A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. alaposan felkavarta a magyar irodalmi életet. Ez már önmagában is sikernek nevezhető, hiszen a 150 millióval útjára bocsátott állami cég feladata "a magyar irodalmi élet felfrissítése". És lám, még meg sem alakultak rendesen, máris kész a friss botrány!
A cég szakmai vezetője a Magyar Idők kulturális szerkesztője, Orbán János Dénes (OJD), aki többek között ebben az interjúban reagált a felháborodásra. Először Krusovszky Dénes költő fejtette ki, miért véres a torka az egésznek. Azóta óvatosan, de kritikusan reagált a fiatal irodalom két reprezentatív szervezete, a JAK és a FISZ elnöke is (Gaborják Ádám interjúját itt, Kollár Árpád írását itt találják).
A költőt pályájának elején méltatta kritikusunk, 2000-ben pedig jót cseverésztünk vele irodalmi munkásságáról, most azonban nem szépirodalmi teljesítményét értékeltük, nem hagyományos pályaképet írtunk. Urfi Péter publicisztikája kifejezetten azokra az esetekre fókuszál, amelyből világossá válik, hogyan gondolkozik Orbán János Dénes pénzről és politikáról. Vagyis mi az az attitűd, amit a jelenlegi kormány először díjakkal, most pedig már egy külön szervezettel honorál. Ebből a tanulságos fejlődési regényből mutatunk egy részletet.
| ||
"A Vegyépszer apukája"
Költőnk az új évezredet egy Méhes György-monográfiával kezdte (Bizalmas jelentés egy életműről, 2001), amelynek legfőbb értelme, hogy alkalmat adott Radnóti Sándornak a „megélhetési monográfus” kifejezés megalkotására. Természetesen nem tudhatjuk, ki, mennyit és milyen formában fizetett OJD-nek honoráriumként, de sokakban keltett gyanút, hogy a korábban legfeljebb rövidke kritikákat közlő, az irodalomtörténet-írás iránt semmi affinitást nem mutató költő miért gondolta úgy hirtelen, hogy 250 oldalnyi hozsannát kell publikálnia a 85 éves „nagy erdélyi mesélőről”, akivel a kritika korábban alig foglalkozott. Ráadásul pont akkor, amikor Méhes fia, a Vegyépszer-vezér Nagy Elek intenzív kampányba kezdett édesapja irodalmi érdemeinek elismeréséért. Talán már nem mindenki emlékszik az első Orbán-kormány Simicskájára, a leggazdagabb magyarok listáján sokáig előkelő helyen feszítő oligarchára – Nagy Elek addigra már százmilliárdos állami sztrádaépítések körül forgolódott, vagyis inkább azok forgolódtak körülötte. Nem csoda, hogy parlamenti balhé lett belőle, amikor a monográfiával és az óriásplakátokkal megtámogatott életműsorozat beindulásával nagyjából egy időben kelt, később nyilvánosságra került levélben Nagy Elek azzal fordult egyenesen a miniszterelnökhöz, hogy miután Méhes már kapott egy fénylő érdemrendet a kormánytól, még egy Kossuth-díjat is adjon már Orbán a papának. Ez 2002-ben meg is történt.
„Hogy kellett-e Lexi bácsinak, ennek a bájos vén kujonnak és megélhetési vérdilettánsnak Kossuth-díjat adni, nem tudom; elvégre sok rossz író és sok protekciós kapta meg már a díjat (egész szocialista brigádokról nem is beszélve)” – írta akkor Tamás Gáspár Miklós az ÉS-ben. De Méhes díjánál érdekesebb, hogy OJD úgy gondolta, neki ez a biznisz megéri. Ami sokat elmond arról az irodalmi közegről, amelyben szocializálódott – és itt nem csak a kolozsvári éjszakák lírai legényeire gondolok. „Tudatában vagyok, hogy ezen írásművel kiteszem magam annak is, hogy a szakma akár filológusi felületességgel fog vádolni” – írja könyvében indokolt félelemmel, de azzal talán nem számolt, hogy innentől olyan emberként jelenik meg a nyilvánosság előtt, aki pénzért bármire képes, beleértve ebbe fideszes oligarchák megrendeléseinek teljesítését.
További cifra történetek az új lapszámban sok Szőcs Gézával és Vegyépszerrel, egy kolbászról írott drámával és egy 2013-as, letaglózó nyílt levéllel, amely a kulturális élet szervilizmusának örökérvényű dokumentuma.
