"Pénz nulla, de a társaság jó" (Wessely Anna, a BUKSZ főszerkesztője)

szerző
Mihalicz Csilla
publikálva
2003/8. (02. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A BUKSZ alapítóinak megnyilatkozásaiból úgy tűnik, abban a reményben hívták életre a lapot 1989-ben, hogy végre bekövetkezik a szervezeti, szellemi megújulás a tudományos életben. A megváltozott körülmények között pedig egy kérlelhetetlen kritikai lap jó fogadtatásra talál, sőt, esetleg további változások katalizátora lehet.

A BUKSZ alapítóinak megnyilatkozásaiból úgy tűnik, abban a reményben hívták életre a lapot 1989-ben, hogy végre bekövetkezik a szervezeti, szellemi megújulás a tudományos életben. A megváltozott körülmények között pedig egy kérlelhetetlen kritikai lap jó fogadtatásra talál, sőt, esetleg további változások katalizátora lehet.Wessely Anna: A BUKSZ arra jött létre, hogy legyen a társadalomtudományok területén igényes kritikai irodalom. A lap kigondolásában és útnak indításában két embernek volt vezető szerepe: Bence Györgynek és Klaniczay Gábornak.

Nem hiszem, hogy föltétlenül forradalmi változásokkal kapcsolatos várakozások motiválták az alapítókat. Egyszerűen úgy tűnt, lehetőség nyílik újfajta mércék érvényesítésére. Vagyis arra, hogy ne pozíció, tudományos rang, akadémiai, intézetvezetői státus minősítse az egyes szerzőket és műveiket. Felszabadult tudományos vitát szerettünk volna, amelyben nem eleve eldöntött, hogy kinek van igaza, és ahol a vita tétje az, hogy egy jobb társadalomtudományos gondolkodásmód váljék általánossá.

Fontos leszögeznem, hogy a cél a tudományos mércék érvényesítése volt, és nem a masztodonok kilövése.

Magyar Narancs: Azért már az első néhány szám után volt egypár nagyvad a terítéken.

WA: Amennyiben a tudományos mércék érvényesítése azt jelenti, hogy nincsenek bírálhatatlan tekintélyek, akkor ezt a kritika óhatatlan velejárójának tekinthetjük. De alapvetően nem vadászatra szerveződött a BUKSZ. Nem is lenne az igazán érdekes, és főként nem érne meg ennyi energiát. Csak hát aki a társadalomtudományok ezen területein változtatni akar - mondhatnám: munkamorált érvényesíteni -, az óhatatlanul megkérdőjelezi az egyetemek, kutatóintézetek működési elveit. Ez sikerült: a kritika határozottan megfogalmazódott, eléggé érzékenyen is érintett embereket, de hosszú távú, intézményes hatása nem volt.

MN: Amikor 1995-ben Bence György megvált a laptól, leköszönő levelében célzott arra, hogy léteznek olyan szakterületek vagy szerzők, amelyekről/akikről a BUKSZ nem akar valami miatt írni. Írásából kitetszik: tendenciózus elhallgatással vádolja szerkesztőtársait.

WA: Nagyon gyakori, hogy egyszerűen nem találunk szerzőt, aki hajlandó lenne írni az adott témáról: túlontúl kockázatosnak érzi, vagy nem ért hozzá.

MN: Mondana példát: kinek, minek a bírálata tűnt túl kockázatosnak?

WA: Vannak olyan művek, amelyek megbírálásához rengeteg időre és energiára van szükség - maguk a művek is esetleg évtizedekig készültek -, évek telhetnek el, mire valaki kompetens kritikussá válhat. Ezenkívül egy ilyen kicsi országban könnyen előfordulhat, hogy valamely szakterületnek egyetlen szakértője van, illetve ha van még egy, akkor az a "nagy öreg" tanítványa. A tanítvány nem fog a mesteréről kemény bírálatot írni.

MN: Azért volt rá példa.

WA: Igen, de ritkán. Vannak témák, amelyekben nagyon világosan föl van osztva a terep vadászterületekre, ahol a kritikát úgy kerülik el, hogy valamennyi kis részterületnek megvan a maga szakértője, és arról csak az az egy ember fog nyilatkozni. Vannak, akik hajlandók kockáztatni, akikben indíttatás él arra, hogy ne csak a maguk pozíciójával törődjenek, hanem a szakma egészével, akiknek fontos, hogy ha a hallgatók elé tankönyvet tesznek, akkor abban ne legyenek tévedések, félbehagyott gondolatok. Ilyen mindig van, de fő célunkat, a könyvpiac egyenletes követését, tehát hogy minden jelentősebb műről legyen bírálat, nem sikerül elérni.

MN: A bírálatot óhatatlanul a szerkesztőség álláspontjával azonosítják az érintettek: úgy érzik, megtámadta őket a BUKSZ.

WA: A szakmán belül elkerülhetetlen, hogy azonosítsanak bizonyos táborokat. Azt hiszem, semmilyen titokról nem lebbentem fel a fátylat, ha elmondom, hogy mi alapvetően liberális világszemléletűek vagyunk. Ez egy-egy szakmán belül is és a nemzetközi tudományos tájékozódásban is jelent valamit - mert hát megpróbáljuk a társadalomtudományokat a nemzetközi diskurzus összefüggésében művelni, és a teljesítményeket is ebben az összefüggésben értékelni.

MN: Az első néhány számban rögtön neves szaktekintélyeket vettek célba: Hankiss Elemért, Szelényi Ivánt, Kornai Jánost, Csepeli Györgyöt.

WA: De nem a személyeket, hanem az egyes műveiket. Hankiss például azt a nagyon jelentős teljesítményt tudta maga mögött, hogy társadalomtudományos igényű esszéi, tanulmányai épp hogy bestsellerré nem lettek a nyolcvanas években. Ha születik egy éles hangú kritika, az még nem az életműve és a személye lebecsülése, hanem egy bizonyos, szakmailag nem alátámasztható állítássorozatnak a szemügyre vétele. Ráadásul Hankiss vagy Szelényi, bár mindegyikük nagy név a szakmában, nem az a masztodonfajta, amely évtizedeken keresztül rátelepedve egy szakmára, meghatározza az ifjú kutatók életlehetőségeit, miközben maga fejlődésképtelennek bizonyult, netán eleve problematikus szempontok alapján került pozícióba.

MN: Úgy hírlik, a BUKSZ-nak a történettudomány a gyenge pontja, abban az értelemben, hogy inkább kerülik a konfliktusokat, mint a többi szakterületen. Glatz Ferencről például még nem született kritika.

WA: Mert még nem írt könyvet. Ha írna, leközölnénk a bírálatot, az biztos.

MN: Nemrég emlegetett valaki egy BUKSZ-ban megjelent cikket, amelyre az illető most, 13 évvel később is úgy emlékszik, hogy brutálisan sértő volt a hangvétele. Fischer György bírálta meg mestere, Csepeli György egyik - Örkény Antallal közösen írt - könyvét. Úgy tudom, Csepeli nagyon megbántódott.

WA: Igen, ez igaz. De ennek az egészségtelen kritikai közélet az oka. Nálunk a könyvismertető azt tekinti feladatának, hogy az első mondatban elmondja, hogy hiánypótló mű született, majd ismertesse a tartalmát, végül melegen ajánlja a nagyszerű könyvet az olvasóknak. Ez nem több könyvpiaci marketingtevékenységnél. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a szakmában fontosnak tartott kérdések megoldásához, érvelésre, vitára van szükség. Egyébként Csepeli nagyvonalú ember, ma már nagyon jó a kapcsolatunk.

MN: Ennyi év után nem érzi törvényszerűnek a BUKSZ vállalkozásának kudarcát? Alig van pár valamirevaló egyetem és kutatóintézet ebben az országban. Akit ma vérig sértenek egy-egy kritikával, annak másnap hatalmában áll pályázatot, ösztöndíjat elutasítani, netán állásából kirúgatni, szakmailag ellehetetleníteni a merész bírálót.

WA: Ilyesmit az ember akkor mérlegelhet, ha saját maga ír. A kritika szerzője felel az álláspontjáért, nem a szerkesztő. Lehet, hogy én nem értek vele egyet, de ha megfelelően alátámasztja a véleményét, magánemberként vitatkozhatom vele, szerkesztőként viszont nem cenzúrázom. Ami a függést illeti, ha valamit meg lehetett tanulni az átkosban, akkor azt, hogy az ember megpróbált minden erejével a saját lábára állni, és inkább nem pályázott kutatási pénzért. Ma már ez valamivel könnyebb, mert nem vagyunk bezárva ebbe az országba. Engem például nem a magyar állam és nem a saját egyetemem küldött külföldre kutatni, hanem meghívtak. Persze egy kisebb vidéki főiskolán nehezebb a helyzet. Az igaz, hogy vannak néhányan, akiknek messzire elér a kezük, de tudok konkrét történetet, amelyben a korábban keményen megbírált tótumfaktum még a látszatát is elkerülte annak, hogy bosszút akarna állni.

A kérdésében rejlő állítást - hogy tudniillik a BUKSZ bizonyos tekintetben kudarcot vallott volna - nem érzem igaznak. Viszonylag állandó és hűséges a - nem nagy létszámú - olvasótáborunk, amely nem azt várja tőlünk, hogy a recenziók sorai között olvasva a tudományos hierarchián belüli elmozdulásokról értesítsük, hanem maga a könyv érdekli. Sosem kívántunk össztársadalmi léptékben gondolkodni. A tudományos diskurzusban pedig igenis jelen van a BUKSZ - értéke van, és odafigyelnek rá. Nem eszköz ez a lap, amellyel majd megreformáljuk az egész tudományos intézményrendszert, ilyen illúziókat nem táplál köztünk senki.

MN: Alig változott a szerkesztőbizottság összetétele. Nem jönnek a fiatalok, vagy hiába is kopogtatnának?

WA: Ez egy elég sajátos módon dolgozó szerkesztőség: nemcsak a gonoszsága különleges, meg ahogyan gyötri a szerzőket, de nagyon sokat is dolgozik a cikkeken. Valamennyi szerkesztő elolvas minden egyes írást, és ha valamiről kételyeink vannak, akkor addig vitatkozunk, amíg megnyugtató eredményre nem jutunk. Tehát olyan embereknek kell itt együtt dolgozniuk, akik egymással ki tudnak jönni. Most, amikor az irodalomért felelős szerkesztő, Margócsy István kivált, elgondolkodtam azon, hogy fiatalítsunk-e. Végül oda jutottam, hogy ha ez már így adódott, hogy generációs lap vagyunk, maradjunk is meg annak. A mi generációnk a nyolcvanas éveket már aktív ellenzéki múlttal csinálta végig, hasonló a gondolkodásmódunk, a tapasztalataink, és akkor ezt vállalni kell. Legyen a többi generációnak is lapja. De ez csak a szerkesztést érinti, és nem terjed ki a szerzőkre. A többségünk egyetemen oktat, és folyamatosan próbálunk doktoranduszokat, egyetemi hallgatókat szerzőként bevonni, hogy megtanulhassák azt a szakmai munkát, amit fontosnak tartunk.

MN: A BUKSZ folytonos anyagi nehézségekkel küzd. Meglehet, különös, hogy képtelenek a szerkesztők pénzt kijárni a BUKSZ-nak, nem egy közülük igen közel áll a Soros Alapítványhoz, illetve intézményeihez: a CEU-n tanít, illetve az egyik szerkesztő az OSI-nál (Open Society Institute) tölt be vezető pozíciót. Most mégis elapadt a Soros-forrás. A másik, ami nehezen érthető: a társadalomtudományos könyveket kiadó cégek alig-alig hirdetnek a BUKSZ-ban, pedig elemi érdekük volna, hogy egy kritikai lap fönnmaradjon.

WA: Ez a probléma jóval túlmutat a BUKSZ-on. Valóban sokáig jelentős támogatást kaptunk a Soros Alapítványtól. Akármilyen fájdalmas ez sok civil szervezetnek, folyóiratnak, a támogatás fokozatosan csökken. Ennek csak részben anyagi természetűek az okai, főként abból a támogatáspolitikából következik, amivel én egyet is értek. Nem jó az a fajta paternalista politika, amely - a saját magunkról való gondoskodás helyett - úgy biztosítja a megélhetést, hogy azért nem kell különösebb erőfeszítést tenni.

MN: Ugyanakkor kétlem, hogy egy ilyen kis ország szűk tudományos életében önfenntartóvá tud lenni egy szakmai lap.

WA: Ez egyelőre igaz. Az előfizetésekből vagy az eladott példányokból valóban nem lehet finanszírozni a BUKSZ-ot. Magunkon spórolunk ugyan, hiszen a szerkesztőbizottság évek óta ingyen dolgozik. Legutóbb Majtényi Lászlót is azzal csábítottam: a munka jó sok, pénz semmi, viszont jó a társaság. Hát ennek nem tudott ellenállni. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a szerzőink kapjanak honoráriumot.

Az alapítványoktól, tudományos intézetektől kapott támogatásról le kell mondanunk, mert azok is szegények Magyarországon. Természetes lenne, hogy a BUKSZ fő támogatói a könyvkiadók legyenek. Csakhogy ma még a társadalomtudományos könyvek kiadása is szimulált tevékenység. És nem az a tendencia, hogy mi Magyarországon végre a piacszerű működés felé tartanánk, hanem inkább a nemzetközi trend kezd hozzánk igazodni. Nagynevű, sok évtizede piacvezető német társadalomtudományi kiadó is azt mondja, hogy akkor tudja kiadni a könyvet, ha a szerző hozza a támogatást is. A könyvkiadók nálunk tőkeszegények, maguk is pályáznak - már-már KGST-szerű körbepumpolás folyik: a minisztérium ad az úgynevezett felsőoktatási tankönyvpályázat keretében pénzt a kiadónak, hogy adjon ki egy könyvet, holott a kiadónak akkor kellene kiadnia egy könyvet, ha úgy gondolja, hogy az neki megéri. Ettől aztán teljesen áttekinthetetlen lesz a könyvtermelés.

Mihalicz Csilla

A BUKSZ az alábbi társadalomtudományok körében megjelenő könyveket kíséri figyelemmel: történettudomány, irodalomtudomány, szociológia, művészettörténet, közgazdaságtan, filozófia, pszichológia.

Évente négyszer, 1500 példányban jelenik meg, 400 előfizetője van.

Egy-egy szám előállítási költsége kb. 1-1,4 millió forint. Támogatói jelenleg: Corvina Foundation, Nemzeti Kulturális Alap. Hirdetési bevételek: 2001-ben 6-700 ezer Ft, 2002-ben 300 ezer Ft.

szerző
Mihalicz Csilla
publikálva
2003/8. (02. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra