A legkisebb rossz
Az ritkán fordul meg a kritikusok fejében, hogy a pártpreferencia-vizsgálatok szándékaik szerint országos szinten akarnak reprezentatívak lenni, s e szempontból majdnem közömbös, hogy egy adott mikrokörzetben milyenek a helyi sajátosságok. Ráadásul a kérdezőbiztosok rendre a Hogyan szavazna ön, ha most vasárnap lennének a választások? kérdést teszik fel, míg az időközi választások balsorsú szavazói képtelenek elhessegetni maguktól ama gondolatot, hogy egy körzet mit sem számít, s zömmel otthon maradnak, amely az elszánt szavazótáború pártoknak kedvez. Szintén nem veszik fel a versenyt a hagyományos felmérésekkel a mégoly sok, esetenként több tízezer főt megmozgató internetes szavazások sem: a világhálóhoz való hozzáférést ugyanis csak egy meghatározott (nálunk egyelőre igen szűk) kör engedheti meg magának, a szavazás önkéntes jellegű, ráadásul az internetes fórumok rendszeres tanulmányozói már régóta tudják, hogy a netrajongók s az ott politikailag megnyilvánuló választópolgárok között messze felülreprezentáltak egyes kis pártok, például a már említett MIÉP vagy az SZDSZ hívei.
A közvélemény-kutató cégek ezzel szemben a hagyományos módszert preferálják: a valamely állami adatkezelőtől (népesség-nyilvántartó, KSH) megszerzett adatok alapján igyekeznek vizsgálható mintacsoportokat, paneleket kialakítani. Ennek számos technikai jellegű buktatója van: például óhatatlanul az 1990-es (a ´95-ös mikrocenzussal korrigált) adatok állnak a rendelkezésükre, ami torzítja az eredményt, s a szkeptikusok szerint az sem segít majd sokat, ha végre-valahára meglesznek az idei népszámlálás eredményei. Hogy csak egy példát mondjunk: a név és a lakcím pontos azonosíthatatlansága miatt könnyen lehet, hogy apadó nemzetünk papíron ismét gyarapodásnak indul. (Mert a magyarnak, legyen bár három lakása, a rókával ellentétben koránt sincs hét élete.) A másik, a fenti hibák kiszűrésére alkalmas és szellemes módszer a véletlen séta nevet viseli: ekkor a kérdezőbiztos elindul az adott környék valamely háromszögelési pontjából, adott algoritmust követve sorra becsönget minden kapualjba (azután az alany vagy otthon van, vagy sincs, vagy válaszol, vagy elhajtja a biztost a halál véres végére; de ugyanez történik a kétlépcsős rétegzett mintavétel esetén is).
A pártpreferencia-vizsgálat csak egy kiterjedtebb kérdőív (ötletesen ezeket hívják omnibusznak) néhány sorát veszi igénybe; a tapasztalatok szerint sokkal inkább hajlamosak a válaszadásra azok, akikkel már sikerült egyéb kérdésekről (fogyasztói szokások, életmód stb.) hathatósan és kiadósan elbeszélgetni. A lekérdezés ezenfelül lehet nyílt és zárt: az előbbi esetben a válaszolók pusztán jobb-rosszabb emlékeikre hagyatkozhatnak, miközben megpróbálják felidézni kedvenc pártjuk nevét, míg a zárt kártyás módszer alkalmazásánál leteszik eléjük a menüt. Közvélemény-kutató szakemberek állítják: a két módszer korántsem egyenrangú, ugyanis az emberek hajlamosak megfeledkezni a kisebb pártokról - különösen, ha a politika alapvetően két nagy párt küzdelméről szól -, ellentétben a kártyás megoldással.
A nyílt és zárt lekérdezés sajátos alkalmazására nyújtott példát a Gallup, amely alig néhány nappal a Fidesz-MDF választási szövetség létrejötte után próbálta felmérni a közös lista támogatottságát. Csupán annyi volt a probléma, hogy hagyományos nyílt lekérdezéssel készült, az egyes pártokat még külön-külön szerepeltető eredménysor és a Fidesz-MDF-listát is tartalmazó zárt kártyás felmérés eredményei közötti eltérést (emlékeztetőül: a Fidesz-MDF nagyobb, mint a Fidesz plusz MDF, ami a felmérés fő üzenete volt) bőven magyarázta a kétfajta lekérdezési mód, ráadásul utóbbi esetben a reménybeli választók figyelmét még fel is hívták a megelőző órák nagy eseményére.
Titkok, hazugságok
A pártpreferencia-vizsgálatok adatait a nagyobb cégek - a már említett Gallup, a Szonda-Ipsos, vagy a Századvég-Tárki - havonta publikálják, míg a Medián (bár többnyire havonta csinál adatfelvételt) publikálni jórészt háromhavonta szokott. Van más módszer is: a TNS Modus hetente végez új lekérdezést, s az utolsó négy hét összesített adatait közli (azaz mindig a legkorábbi válaszok esnek ki, s helyükre kerülnek az újonnan rögzítettek).
Alig akad politikai preferenciavizsgálat, mely szerint a MIÉP-szavazók száma elérné az öt százalékot, ám az időközi választások eredményei és a MIÉP-es tónus erősödése (s mind agresszívabb médiabéli megnyilvánulásaik) sokak szerint a párt erősödésére utalnak. Gyakori érvként szerepel még, hogy a MIÉP-esek nem bíznak abban, hogy az említett cégek tárgyilagosak lennének. Ez a vélekedés persze éppen úgy hipotetikus, mint az, amely szerint az őszintétlen (durva megfogalmazás szerint: gyáva) MIÉP-szavazók valódi pártjuk helyett egy másikat (mérsékelten jobboldalit) jelölnek be, vagy megtagadják a választ, vagy azt állítják: nem tudják, kire szavazzanak. Ez komoly bizonytalansági tényező, s felmerül a gyanú, hogy a MIÉP esetében az adatok rendre lefelé tévednek: egy megkérdezett közvélemény-kutató a maga részéről a legutóbbi (dabasi) időközi választásokat meg az ott tapasztalt részvételi arányt, továbbá a MIÉP-esek vélelmezett csoportsajátos viselkedését is figyelembe véve 7 százalékra tette a Csurka-párt mostani támogatottságát (mármint a biztos szavazó és pártot is választó honfitársaink körében, akik azért az összes választók valamivel több mint felét teszik ki).
Számtan
A közvélemény-kutatók amúgy maguk is a megfelelő hibahatárokon belül dolgoznak; ez a bevett mintavételi gyakorlat szerint az adott (nagyjából ezres) mintákat figyelembe véve (95 százalékos valószínűséggel), úgy 2-3,5 százalék, ám a mintanagyság csökkenésével (ami kategóriaszűkítéskor, mondjuk az adott sokaságon belül pusztán a biztos döntéssel bírók figyelembevétele nyomán lép fel) a hibahatár is megnő, ami olyankor, amikor két nagy párt toronymagasan vezet s a közöttük lévő különbség nem túl jelentős, komolyan torzíthat az adatokon. Ráadásul húsz felmérésből egy szinte biztosan rossz (vagyis százból öt tutira elmért adatokat hoz ki), és ez esetben elgondolkodhatnak a közvélemény kutatói: publikálják-e az adatokat, vagy hagyják őket figyelmen kívül. (A helyzetet bonyolítja, hogy nagy a nyomás a cégeken: a "nagyok" a politikai napilapokban havonta közölnek friss adatokat; ezek elmaradása nyilvánvalóan megütközést, esetleg gyanút keltene.)
A közvélemény-kutató cégeket pártokkal rokonítják: e vélekedés alapja az egyes cégek vezetőinek közismert pártkötődései, illetve a politikai jellegű felmérések forrása (hogy mely pártok mely cégekkel dolgoztatnak), illetve az adatok publikálási helye. A fent értelmezett pártkötődés - úgy is, mint sztereotípia - s egyben az ezzel kapcsolatos hiedelmek és faktumok keveréke, önmagában is tudatformáló erő, tekintettel arra, hogy a közvélemény-kutató cégek munkatársai maguk is ebben a többpólusú erőtérben látják magukat és a konkurenciát; és mindez hatással van a mindenkori publikált adatok interpretációjára is. A Gallupot és a Századvég-Tárkit hagyományosan a Fideszhez közel álló cégnek, a Szonda-Ipsost szocialista elkötelezettségűnek, a Mediánt SZDSZ-szimpatizánsnak szokás tekinteni. Vannak ezt erősítő tények: Kolosi Tamás Tárki-alapító tanácsadó a miniszterelnök mellett; Levendel Ádámot, a Szonda-Ipsos vezetőjét Medgyessy Péter tanácsadói köréhez sorolják, mint ahogyan azt sem tartják véletlennek, hogy a Szonda a Népszabadságban, a Gallup a Magyar Nemzetben publikál. (Egy MIÉP-hez közel álló közvélemény-kutató cég hiányát korántsem pótolják a Demokrata rendszertelenül közölt s az adott szociogramra talán releváns felmérései. Igaz, ezekből számtalan megdöbbentő felfedezés adódik, például hogy a lap szerzőinek és szerkesztőinek rokonai között feltűnően sok a szoci- és szadeszszimpatizáns).
A közvélemény-kutatók azonban, legyenek bár vezetőik vagy akár munkatársaik bármilyen irányultságúak, tudatos manipulációt nemigen engedhetnek meg maguknak. A piacról élnek, s minden ilyen eset napvilágra kerülte után nyomban nullára írná az adott cég szakmai hitelét: a kisebb stikliket (szándéktalanul elmért adatok nyilvánosságra hozatalát vagy az említett nyílt és zárt listákkal való bűvészkedést) leszámítva kevés lehetőségük marad. A feszültség azonban az egyes konkurensek között meglehetősen erős, ami legélesebben talán a Századvég-Tárki év elején közölt adatsora nyomán került napvilágra, amikor a szakmabeliek is a közvélemény manipulálásával vádolták az említett céget. (Emlékeztetőül: ebben már akkor fej-fej mellett szerepelt az MSZP és a Fidesz.)
Mértan
A manipulációra sokkal nagyobb a lehetőségük a közvélemény-kutatók adatait közlő médiumoknak; ámbár az adatok félreinterpretálása sok esetben csupán a tájékozatlanság és a mind nagyobb egy főre jutó nettó hülyeség következménye.
A legtöbb cég három adatsort publikál: az összes megkérdezettekét, a biztos pártválasztókét és a biztos szavazó és pártválasztókét (ez utóbbi kettő is több százalékkal eltérhet egymástól, függően az egyes pártok rajongóinak eltérő szavazási hajlandóságától). Némely lapok hajlamosak arra, hogy csemegézzenek az adatsorok között, s rendre azt emeljék ki, amelyek szerint kedvenc pártjuk éppen kedvezőbb pozícióban van. Az eddigi csúcsteljesítmény persze a magyar királyi televízió hírszerkesztőjéhez fűződik, aki egy ízben az összes megkérdezettre vetített adatokat ismertette a jövő évi választások előrevetítéseként, s nem vette észre, hogy ebből a mintasokaságból vagy negyven százalék el sem menne szavazni (arról nem is beszélve, hogy mennyire jó a 27-24-es Fidesz-vezetés, mikor a legutóbb még 36-40 volt az állás). Szintén sokak számára zavaró, ha a lekérdezés logikája nem a fentieket követi; például a Mediánnál az összes megkérdezett után a biztos szavazók következnek, akik közül azonban sokan (akár 25-30 százalék) még nem rendelkezik biztos pártpreferenciával, ám a más logikájú modellek mintegy előrevetítik, hogy a választásukban bizonytalan, ám biztosan szavazó megkérdezetteken majd az addig kialakult arányok szerint osztoznak a pártok, akik viszont ebben a csoportban vélik látni egyébként láthatatlan választóikat. (Ez korántsem biztos: egyes vizsgálatok szerint a kis pártoknak, talán az SZDSZ-t meg az önálló erőként már nem létező MDF-et leszámítva, nincs esélyük új szavazók begyűjtésére e körből.) Az azonban biztos, hogy a különböző szempontok alapján készített adatsorok összevetése biztosan helytelen (nem lehet egymásra vetíteni a biztos szavazók és a biztosan pártot választók listáit - az előbbin sokaknak még nincs pártpreferenciája, az utóbbin olyanok is rajta lesznek, akik végül el sem mennek szavazni). Általában nehézséget szokott okozni némely lapok számára, hogy a más logikájú (zárt kártyás, véletlen sétás lekérdezés nyomán kialakult, a biztos szavazókra koncentráló) Medián-adatsorokat összevessék a többiekéivel, pedig e cég (igaz, grafikonos formában) rendre ábrázolni szokta a többiekével kompatibilis adatokat is (ti. a biztosan szavazó és biztos pártválasztók preferenciáit).
Brutális és egyben szórakoztató kampány előtt állunk, amelyben a két nagy párt (jelenleg az összes biztos szavazó és pártot is választó szavazó 85-90 százalékának voksa az övék) fej-fej mellett vív csatát, s ahol minden eddigit felülmúló jó szereplés kell a végső győzelemhez. E helyzetben megnő a mérési hibákból vagy egyéb tényezőkből származó közvélemény-kutatói hibák lehetősége. A kampány tehát számukra is izgalmas lesz, de inkább stresszel teli, mintsem felhőtlenül mulatságos.
Barotányi Zoltán
