„Van egy magasabb cél”

Mirkóczki Ádám (Jobbik) az ellenzékről, Gyurcsányról és a titkosszolgálatokról

A Jobbiknál ma már belefér egy közös fotó Gyurcsánnyal, ami fél éve is elképzelhetetlen lett volna. Ki vagy mi változott ennyire? És ha a Jobbik konszolidálódott, akkor egyik prominense miért zsidózik? A párt szóvivőjével, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának elnökével orosz ügynökökről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Jól láttuk a múlt héten, hogy a Jobbik átlépte a Rubicont?

Mirkóczki Ádám: Átléptük? Mivel?

MN: Azzal, hogy a Parlament lépcsőjén tartottak összellenzéki sajtótájékoztatót, ahol az önök képviselője csak pár méterrel állt attól a Gyurcsány Ferenctől, aki 2006 óta a patás ördögöt jelentette a Jobbik környékén.

MÁ: Optikailag ez unortodox lépés lehet, valóban. Ám az a politikatörténeti pillanat, ami az elmúlt hónapokban kialakult, pikánsabb a közös kiállásnál. Ebben a helyzetben logikus, hogy az ellenzék közösen akar nyomást gyakorolni a kormányra. Másrészt a tavaszi választásnak az volt a tanulópénze, hogy a jelenlegi feltételekkel az ellenzéknek külön-külön nincs esélye. Ezeknek a pártoknak most nem egymással kell hadakozniuk, először azt a helyzetet kell megteremteni, amelyben a politikai küzdelmeinket megvívhatjuk. Ez nem azt jelenti, hogy innentől mindenben egyetértünk a DK-val vagy az LMP-vel, de azt igen, hogy van egy magasabb cél, nevezetesen, hogy a demokratikus intézményeket helyreállítsuk. Ha elvonatkoztatunk a 2006-os rendőri brutalitásoktól, és a választási törvényt, a közszolgálati médiát, a köztársasági elnök, a népszavazás intézményét, vagy az ügyészséget nézzük, úgy még a legsötétebb Medgyes­sy-, Gyurcsány-, Bajnai-időszak is a demokrácia aranykora volt ahhoz képest, ami most van. Ezt kell megérteni mindenkinek, aki most az ellenzéki oldalon finnyáskodik. Nekünk ebben a pillanatban nem a 2006-os, mára bukott hatalommal kell küzdenünk, hanem a jelenlegivel, és egy időre felül kell emelkedni a múltbéli sérelmeken.

MN: Nyáron Vona Gábor azt mondta az elvesztett választásról, hogy sajnos ő ezt benézte, ebben az országban a NER-re van társadalmi igény, Orbánt pedig a magyar társadalom teremtette meg. Osztja korábbi pártelnöke pesszimizmusát?

MÁ: Nem értek egyet ezzel a megközelítéssel. A Fidesz nem ért el 50 százalékot sem, és ezzel lett harmadjára kétharmada az Országgyűlésben, miközben a többség nem rájuk szavazott. Tisztelem Vona Gábor stratégiai érzékét, de a választáson a többi ellenzéki párttal együtt bizony mi is hibáztunk.

MN: Miben?

MÁ: A vissza nem lépésekben. Ha 3-5 szimbolikus körzetben visszalépünk, akkor ma nincs kétharmad. Ez generálhatott volna a többi pártnál olyan nyomást, ami alapján ők is visszaléptek volna a javunkra. És ma több mandátummal rendelkeznénk mi is, ők is. De túlságosan hittünk abban, Vonával az élen, hogy a Jobbikhoz mint legerősebb ellenzéki párthoz többen fognak gravitálni. Ezt a párton belül őszintén így gondolta a többség.

MN: Nem így lett, ez lett tehát a tanulópénz. A Jobbik-frakción belül hányan értenek ma egyet azzal, amit ön most állít? Hogy külön-külön, egymás ellen indulni már nincs értelme?

MÁ: Attól függ, hogy miről beszélünk. Az EP-választásnál ennek sok értelme nincs, ott külön listán indulunk. De ha az őszi önkormányzati választást nézzük, ott nálunk a többség már a hogyanon gondolkozik. Azon túl vagyunk, hogy ahhoz ragaszkodjunk, minden egyes városban legyen önálló jobbikos induló és polgármesterjelölt. De elvtelen, feltételek nélküli megállapodásokat sem akarunk, ellenben józan kompromisszumokról, programokról gondolkodunk.

MN: Hírlik, Egerben ön lenne a közös polgármesterjelölt, baloldali támogatással.

MÁ: Ennek akkor lesz alapja, ha teljesülnek azok a szakmai és személyi feltételek, amelyeket nélkülözhetetlennek tartok. Ezen dolgozunk. Erről ennyit tudok jelenleg mondani.

MN: Tehát arról beszélünk, hogy ősszel, az önkormányzati választáson nem indulna el polgármesteri székért egyszerre egy jobbikos, egy MSZP-s vagy akár egy LMP-s jelölt. De milyen keresztmetszetről van szó? Megyeszékhelyek vagy már a kistérségi központok szintjén is?

MÁ: Ez a kérdés már nem az én kompetenciám alá tartozik. Sok függ a helyiektől, hogy kiben találják meg a konszenzust. Egerben például nagy utat járt be az ellenzék az elmúlt tíz évben. Hatalmas árkok voltak, ám ezek ma már alig láthatók, ha egyáltalán léteznek még. Ebben a városban ellenzéki oldalon ma mindennél erősebb a megegyezésre fókuszáló attitűd, mind a személyek, mind a szakmai program tekintetében.

MN: Áprilisban az is látszott az eredményeken, hogy a jobbikos szavazók kevésbé voltak hajlandók átszavazni balos jelöltre, mint fordítva. Hogy látja, a Jobbik-szavazókban nőtt az átszavazási hajlandóság azóta?

MÁ: Szerintem oda-vissza nőtt, én így érzem. Korábban a pártban voltak olyanok, akik mindent megtettek volna egy lehetséges átszavazási hullám megakadályozásáért, de ők ma már egy másik politikai közösség tagjai.

MN: Nem biztos, hogy közülük mindenki a Toroczkai-pártban van. Amikor a múlt héten megvolt a közös fotó Gyurcsánnyal, Hegedűs Lorántné gyorsan jelezte, ilyenből ő többet nem akar.

MÁ: Valóban, de az együttműködés vagy az együtt nem működés mértéke nagyban függ attól, hogy milyen formában képzeljük azt el. A Jobbiknak heteken belül döntést kell hozni arról, hogy hol, miben, meddig mehetünk. Hegedűs Lorántnéé egy vélemény, és értem is azt mind az érzelmi, mind a politikai logikája tekintetében. Más kérdés, hogy ezt a kérdést én másképp látom.

MN: Hányan vannak még a frakcióban, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak?

MÁ: Nem tudok más markáns kiállásról. De még egyszer mondom, nem arról van szó, hogy el akarjuk felejteni a 2010 előtti kormányok gazemberségeit, hanem arról, hogy ma vannak prioritások, amelyek fontosabbak. A Jobbik a 2006-os utcai eseményekben született nagy párttá, és én értem azokat, akiknek ez sokkal több, mint történelmi esemény. De azt is látom, hogy ma nem utcán tiporják a szabadságot. Lehet tüntetni, és a rendőrség is vigyáz, hogy ne játszódjanak le olyan események, mint akkor, mégis sokkal súlyosabb dolgokat megtesz a hatalom, mint korábban. Ennek a mérlegelését pedig mindenkinek el kell végeznie.

MN: Hogyan értékeli a jelenlegi tüntetéshullámot? Tiltakozás a túlóratörvény ellen, vagy egy általánosabb fellépés, aminek a célja… Tényleg, mi itt a cél?

MÁ: Igyekszem ebbe nem többet belelátni, mint ami. Ez ugyanolyan tüntetésnek indult, mint a CEU melletti vagy a netadós, például. A december közepi parlamenti balhé viszont feltüzelte. Meg kell mondjam ugyanakkor, nálam a közigazgatási törvény sokkal súlyosabban esik latba, mint a túlóra, más kérdés, hogy az emberek ezt másképp látják. Ez a tüntetéshullám mára egy szimbólum lett, és én nem elsősorban a szakszervezeteket látom az utcán. Egy olyan országban, ahol a szakszervezeti világ önálló és erős, a törvény kihirdetése napján a fél ország leállt volna. Nálunk ez nem történt meg. Ha karácsony előtt leállt volna akárcsak egyetlen napra a közösségi közlekedés, a kormány talán megreccsen és lehet, hogy visszakozik.

MN: Játsszunk el a gondolattal! A kormány visszakozna, módosítaná a túlóratörvényt – ezzel okafogyottá tenné a tüntetéseket?

MÁ: Ha ezt akarta volna, megteszi korábban. Most, hogy az egész ország megmozdult, egy ilyen szituációban nem azt a hatást érné el, hogy kifogta a szelet, inkább azt mutatná meg, hogy tessék, a gyalázatos törvények ellen ezt az eszközt kell alkalmazni! Lehetne folytatni a választási törvénnyel vagy a közmédiával.

MN: Az elmúlt hetek történései után van értelme februárban visszamenni az Országgyűlésbe?

MÁ: Muszáj. Nem értek egyet azokkal az ellenzéki hangokkal, hogy ezek után nem éri meg visszamenni. A parlament a politika egyik legfontosabb terepe, az utca a másik – a kettő kiegészíti egymást. Amit a parlamentben kell elérni, azt ott kell, amit az utcán, azt ott.

MN: Változott az ellenzék szereplői közötti viszony az elmúlt bő egy hónapban? Könnyebben hívják fel egymást?

MÁ: Sokat változott, pozitív értelemben. Nem azt értem ez alatt, hogy az életünk, a politikai tevékenységünk minden egyes lépé­sét közösen hangoljuk össze. De legyen szó tüntetésről, egy megbeszélésről, az Alkotmánybírósághoz fordulásról, próbáljuk egymást nem gyengíteni, hanem a siker érdekében összeadni az erőinket. Ilyen értelemben a kapcsolat, a kooperáció élő dolog, és sokkal erősebb, mint eddig bármikor.

MN: Novemberben kikerült egy hangfelvétel az ismét kormánypárti Hír Tv-hez, amelyen Szávai István azóta már lemondott jobbikos képviselő maga dicsekszik el a párt májusi kongresszusán, hogy előző este lezsidózott, majd leütött egy nőt egy szórakozóhelyen. Ezt az váltotta ki Szávaiból, hogy lenácizták. Ön mire gondolt először, amikor meghallotta ezt a felvételt?

MÁ: Nagyon nem örültem. Tudtam, innen kezdve a Jobbikkal kapcsolatos legfontosabb hír ez lesz. Miután beszéltem Szávaival és olyanokkal, akik jelen voltak az esetnél, tudtam, hogy semmi ilyen nem történt. Őt érte egy verbális támadás, és azzal az ügy ott véget is ért. Hogy utólag ő miért mondott olyat, ami meg sem történt, azt nem tudom. Tény, Szávai hibát követett el.

MN: Az eset kapcsán a Jobbikról is levonható pár következtetés. Az például, hogy a pártban egy kongresszusi szünetben, zárt körben hogyan lehet beszélni. És ebbe, úgy tűnik, a habzó zsidózás még mindig belefér, 2018-ban is.

MÁ: Az a helyzet, hogy hallottam már nem jobbikos ellenzéki képviselőket a dohányzóban durván cigányozni, amikor például a saját választókerületi tapasztalataikról beszéltek. És az nem vicc volt… Egyértelmű, hogy ez hiba volt, de Szávai nem antiszemita, nem rasszista. Voltak ilyen embe­rek a tagságban, nem is egy, de ők már nincsenek velünk.

MN: Van a történetnek egy másik szála is. Valaki felvette azt a beszélgetést, majd eljuttatta a megfelelő helyre. Tudják, ki volt az illető?

MÁ: Sejtjük, de nem tudjuk bizonyítani. Az illető, akit épp emiatt nem akarok megnevezni, nyilván tagadná, hogy ő lett volna. Felvenni két dolog miatt szoktak magánbeszélgetéseket. Zsarolás miatt – ez itt nem volt –, vagy azért, hogy azt később eladják valakinek. Ez utóbbi történhetett. Egyébként az illetőt – aki hónapok óta nincs a Jobbikkal kapcsolatban – a Hír Tv-s adásban fel lehet ismerni, tehát még annyira sem voltak hálásak neki, hogy eltorzítsák a hangját.

MN: Lehetnek még kompromittáló anyagok a Jobbik ellen?

MÁ: Nem tudom. Fogalmam sincs, hány ember járkál diktafonnal a zsebében. De mindegy is.

MN: Hogy lenne mindegy, ha egyenként szedik le a Jobbik képviselőit?

MÁ: Ennek ma már nincs hatása a pártra. Egyeseknek lehet ez kellemetlen, de emiatt nem fog nőni a másik oldal támogatottsága, és a miénk sem csökkenni. A magyar társadalom ingerküszöbe magasabb lett.

MN: Ellenzéki párt vagy álellenzéki párt a Mi Hazánk?

MÁ: Nem minősítem őket. Kiléptek a Jobbikból, az útjaink elváltak, részemről itt lezárult ez a fejezet.

MN: 2008-ban lépett be a Jobbikba…

MÁ: Igen.

MN: Ön szerint mi a legnagyobb különbség a mostani és az akkori Jobbik közt?

MÁ: A Fidesz megtanította nekünk, hogy miért fontos a demokrácia. A kormánypártnak „köszönhetően” mára közös nevezőre jutott az ellenzék abban, hogy vannak normák, keretek, amelyeket senki nem léphet át. És a Fidesz megmutatta, hogy 2006 és 2010 között miben gondolkodtunk politikailag hibásan. Nem szégyen elismerni, hogy hibáztunk, ahogy a bocsánatkérés sem az.

MN: Volt olyan mondata, amit ma már bán?

MÁ: Biztos, hogy volt, igen. Még úgy is, hogy én a kevésbé radikális oldalhoz tartoztam, és a pártban mindig furcsán néztek, amikor mondtam, hogy ELTE, szociológia szak. Ott végeztem, és emiatt volt egy tudásom arról, hogyan lehet gondolkodni másként is a világról, mint a nemzeti radikális oldalon. Ez a háttér viszonylag kevés embernek volt meg nálunk. Paradox, de engem éppen az ELTE terelt a Jobbikhoz.

MN: Hogyan?

MÁ: Sok egyéb mellett például a cigánykérdés kapcsán nem tetszett, hogy olyan budapesti értelmiségiek, tanárok mondanak markáns, „megcáfolhatatlan” véleményeket, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy Dél-Hevesben miként néz ki ez a mindennapokban. Én viszont tudtam, ott éltem egy kis faluban. Azt éreztem, hogy annak, amit a vizsgákra meg kellett tanulni, nincs köze a valósághoz. Vitatkozni velük nem lehetett. Úgy voltam akkoriban, hogy ha ez a liberális gondolkodás, akkor nekem attól a legmesszebb van a helyem.

MN: És megtalálta. Viszont éppen az előbb fejtette ki, mennyi tévedésük volt, arról nem is beszélve, hogy hány embert megbélyegeztek vagy éppen megfélemlítettek.

MÁ: Így van, és ugyanez ment fordítva, az se volt rendben. Ma már úgy látom, hogy valahol a kettő közt van az igazság. Vona mondta sok évvel ezelőtt, hogy amíg nem tudunk kilépni az előítéleteinkből, addig nincs jövőnk. Hogyha egyszer kormányra kerülünk, akkor le kell ülni a hazai zsidósággal, a cigánysággal, foglalkozni kell az ügyeikkel, ugyanúgy, mint minden más magyar állampolgár és társadalmi csoport esetében. Akkor – kérdezte Vona – mit mondtok majd nekik? Hogy el lehet innen menni? Ezt a gondolatot sokan megértettük, de persze voltak olyanok is, akik nem.

Oroszok, amerikaiak

Magyar Narancs: Az új parlamenti ciklusban ön az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának elnöke. Az olyan kényes ügyeket, mint Gruevszki kimenekítéséé vagy a letelepedési kötvényeké, a kormánypárt egyszerűen nem engedi piszkálni. Így mi értelme van ennek a bizottságnak?

Mirkóczki Ádám: Én ezt máshogy látom, ez nem ennyire fekete-fehér. Lassan tíz éve dolgozom a bizottságban, elnökként május óta. A bizottság munkája nem szimplán az orosz titkosszolgálatokról szól, bár az elmúlt években kétségkívül az említett ügyek álltak a figyelem középpontjában, nem alaptalanul. Megjegyzem, ezen ügyekben sem vagyunk teljesen informálatlanok, csak jól látszik, hogy bizonyos ügyekben a Fidesz „foglyul ejti” a titkosszolgálatokat is. Utóbbiak tudnának korrekt tájékoztatást adni, és rendelkeznek is információval, hiszen végzik a dolgukat. Ám ezek a vezetők csak arról beszélhetnek, amire felhatalmazást kapnak a felügyelő minisztériumtól. Rengeteg más ügy van, amiről kapunk megfelelő tájékoztatást. Ami viszont aktuálpolitikailag releváns, a kormánypártokra nem hízelgő ügy, annál bajban vagyunk. Mégis butaság lenne bojkottálni a bizottságot, mert van három olyan terület, amelynél maradnak kérdéseink.

MN: Az elmúlt években több cikk is foglalkozott az orosz titkosszolgálati aktivitással Magyarországon. Olyan történetek is előkerültek, amelyek arról számoltak be, hogy ha az oroszok lebuknak nálunk, akkor sem kell barátságtalan válaszlépésre számítaniuk. Mindebből automatikusan következik, hogy nőtt az orosz titkosszolgálati aktivitás Magyarországon?

MÁ: Szerintem ezt nem lehet így megállapítani. Az orosz és az amerikai hírigény, titkosszolgálati jelenlét mindig mindenhol magas. Mindkét nagyhatalom folyamatosan csúcsra járatja a hírszerzői tevékenységét. A csökkenés vagy növekedés mögött a magyar elhárítás hatékonysága áll.

MN: A magyar elhárítás intenzitása csökkent az oroszok irányába?

MÁ: Ezt nem mondom, azt viszont igen, hogy egyre többet kell költenünk a védelmünkre. Nagy kérdés, hogy az oroszok „érdeklődéséből” mennyit veszünk észre, és ebből mit sikerül megakadályoznunk. Ugyanakkor az oroszokkal kapcsolatban én nem tudok annál súlyosabb esetet, mint ami nem a Fidesz-kormány alatt történt. Olyan a világon nincs, hogy egy ország elhárításának központi épületében idegen hírszerzők poligráfos vizsgálatot végezzenek a mi elhárítóinkon. (Mirkóczki az ún. kémper előzményeiről beszél, amikor 2007-ben egy vélhetően orosz befolyás alatt álló céget bíztak meg a Nemzetbiztonsági Hivatal átvilágításával. Az ügy miatt megvádolt Szilvásy György akkori titokminisztert és Galambos Lajos volt NBH-főigazgatót végül felmentette a Kúria. A súlyos történet ellentmondásairól bővebben lásd: Feledésre ítélve, Magyar Narancs, 2018. június 14. – N.G.M.) A Gruevszki-ügy, vagy egy-egy orosz letelepedési papírokhoz való hozzájutása messze nincs arányban azzal, hogy a teljes elhárítást kiszolgáltatom egy másik országnak. Ezért vagyok szkeptikus az ilyen cikkekkel szemben. Az egyik ügy a figyelem középpontjába kerül, a másik nem. Arról egyébként megkapjuk a statisztikát, hogy évente mennyi, milyen akciót végeztek a hazai szolgálatok, az idegen szolgálatok hírszerzéseiről is rendszeresen évente megkapjuk a beszámolót, hogy mi érdekelte őket, mire mentek rá.

MN: Bizottsági elnökként, a rendelkezésére álló információk nyomán sem állítja, hogy az elmúlt öt évben, a paksi bővítés kihirdetése után jelentősen megnőtt volna az orosz titkosszolgálati aktivitás Magyarországon?

MÁ: Nem mondanám ezt. Inkább azt mondom, hogy több olyan ügy kapott figyelmet, amelynek köze van az oroszokhoz. De semmiképpen sem mondanám, hogy most tízszer akkora az orosz titkosszolgálati jelenlét Magyarországon, mint korábban.

 

Megfenyegetve

A múlt héten Mirkóczki Ádám halálos fenyegetést kapott – a hírt több orgánum is szemlézte. Mi vitte rá, hogy a pártközpontba érkezett névtelen levelet komolyan vegye, és feljelentést tegyen? – kérdezem a képviselőtől. „Ez nem a klasszikusnak mondható, megöllek, te szemét típusú fenyegetőzés volt. Egy gépelt, A4-es oldalnyi anyagról van szó, amelyben olyan információk voltak összeszedve rólam, amelyek bár nyilvánosan elérhetők, de látható, hogy valaki ennek-annak azért részletesen utánanézett. Ráadásul a családomat is belekeverték. Úgy láttam, ez kimeríti a Btk. hatályos rendelkezéseit, ilyenkor hivatalból kötelességem feljelentést tenni.”