az 1990 elején búcsúzó parlament át is fogalmazta az Alkotmányt: "Az Országgyűlés - külön törvényben meghatározott módon és számban - a kisebbségek képviseletére országgyűlési képviselőket választ." Az ehhez kapcsolódó választójogi törvény pedig meghatározta, hogyan történjék ez: az új, demokratikusan választott parlament alakítson bizottságot, és annak javaslatára az alakuló ülést követő harminc napon belül válasszanak meg nyolc nemzetiségi országgyűlési képviselőt. (Mégpedig egy-egy cigányt, horvátot, németet, románt, szerbet, szlovákot, szlovént és zsidót. Már akkor is folyt és azóta is tart a vita a magyarországi zsidóság berkein belül, hogy nemzetiségként vagy vallási közösségként - vagy egyikként sem - alkotnak-e kisebbséget. A mostani tizenhárom bejegyzett kisebbség között nem szerepelnek.) Az új passzus néhány hónapig élt, ám soha nem használták, s az első szabadon választott Országgyűlés azonnal el is törölte a fentebb is jelzett alkotmányossági problémák miatt.
1990 júniusában
tehát ismét változtatott a parlament: "A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják." Tervbe vették a kisebbségi országgyűlési biztos tisztségének létrehozását, ami arra is utalt, hogy a parlamenti jelenlét nem feltétlenül jár képviselői státussal.
Ám nem mindenki számára volt ez egyértelmű. Ráadásul az Országgyűlés évekig adós maradt a kisebbségi törvénnyel. Egy alkotmánybírósági beadvány pedig azt firtatta, hogy miként és milyen fórumokon kell képviseleti lehetőséget biztosítani a nemzeti-etnikai kisebbségeknek. Az AB szerint a parlament dolga a megoldás formájáról dönteni; ezt sokan úgy értelmezték, hogy az Országgyűlés mulasztásban van és maradt napjainkig is. Pap András László szerint ez nem következik egyértelműen az AB álláspontjából; az a sejtetés azonban kiolvasható, miszerint képviselői státus lenne az Alkotmányból leginkább fakadó megoldás. Egy 1994-ben hozott határozatában az AB hivatkozott is erre, a maga részéről végképp lezárva az ügyet.
Ebben alaposan közrejátszott az 1993-ban megszületett kisebbségi törvény, amelyben a parlament önmagának fogalmazta meg a feladatot: "A kisebbségeknek - külön törvényben meghatározott módon - joguk van az országgyűlési képviseletre." Arról persze megint nem rendelkeztek, hogy mikortól és melyik jogszabályba foglalva. Számtalan olyan tervezet készült - delegálásos és választásos, valamint ezek kombinációja -, amelyek folyományaként a bejegyzett nemzeti-etnikai kisebbségek jelöltjei kedvezményes szavazatszámmal jutottak volna mandátumhoz. Fölmerült például, hogy a pártlista mellett kisebbségi listára is lehessen szavazni, esetleg hogy kinek-kinek döntenie kelljen: egyikre vagy másikra voksol-e. Az efféle megoldásokat 1994 és 1998 között a szocialisták erőltették, míg a szabad demokraták ellenezték. A különféle variációkat súlyos ellentmondások terhelték: például ugyanazok a választási szabályok vonatkoztak volna a több százezer fős cigányságra, a szintén jelentős lélekszámú német, horvát és szlovák kisebbségre, mint a néhány ezres ukrán, bolgár, örmény, ruszin közösségre.
Kézenfekvőnek tetsző megoldás, ha nemzetiségi pártok szerveződnének. A legnépesebb hazai kisebbség, a cigányok hatékony, a többségi politika képviselőit kompromisszumokra is kényszeríteni képes politikai képviselete aligha oldható meg másként - még akkor sem, ha a jelenlegi választási szisztémában még az ő szereplésük sikere is erősen kérdéses volna. (Nagy létszámú közösségeik területileg elszórva élnek, így sok választókerületben elvesznének a rájuk adott szavazatok.)
Három és fél esztendeje
Kállai Ernő kezdeményezésére országos önkormányzataik vezetői létrehozták a II. kisebbségi kerekasztalt. Ott megállapodtak egy koncepcióban, amit a szakombudsman akkor eljuttatott a kormányhoz (s amely tekinthető volt a kisebbségi országgyűlési biztos állásfoglalásának is). Abban egyebek mellett az állt, hogy kisebbségi listára azok szavazhatnának, akik jegyzékbe vétetik magukat, és egy - az adott közösség által választott - bizottság felülvizsgálná, valóban a népcsoport tagjának tekinthető-e az illető. (A javaslat szerint "meg kell határozni a kisebbségi közösséghez tartozás objektív kritériumait".) A lista nyilvánosságát is szorgalmazták - ez több szakértő szerint is a kisebbségi elit nagy részének gondolkodásmódját tükrözi: ők funkciójuknál fogva amúgy is ismertek, számukra semmiképp nem zavaró hovatartozásuk feltüntetése.
Lehetne vitatkozni mindezen - de idáig soha nem jutott el két évtized alatt a parlament. Bizottságok, testületek alakultak ugyan, de ezzel ki is merült az Országgyűlés kreativitása. Kállai Ernő eme tapasztalatok alapján mondta 2008 őszén, hogy ha a politikusok képtelenek rendezni a kérdést, legalább legyen bátorságuk törölni a törvényből a nemzeti-etnikai kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó passzust. (Kállai a mostani alkotmányvitában már a kisebbségi ombudsmani poszt fennmaradásáért küzdött; végül az utolsó pillanatban benyújtott módosító indítványnak megfelelően az ombudsman-helyettesek egyike "a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét" látja majd el.)
A jelen állás szerint egy később megalkotandó sarkalatos törvény szabályozza majd a hazai nemzetiségek részvételét az Országgyűlés munkájában. Ez esetleg utat nyithat a megoldáshoz: a témával foglalkozók egy része szerint a nemzetiségi parlamenti képviselet problémáját úgy kellene orvosolni, hogy e képviselők ne kapjanak teljes erejű mandátumot. Hasonló terv - Pálffy Ilona helyettes államtitkár szakértői anyagaként - az első Fidesz-kormányzat idején is felvetődött. Ezen elképzelések szerint a nemzetiségi mandátummal rendelkezők például felszólalhatnának bizottsági és plenáris üléseken, képviselői indítványokat, köztük törvényjavaslatokat nyújthatnának be, ezek módosítását is kezdeményezhetnék. Frakciót is alakíthatnának annak jogosítványai zömével. E képviselőcsoport zárt lenne, oda mást felvenni, illetve onnan más frakcióba átülni nem lehetne. E megoldások logikája egyértelmű: egyrészt kiküszöbölné azt az alapvető dilemmát, hogy a kisebbségi képviselők nem az általános szabályok szerinti felhatalmazással rendelkeznének, másrészt ők egyéb - mondjuk költségvetési - kérdésekben nem befolyásolhatnák valamelyik párt támogatásával a szavazások eredményét. Pap András László leginkább e "kvázi képviselő" státussal ért egyet. Ámbár azzal sem túlságosan; egyebek mellett azért, mert az etnobiznisz vagy a politikai taktika részeként akár valamely párthoz hű többségiek is kisebbségi mandátumhoz juthatnának.
Ami azonban a lényeg: a nemzetiségek államalkotó tényezőkként való elismeréséből nem következik tagjaik pusztán ebből fakadó, az általános népképviseleti elvektől eltérően megteremtendő képviseleti joga. Különböző hivatkozásokkal más társadalmi csoportok szerveződései is igényt tarthatnának saját jogon önálló országgyűlési jelenlétre. És miközben a Fidesz-kormány ha óvatosan is, de tett egy lépést a rendezés irányába e tárgyban, a határon túli magyaroknak adandó választójoggal ismét végzetesen összezagyválni készül mindent. Az ezzel kavart bajt ráadásul nem is lehet majd oly' egyszerűen, papíron megoldani, mint a hazai nemzetiségek parlamenti képviseletének önként és fölöslegesen vállalt kötelezettségét.
