„A kormánybuktatás nem cél, ez legfeljebb az ellenzéki pártok politikai vágya lehet. Ugyanakkor a szakszervezeteknek igenis feladata a munkavállalói érdekeket súlyosan csorbító kormány dolgának megnehezítése. Ehhez meg kell ragadni minden lehetséges eszközt és segítő kezet. A szakszervezeteknek nem áll érdekükben kiszorítani a közös ügyért harcoló pártokat, különösen akkor, ha azok régóta nem tapasztalt egységben sorakoznak fel mellettük” – mondja Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) elnöke, aki ennek ellenére nem kerget vágyálmokat. „Nehezen megjósolható, hogy a rabszolgatörvény és más, a munkásjogokat súlyosan csorbító szabályok miatt felcsapó, majd a megalázóan alacsony, 8 százalékos minimálbér- és garantált bérminimum-emelést tartalmazó ajánlat miatt tovább erősödő felháborodás hová vezet. De a társadalom fogadókészsége sokkal nagyobb, mint akár két-három hónappal korábban” – teszi hozzá Szűcs, aki egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a Fidesz-kormány több éve folytatott tudatos gyengítő intézkedései ellenére a szakszervezeteknek még mindig törvényes eszköztáruk van az ellenálláshoz. Az Európában szinte példa nélkülien szigorú sztrájktörvény ugyan erős korlát, de nem teszi lehetetlenné a hatásos véleménynyilvánítást (lásd erről keretes anyagunkat).
Csak más úton
Senki nem tette eddig igazán próbára a sztrájktörvényt, de ez most megváltozhat. Országos Sztrájkelőkészítő és Demonstrációszervező Bizottság alakult 15 szakszervezet, köztük három konföderáció részvételével. Több megyében már létre is jöttek az akciószövetségek, amelyekbe igyekeznek bevonni a helyi civil szervezeteket is. Január első hetére többféle tiltakozó akciót – az útlezárástól a tömeges demonstrációig – sikerült összehozni. A szervező szakszervezetek iránti munkavállalói érdeklődés érezhetően nő, míg a csendesen kiváró, a megalkuvásra kész és a kormány kezére játszó szervezetektől és konföderációktól elfordulnak az emberek – állítják egybehangzóan az ellenállás élére álló szakszervezetek lapunk által megkérdezett vezetői.
„Semmiféle bizalomvesztést nem érzékelünk” – állítja Mészáros Melinda, annak a Ligának az elnöke, amelyet Fidesz-párti szervezetnek minősítenek többen is. Két hónap alatt több új alapszervezetet is tető alá hoztak a konföderáció égisze alatt, teszi hozzá. A Liga vezetője visszautasít minden olyan állítást, amelyek szerint az általa vezetett konföderáció mostanra a NER szerves részévé, szolgálóleányává vált volna; azt mondja, az alapszabályuk mindenféle politikai szerepvállalást és összefonódást tilt. Igaztalannak tartja a munkások elárulására, a meghátrálásra vonatkozó, más szakszervezetektől érkező vádakat is; állítja, ők a végsőkig elmentek a kormánnyal alkudozásban a bérminimum és a cafeteria ügyében is. A formálódó általános sztrájkban való részvételről viszont később döntenek, miután megvizsgálták, hogy érinti-e az általuk képviselt munkavállalókat a munkaidőkeretre vonatkozó szabályok módosítása. A szervezők egyébként sem hívták meg. (Úgy tudjuk, külön meghívók nem is voltak; aki csatlakozni akar, az részt vesz a megbeszéléseken. Például a Liga talán legerősebb tagszervezetének számító Egységes Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezete sem várt meghívásra, hanem elment a sztrájkelőkészítő bizottságba; az EVDSZ-t egyébként a Liga alelnöke, Szilágyi József vezeti.)
A „rabszolgatörvény” kifejezést gondosan kerülő Liga-elnök szerint a sztrájk, az útlezárás és a tüntetés valójában mind egyetlen célt szolgál: a kormány tárgyalóasztalhoz ültetését. Ők is erre törekednek, csak más úton: levelet írtak Orbán Viktornak és Áder Jánosnak a „kialakult helyzet áttekintését” kérve. Egyelőre nem kaptak választ. „Amíg a hatalom ilyen mértékű gőgöt és arroganciát mutat, addig nincs esély a tárgyalásra” – mondja erre Szűcs Tamás, akinek vezetése alatt a PDSZ kilépett a Liga kötelékéből.
A korábbi tiltakozásokkal ellentétben a politikai pártok, a civil szervezetek és a különféle szakmákat képviselő szervezetek végre nem a színpadi fellépés sorrendjéről vitatkoznak, nem próbálják egymás elől elszívni a levegőt. Így a párhuzamos akciók most nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Egyre több eddig független szakszervezet keresi a kapcsolatot az utcán lévő konföderációkkal, felismerve, hogy egységesen nagyobb nyomást tudunk gyakorolni – sorolja Kordás László, a Magyar Szakszervezetek Szövetségének (MASZSZ) elnöke, aki szerint van még tartalék az ellenállási hullámban. Erre utal az állami szférán belüli mozgolódás, de még inkább a vidék éledezése. Korábban jó, ha néhány száz főt meg tudtak mozdítani a nagyvárosokban, de most több ezer fős akcióik is voltak például Egerben, Szombathelyen, Pécsett, Szegeden.
Nekik 8
A vidéki megmozdulásokban látja az új hullám erejét Földiák András, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke is. „Eddig is írtuk és mondtuk, miképpen csorbítják a munkavállalói érdekeket, de a tagság alig hallotta meg. Most sokkal inkább vevők az üzenetekre.” Földiák ritka önkritikával azt is elismeri, hogy nem a szakszervezeti módszerek változtak, hanem a társadalom fogadókészsége. A SZEF elnöke szerint mindaddig folytatni kell a küzdelmet, amíg a munka törvénykönyvének módosítását el nem érik. Ez hosszú lehet, de ha áttörést érnek el, akkor az mindenre kihat majd. Szűcs Tamás is hasonló véleményen van: „Minden változáshoz kell a kritikus tömeg. Ezt most talán nem érjük el, de ha elbukunk is, a következő ellenállási mozgalom már erről az erősebb bázisról indulhat.”
A harci indulóba azért vegyülnek kevésbé örömteli szólamok is. „A szakszervezetek a kialakult helyzetben nyomás alá kerültek, de nem a tagjaik részéről, hanem a közvélemény és a politikai ellenzék által. (…) A közösségi portálok laikus és kívülálló közönsége már-már a szakszervezeti mozgalom végét vizionálja abban az esetben, amennyiben ezek a törekvések megbuknak, mi több, ki sem bontakoznak” – olvasható a Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) honlapján. „A rendszerváltás óta vezetett országos sztrájkstatisztikák alapján nem látok sok esélyt egy általános munkabeszüntetésre” – bontogatja tovább a konföderációs véleményt Palkovics Imre MOSZ-elnök, aki sajnálatosnak tartja, hogy politikai törésvonalak mentén osztódik meg a szakszervezeti mozgalom; ám a jelenlegi helyzet ugyanakkor esélyt ad arra is, hogy a szakszervezetek átgondolják jövőbeli stratégiájukat, amelyben a rövid távú érdekek helyett messzire kell tekinteni.
A Vasutasok Szakszervezete (VSZ) által „munkásárulásnak” nevezett 8 százalékos béremelési ajánlatot elfogadó két konföderáció egyikét vezető Palkovics úgy véli, hogy az ellenzéki pártok egyszerűen kihasználják a munka törvénykönyvének módosítása nyomán „mesterségesen gerjesztett” társadalmi hevületet, amit most néhány szakszervezet megfejel a bérminimum körüli álságos vitával. „De a nép nem hülye, az emberek gyorsan rá fognak jönni, hogy jobb nekik egy kiszámítható 5–6 százalékos reálkereseti növekedés, mint a bizonytalan kimenetelű akciózás” – bizonygatja. A Munkástanácsok nem vesznek részt a sztrájkelőkészítő bizottság munkájában, egyelőre fel szeretnék mérni, hogy a jogszabályváltozásnak „mi a valós hatása” a munkavállalói érdekekre. Ahol szükséges, jogsegélyt nyújtanak és segítenek a dolgozók számára kedvező kollektív szerződések megkötésében. Ami pedig a másik vádat illeti: Palkovics szerint nem is volt esélyük a két számjegyű emelésre, miközben a két évre vonatkozó 8 + 8 százalékos bérajánlat jól kezeli a vállalatokon belüli bérfeszültséget is, hiszen ha túl sokat kell emelni a legalacsonyabb fizetéseken, akkor nem marad a közepes fizetések növelésére, így a bérek összetorlódnának. A munkaadók informálisan jelezték nekik, hogy 8 százalék a határ, a kormány pedig nem mondott semmit – vagyis benne volt a pakliban az is, hogy végül semmit sem emelnek, elvégre ez nem kötelező.
Akkor ez volt eddig az egyetlen tippje a közismerten igen jól informált Magyar Időknek, ami nem jött be. Meleg János, a VSZ elnöke szerint bár a kormány valóban nem mondott semmit, a Fidesz-barát lap megelőlegezte a két számjegyű emelést. A Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának (VKF) három szakszervezeti tagja mindvégig egységes volt abban, hogy nem mennek 15 százalék alá. Azután egy váratlan fordulattal a Liga és a Munkástanácsok aláírták a 8 százalékos ajánlatot anélkül, hogy tudták volna, mennyit adna magától a kormány. (A MASZSZ nem írta alá, ahogy 2015-ben sem.) Ha nem kapkodott volna a két konföderáció, talán többet is elérhettek volna. Vagy ha mégsem, akkor legalább nem adtak volna egy jól kijátszható kártyát a kormány kezébe azzal, hogy belementek ebbe a dicstelen alkuba. „A Liga és a Munkástanácsok egy biankó megállapodást írtak alá, hiszen a jövő évi béremelést a kormány a GDP-hez, az inflációhoz és egy újonnan bevezetendő, egyelőre nem ismert metódus alapján számítandó »termelési mutatóhoz« kötötték. Ennyire szükségük lenne az állami pénzre?” – értetlenkedik a VSZ elnöke.
Ki kivel van?
A VKF három nagy szakszervezeti konföderációját már korábban is támadták amiatt, hogy állami támogatást húz a kormánytól. Pedig a Horn-kabinet kezdett először állami támogatást osztani a szakszervezeteknek – emlékeztet Palkovics Imre, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a VKF tagjai mellett az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT) tagjai, így a SZEF, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), a Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szövetsége is kap állami támogatást. A MASZSZ és a Liga pedig ennek révén is kap némi apanázst. De a támogatottak közé tartozik a Cser Ágnes vezette Hetedik Szövetség is. „A pénzt szakértőkre, felkészülésre, a nemzetközi kapcsolatok ápolására költjük” – teszi hozzá Palkovics.
Az OKÉT-ben és a VKF-ben ülő konföderációk idén összesen több mint egymilliárd forintot kapnak az államtól. Ez a teljes bevételük mintegy 60 százaléka, míg a tagszakszervezetek által beszedett tagdíjakból csupán 10 százalékot kapnak. (A többi forrás uniós és egyéb pályázatokból, vállalkozásból, ingatlanhasznosításból jön össze.) Az erős pénzügyi függés miatt joggal merülhet fel a konföderációk függetlenségét firtató kérdés.
„A pénzt pályázat alapján, meghatározott célokra, így például megyei irodák működtetésére, szakértőkre, jogsegélyszolgálatra kapjuk. A pénz felhasználását ellenőrzi az Állami Számvevőszék, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal és a Miniszterelnökség is. De az ellenzéki pártok is kapnak költségvetési támogatást, rajtuk mégsem kéri számon senki, hogy elfogadják” – védekezik Kordás László.
De másféle függések is vannak, amelyek látványosan óvatossá tehetik a szakszervezetet. Így például azok a megállapodások, amelyek révén a munkáltató fizeti a cégnél működő szakszervezetek vezetőinek bérét és néhány arra érdemes érdekvédelmi szakembert különféle felügyelőbizottságokba és igazgatóságokba is bevesz, ahogy ez történik például a BKV-nál. Talán ennek is köszönhető, hogy a Városi Tömegközlekedési Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (VTDSZSZ) meglehetősen lassú tempót diktál: eddig a sztrájkbizottság követeléslistájára vártak, most a tagok véleményét gyűjtik össze, bár a túlóraszabályok változása őket nem érinti.
„Hol itt a szolidaritás? Mi az, hogy a túlóra-szabályozás őket nem érinti? Franciaországban azért tudnak annyira sikeresek lenni, mert az egyik ágazat gondja a másiké is. Másrészt egy szakszervezeti vezető munkája nem abból áll, hogy üldögél az irodájában és várja, hogy bekopogjon a dolgozó és felszólítsa: csináljon már végre valamit. Épp ellenkezőleg, neki kell tájékoztatni a tagságot, hogy itt gazság van készülőben” – háborog Nemes Gábor, aki korábban a szintén a BKV-nál működő Egységes Közlekedési Szakszervezet elnöke volt, de azután a nagyobb mozgástér reményében átlépett a politikai színtérre. (Az elnöki székben őt követő Naszályi Gábor fizetését tagdíjakból fizetik.) Nemes szerint a szakszervezeti oldalon még mindig nagy a megosztottság, és a kormány ezt kíméletlenül ki is használja. „Ha nem rendezik a soraikat a szakszervezetek, akkor hamarosan nem lesz más dolguk, mint virágot osztani nőnapon. De az emberek nem ezt várják tőlük, hanem a küzdelmet.”
„Nem szaloncukor-osztogatásról szól már a szakszervezet, hanem a közösségi akciókról, a belülről építkezésről, a képzésekről és a mozgósításról. Arról, hogy ki hány »katonát« tud harcba vinni. A szakszervezeti vezetők jól mutatnak együtt a színpadon, de ennél fontosabb, hogy hány embert visznek magukkal” – vallja Meleg János, a VSZ elnöke, aki szerint a magyar szakszervezetek erőtlenségében az elöregedett és elkényelmesedett vezetés is nagy szerepet játszik. Túl sokan gondolják azt, hogy csendesen kihúzzák nyugdíjig, sőt ha lehet, még azután is. A szakszervezeti vezetők egy része – mondja – egyre jobban hasonlít a pártelnökökhöz. Választás idején fontos, mit mond a nép, a tagság, azután meg „az lesz, amit én mondok”. A szakszervezeti urizálás sem ment ki a divatból. Az elnökök – tisztelet a kivételnek – egymással versenyeznek, hogy kinek van nagyobb kocsija, miközben nem futja képzésekre, a szakszervezeti mozgalom új irányba terelését segítő rendezvényekre. A személyes példa Meleg János szerint sokat jelent, és egy Audiból kiköszöngető szakszervezetis kevéssé hiteles. Mint ahogy az is, aki pártközpontba jár egyeztetésre. Az állami pénzügyi támogatás pedig szerinte mindenképpen zsarolási potenciál, de hamarosan kettéválik a magyar szakszervezeti mozgalom, „és feketén-fehéren kiderül, ki szolgálja a dolgozók érdekeit, és ki húz inkább a hatalom felé”.
A Ligát és a Munkástanácsokat sokan már most is a NER részének tekintik, de még a kevésbé harciasak is úgy látják, hogy az elvárhatónál lojálisabbak a kormányhoz. A két konföderáció természetesen visszautasítja ezt. (Bár az mindenképpen árulkodó, ahogyan a Munkástanácsok képviselője az Orbán-kormány védelmére kelt az Európai Szakszervezeti Szövetség végrehajtó bizottságának decemberi ülésén.) Azt meg egyenesen evidenciának tartják a tiltakozások élére álló szakszervezetek, hogy a kormány „vakondjai” ott ülnek az elnökségekben. „Ha már három-négy kormánykritikus ember összeáll – mondja Szűcs –, akkor számíthatnak rá, hogy mondandójuk nem marad titokban.” „Talán ezt a beszélgetést is lehallgatják” – jegyzi meg Földiák. Nemes viszont legyint az egészre: „Nem kell ide beépített ember, bőven elég az a néhány bomlasztó szakszervezeti vezető.”
| Rideg számok
A KSH utolsó adatai szerint 2015-ben a dolgozók negyedének munkahelyén működött szakszervezet, 9 százalékuk volt szakszervezeti tag, noha 2001-ben még csaknem 20 százalékuk vallotta magát tagnak. A taglétszám csökkenése beleillik a nemzetközi trendbe. Az Európai Szakszervezeti Szövetség végrehajtó bizottsági állásfoglalásában sötét képet fest: ha a taglétszámcsökkenést nem sikerül megállítani, a szakszervezeti mozgalom elveszíti befolyását és szerepét. Míg 1995-ben csaknem minden második munkavállaló szakszervezeti tag volt, addig 2012-ben kevesebb mint a harmaduk. Nem jobb a helyzet a volt szocialista országokban sem, bár Csehország, Lengyelország és Szlovákia szervezettsége meghaladja a magyar szintet. A taglétszám ugyan nem egyedüli mutatója a szakszervezetek erejének (a magyarországinál alacsonyabb szervezettségű francia szakszervezetek például rendkívül látványos és eredményes akciókra képesek), a jelentős létszámesés mégis jól mutatja a hazai szakszervezetek társadalmi támogatottságának folyamatos csökkenését, ami miatt hamarosan a politikai paletta perifériája szorulhatnak. A tendencia megfordításához új stratégiára lenne szükség. Több szakszervezet és konföderáció hamarosan tisztújítások elé néz; alighanem ez is szempont lesz az új vezetők megválasztásakor. |
| Kordába szorított sztrájk
Az eredetileg 1989-ben elfogadott sztrájktörvény 2010-es módosítása erősen korlátozta a munkavállalók és a szakszervezetek jogait a sztrájkhoz. Így például csak gazdasági és szociális érdekek biztosítására lehet sztrájkot szervezni, politikai célokért nem. Ám a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiumának 2013-as állásfoglalása szerint, ha a sztrájkkövetelésben érintett munkáltató nem határozható meg, a kormánynak öt napon belül ki kell jelölnie az egyeztető eljárásban részt vevő képviselőjét. Erre utalva mondták a szakszervezetek, hogy „ötnapos ultimátumot kap a kormány” – attól kezdve, hogy a követeléseiket átadják, amire lapzártánk után kerülhet sor. A nehezítések közé tartozik az „együttműködési kötelezettség”. Ez nincs pontosan meghatározva, ám jogellenesnek minősíthető a sztrájk, ha a munkavállalói oldal e kötelezettséget nem teljesíti; ekkor a részt vevő munkavállalóknak azonnali hatállyal felmondhatnak, az okozott károkat pedig meg kell téríteni. Súlyosabb kötelem az elégséges szolgáltatás; erről a sztrájk megkezdése előtt kell megállapodni; ha nem sikerül, a bíróság dönt ennek mértékéről és feltételeiről. A törvény két esetben határozza meg pontosan a minimumszolgáltatást: a postánál és a tömegközlekedésben. Utóbbinál a városi és elővárosi közlekedésben 66, az országosban 50 százalékos teljesítményt kell biztosítani. Az igazságszolgáltatásban dolgozók, a katonák és a rendőrök egyáltalán nem sztrájkolhatnak. A KSH utolsó felmérése szerint a módosítás után alaposan megcsappant a munkabeszüntetések száma: míg 2006-ban és 2007-ben 16, illetve 13 sztrájk volt több tízezer fővel, a módosítás után, 2011–2015 között évente legfeljebb 1–3 sztrájk volt, néhány ezres részvétellel. |
