Porlik, mint a térkő

Hazánk lélekszáma 1981 óta folyamatosan csökken, negyven év alatt egymillióval lettünk kevesebben. Térségek, települések ürülnek ki, a fejlődő városok és agglomerációik lakossága viszont növekszik. A demográfiai adatok az ország jövőjét is meglehetős pontossággal vázolják.

A Viharsarok és a hozzá hasonló hátrányos helyzetű térségek településein nem ritka, hogy a lakossági névjegyzékben szereplő és az életvitelszerűen ott lakók száma között 10–20 százalékos különbség mutatható ki. Például a Békés megyében élők száma nem 320 ezer, hanem csak 270–280 ezer, Békéscsaba lakossága nem 59, hanem csak 50–52 ezer, Gyuláé nem 29, hanem csak 25–26 ezer, a kisebb és hátrányosabb adottságú települések még nagyobb arányú népességcsökkenéséről nem is beszélve. Minderről a téma egyik szakértője, Lennert József, a KRTK Regionális Kutatások Intézete kecskeméti kutatója beszélt lapunknak, aki azt is kiemelte, hogy ez nem pusztán regionális vagy országos, hanem nemzetközi jelenség. „Több környező országban is foglalkoznak kutatások azzal, hogy a nagyvárosi agglomerációk népessége a valóságban magasabb, a periferikus vidéki térségek lakosságszáma pedig csekélyebb a hivatalos statisztikai adatoknál. Ennek fő oka a legtöbb országban hozzánk hasonló: a nem saját tulajdonú nagyvárosi lakásban élő egyetemisták, munkavállalók nem jelentik be a lakóhelyváltásukat” – mutat rá a kutató. „A pezsgő munkaerőpiaccal rendelkező egyetemi városok esetében több térségbeli tanulmány is akár 10–20 százalék körülire teszi a nyilvántartásokban nem szereplő népességtöbbletet. Ez a népesség értelemszerűen hiányzik máshonnan.” Egy magas rangú szegedi rendőri vezető ugyancsak azt fejtegette lapunknak, hogy a Tisza-parti város népessége – amely a harmadik a magyar városok rangsorában – számításaik szerint nem a statisztikában is szereplő 162 ezer fő, hanem ennél legalább 30 ezerrel több. Egyrészt a csaknem 25 ezer egyetemista miatt, akiknek legalább 10–15 százaléka persze szegedi. De sokan a munkalehetőségek miatt költöztek ide, miközben papíron állandó lakhelyük még többnyire a dél-alföldi térség valamelyik településén van.

Egymillióval kevesebben

Valamely terület népességének alakulását három tényező befolyásolja: a születések és a halálozások száma, valamint a vándorlási egyenleg. „Az elsőről és a harmadikról igencsak élénk diskurzus folyik. Viszont arról kevesebb szó esik, hogy a népességcsökkenés középtávú mérséklésében a várható élettartam jövőbeli növekedése kulcsfontosságú szerepet játszhatna, s ezen a téren jelentős a behozni valónk” – mondja Lennert. A születéskor várható élettartam a Covid-járvány előtti utolsó évben, 2019-ben mintegy 5 évvel volt alacsonyabb az európai uniós átlagnál. És ha nem pusztán a lélekszámot szeretnénk tartani, akkor a várható egészségben megélt életévek számának növelése lenne kulcsfontosságú; 2019-ben a magyarok közel hárommal kevesebb egészségben megélt évvel számolhattak az uniós átlaghoz képest.

Ami a születések számát illeti, az utóbbi években sokszor hallani az ún. teljes termékenységi rátáról, és annak megcélzott 2,1-es értékéről. Ez a szám azt fejezi ki, hogy ha az adott év korspecifikus termékenységi adatai állandósulnának, egy nő hány gyereket hozna világra. A gyermek- és fiatal felnőttkori halandóság miatt megközelítőleg 2,1 az a teljes termékenységi ráta, aminek tartós fennmaradása esetén – ha a várható élettartamban nem következik be változás, illetve nincs vándorlási többlet vagy veszteség – egy adott terület népessége állandó marad.