„Társadalmat építeni az állam ellenében” – Rényi András az Eleven Emlékműről és Schmidt Mária vádjairól

Belpol

Nyitott kapukat dönget Schmidt Mária, amikor családja pártállami múltját kéri számon – mondja az Eleven Emlékmű projekt egyik ötletgazdája. Rényi András úgy véli, a kormány emlékezetpolitikájával az egyéni sorsok feldolgozását lehet szembeállítani, míg Schmidt csoportképző támadásai éppen arra a logikára épülnek, ami miatt apjával, a Népszabadság egykori főszerkesztő-helyettesével is vitái voltak.

Magyar Narancs: Mennyit jár mostanában a Szabadság térre?

Rényi András: Hetente kétszer-háromszor kimegyek. Tegnap este is ott voltam (az interjú augusztus 16-án készült – T. Sz.), több mint százan voltunk. Mi, az alapítók eleinte gyakrabban jártunk ki, de már nélkülünk is működik a projekt, vannak nagyon lelkes fiatalok, akik folyamatosan szervezik a helyszíni eseményeket. Kialakult egy masszív törzsközönség, amelynek tagjai maguk is hoznak új embe­reket. Egy ideje vannak meghívott vendégeink, és bizonyos időközönként változó, tematikus fókuszaink, a nyár végéig ez biztosan így is marad.

MN: Változott az Eleven Emlékmű státusza és mindennapi gyakorlata azzal, hogy júliusban felállították az emlékművet?

RA: Nem. Már az emlékmű puszta gondolata és tervezett helyszíne is botrányt keltett, így az objektumok felállítása nem osztott és nem szorzott abban a tekintetben, hogy az Eleven Emlékmű érvényes-e vagy sem. A szobormű áll, de ott van a téren az Eleven Emlékmű keretében odavitt tárgyak nagyra nőtt installációja is, amelyet nap mint nap gondoznak, bővítenek az arra járók. Ehhez nem csak a hatalom, most már mi sem tudnánk hozzányúlni. Elindult persze a gondolkodás arról, hogyan tovább a beszélgetésekkel. Ez nyitott kérdés, számos feltétele van annak – kapacitás, emberi erőforrás, pénz –, hogy például téliesíteni lehessen a helyszíni projektet. Az egésznek az ereje és dinamikája abban rejlik, hogy járókelők spontán odasomfordálnak, belehallgatnak a beszélgetésekbe, beleolvasnak a dokumentumokba, megszemlélik az emléktárgyakat, esetleg leülnek és később visszatérnek. Olyan megoldást keresünk, ami ezt a lehetőséget fenntartja.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Március 23-án indult a projekt, számított arra, hogy ennyi idő elteltével is lesz aktív részvétel?

RA: Az Eleven Emlékművet olyan képzőművészekkel közösen találtuk ki, akik emlékművekkel, illetve a városi terek működésével hivatásszerűen foglalkoznak. Művészettörténészként nekem is ez az egyik kutatási területem. Amikor januárban nyilvánosságra került a terv, a kormányhatározat megadta a pontos pozíciót is a Szabadság téren, magától értődött, hogy a hellyel kell valamit kezdeni. Hogyan lehet megakadályozni egy ilyen történelemhami­sító emlékmű felállítását? Azzal, hogy sérthetetlenné tesszük, hogy „megszenteljük” a garázslejáratot. Általában fordítva szokott történni: oda állítanak emlékműveket, ahol valami olyasmi történt, amire a közösségnek emlékeznie kell. Itt nem történt semmi, ez a célra minden szempontból alkalmatlan, nevetséges helyszín, amelyet kizárólag a politikai szándék indokolt – hogy tudniillik az 1945-ben állított szovjet Hősi Emlékművet is átértelmezve voltaképp a „kettős megszállás” terévé változtassa a Szabadság teret. Ez következik a nemzeti szuverenitás negyvenhat évnyi „szünetelésének” gondolatából, amit egyenesen az alaptörvénybe iktattak, és ami a szomszédos Kossuth tér emlékművi berendezésének az 1944. március 19. előtti állapot szerinti visszaállítását is magyarázta. Ebből a megítélésünk szerint hamis történelmi koncepcióból vált fontossá a térnek ez a pontja – és ehhez igyekeztünk hozzárendelni olyan tárgyakat, amelyek autentikusabban hivatkozhatnak arra, ami 1944. március 19-én történt. A márciusi flashmobon azt kértük, hogy ki-ki hozzon magával valamilyen személyes emléket – köveket, mécsest, emléktárgyat, fotót vagy egyebet –, és helyezze el ott, ahova a nem személyes emlékművet szánták. Az időzítés is lényeges volt: Orbán Viktor ekkor nyilatkozta, hogy a választás utánra halasztják az emlékműről való dialógust. Mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy a történeti igazságnak nincs semmi köze politikai játszmákhoz. Az emlékezés ügyéhez nem lehet a kampány logikája felől közelíteni – a kormány épp ezt tette, amikor április 6. után felhatalmazva érezte magát, hogy félretolja a beígért párbeszédet és nekifogott a fel­állításnak. A nemzeti emlékezet nem a kormány­zati többségé, hanem közös tudás, ami csak lassú és sokszor keserves, önreflexív emlékmunka, a kölcsönös megértés révén áll elő. Az emlékmű hivatalos értelmezéseinek visszatérő hazugsága, hogy az egész magyar nemzet egyetemesen szenvedett a német megszállástól. Ez megfelel a NER propagandatézisének, amely szerint a Fidesz kétharmadával megszűntek a társadalom különféle csoportjai közötti konfliktusok is, és merő ellenzéki akadékoskodás kétségbe vonni a „nemzeti közösség” összeborulását.

MN: Azt a hely megszentelésének sikereként fogták fel, hogy a kormány nem avatta fel az emlékművet?

RA: Határozottan. Azt gondolom, hogy a helyzet a mi szempontunkból nem nagyon alakulhatott volna jobban. A kormány se kiköpni, se lenyelni nem tudja az emlékművet, többször megalázkodott a felállítás halasztásával, az éj leple alatti gyáva odacsempészéssel, az avatás elmaradásával. Az emlékművek ontológiájához hozzátartozik, hogy le kell leplezni, ünnepélyesen be kell iktatni őket a történelmi időbe. Az az emlékmű, amelyet nem avatnak fel, voltaképp nem is létezik. Azzal, hogy nem merik felszámolni a tárgyegyüttest, pont az történt, amit szerettünk volna – kétségessé vált az, aminek harsogó egyértelműséget kellett volna sugallania. Ez egy elátkozott emlékmű, soha nem lesz már belőle az, aminek szánták. A hely nyilvános agorává vált a város szívében, ahol az általunk odavitt székeken emberek, polgárok – keresztény, zsidó, cigány, sváb vagy más származású magyarok – beszélgetnek, vitatkoznak egymással, elmesélik a történeteiket, és tanulják a nyilvános személyes beszélgetés, a másikra való türelmes odafigyelés módjait, járják a részvételi demokrácia iskoláját. Sokszor vannak ott jobb­oldali, sőt szélsőjobbos véleményeket hangoztatók is, akiket arra igyekszünk rávenni, hogy kapcsolódjanak be az önvizsgálat közös párbeszédébe. Kerüljük a vádaskodást, a megbélyegzés gesztusait. Persze sok szó esik a holokausztról, de időről időre azt a kérdést is feltesszük, hogy miért voltak a zsidók ennyire ­naivak, hol maradt az ellenállás, vagy hogyan történhetett meg, hogy évtizedekig nem volt erről szó. De beszéltünk a trianoni traumáról, a kitelepítésekről vagy a Kádár-rendszerrel való ki­egye­zés­ről is. Nem a sebeink nyalogatásáról szól tehát a projekt, inkább az önvizsgálatról. Ez természetesen kiterjed a magyar társadalom felelősségére is. Szeretnénk ki­emelni a kérdést abból a borzalmas politikai logikából, amely szerint ha fölveted a magyar társadalom felelősségét ’44-ben és azelőtt, akkor rögtön azt állítod, hogy a magyar „bűnös nép”, és te idegen érdekek nevében beszélsz. Ezek a kategóriák nem segítenek hozzá ahhoz, hogy szétszálazzuk a közös felelősség rendkívül sokrétű szövetét. Az Eleven Emlékmű alapgondolata, hogy emlékezni valójában individuumok tudnak. Van persze csoportemlékezet meg nemzeti emlékezet is, de ezek inkább a nyelvben, a képekben, szimbólumokban működnek. Az emlékműről szóló higgadt beszéd maga is része a közös emlékmunkának. Ezt a szintet a politika naprakész lózungjaival nem tudja elérni, de ez nem is érdekli.

MN: A fórumok, előadások során viszont előkerülnek olyan témák is, mint a tusnádfürdői beszéd. Ezek miatt nem indokolt mégis azt mondani, hogy ez egy kormányellenes demonstráció?

RA: Nem hiszem. Természetes, hogy egy nyílt agorán olyan napi ügyek is terítékre kerülnek, amelyek az embereket foglalkoztatják. Alkalmanként heves szócsaták is ki tudnak alakulni, de senki nem kíváncsi a másik pártszimpátiájára. Pártpolitikusok nem is igen teszik tiszteletüket, pedig nem tiltunk ki senkit. A beszélgetések az occupy-mozgalmaktól átvett módszertan szerint zajlanak: ez a társadalmi-politikai ügyekben való civil részvétel iskolája, de nem politikai esemény, nem is kell intézményesülnie. Az emlékmű felállítása persze politikai gesztus volt egy olyan területen, ahol a hatalom nem kompetens – ezért kíséreltünk meg egy nem politikai választ adni rá.

MN: Július 1-jén „Válasz Schmidt Máriának” címmel ön beszélt az EE közönsége előtt. Tudvalevő, hogy Schmidt pár nappal korábban, a Heti Válaszban megjelent publicisztikájában személyesen is felszólította önt a színvallásra. Miként reagált?

RA: Én voltam az egyetlen, akit a szerző az Eleven Emlékmű-csoportból név szerint is említett, sőt számon kérte rajtam, hogy ha már önvizsgálatot követelek a magyar társadalomtól, miért nem magamon, a kommunista pártállami kádergyereken kezdem, miért nem beszélek apámról, anyámról, a saját múltamról. Nyilván nem tudta, hogy nyitott kapukat dönget, a családom története korábban többször is szóba került a beszélgetések során. A cikk megjelenése után külön is kértem, hogy egy alkalommal csak az én múltamról beszéljünk, ne erősítsük azt az előítéletet, hogy a körben csupán önreflexió nélküli kormányellenes vádaskodás zajlik. Két és fél órán keresztül vagy száz ember előtt beszéltem, felzaklató esemény volt. Az emberek leginkább kíváncsiak voltak és nem tapasztaltam ellenséges indulatokat, pedig kaptam kemény és fájó kérdéseket is. Többen kapacitáltak, hogy válaszcikkben nyilvánosan is reagáljak, de úgy éreztem, egy ilyen nyersen politikailag motivált, intellektuálisan lehangoló színvonalú támadásra nemcsak méltóságon aluli volna válaszolni, de az Eleven Emlékmű-projektben vállalt szerepemből is az következik, hogy hitelesebb, ha így és nem a politikai nyilvánosságban, puszta ellenzéki hőbörgésként olvasható válaszriposzttal reagálok. De ha már szóba került ez a cikk, érdemes azért valamire rámutatni, amiről kevesebb szó esik, mint kellene. A nyelvére gondolok, amiről Kovács M. Mária írta meg, hogy mintája a 30-as évek szélsőjobb, tulajdonképpen nyilas hecclapjaiból és a Rákosi-korszak uszító szónoklataiból ismert, s amely retorikus célt követ: a rámutatást az aktuális ellenségre, az indulatok gerjesztését és fókuszálását a kiszemelt embercsoportra. Schmidt cikkének egyetlen tézise, hogy a „ballib értelmiség” csődöt mondott, mit sem ért a 21. századból, nem akarja tudomásul venni, hogy egykori „uralmának” és privilégiumainak vége. Jelzős címkéi – a „ballib megmondóemberek”, a „mindentudók”, az „okosak”, a „kánonalkotók”, a „szelektív érzékenységűek”, a „neo­­fiták”, a „pártállam értelmiségi kiszolgálói”, a „holokausztról harsogók” – ráolvasásszerűen sorjáznak cikkeiben. Rendre személyeket illet így név nélkül, és nyilvánva­lóan mindig ugyanazokat. Schmidt retorikája így gyúrja egyetlen arctalan masszává a többé-kevésbé ellenzéki értelmiség végtelenül sokféle indíttatású, amúgy millió ügyben egymással is civakodó arcait. Ha olykor egy-egy nevet is megemlít, mint most az enyémet, az csak arra szolgál, hogy általa mintegy megszemélyesítse azt az idegen zsoldban álló, keresztény- és nemzetellenes gonoszt, akik ­vagyunk. A családom pártállami múltja mindenesetre bőven elég Schmidt Máriának arra, hogy engem minden további nélkül e hazaáruló banda teljes értékű reprezentánsaként jelölhessen meg. Ha a történetem érdekelné, és nem a fajtám, talán tudhatnánk érdemi módon is beszélni egymással.

MN: Jól tudom, hogy önök régtől fogva ismerik egymást?

RA: Igen, egykor gimnáziumi osztálytársak, barátok és egyben vetélytársak is voltunk. Útjaink aztán elváltak. Én 2004-ben, majd 2005-ben terjedelmes bírálatot írtam a Terror Háza szakmai koncepciójáról és egy holokauszt tárgyú kiállításáról, amelyben kínosan ügyeltem arra, hogy minden személyeskedést elkerüljek. A véleményem persze lesújtó volt, azt állítottam, hogy az első Orbán-kormány alatt létrehozott Terror Háza nem muzeológiai vagy történettudományi, inkább propagandisztikus intézmény, amely elvéti az Andrássy út 60. mint emlékhely feladatát is, amennyiben ahelyett, hogy a mélyebb megismerést ösztönözné és megteremtené a traumatikus tapasztalatok feldolgozásának bensőséges tereit, ahelyett, hogy a sokféle áldozat emlékére figyelne, valójában a fennhangú igazságtevő szerepét ölti magára. Kifogásoltam, hogy hatásvadász eszközeivel egy politikailag motivált, minden történelmi felelősséget az idegen megszállók és kollaboráns kiszolgálóik nyakába varró, egyoldalúan antikommunista történeti narratívát sulykol, ami már akkor is szakított a korszakról kialakult legfőbb szaktudományi konszenzusokkal. A megszállási emlékművel kapcsolatban voltaképp ugyanilyen tudományos és emlékezetpolitikai kételyek fogalmazódtak meg és vezettek a tíz évvel ezelőttinél sokkal élesebb és durvább konfliktushoz. Választ akkor nem kaptam a főigazgató asszonytól – lehet, hogy ez a mostani az.

MN: Térjünk is vissza az ön történetéhez. Édesapja, Rényi Péter 1956 és 1988 között befolyásos pártkáder, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, sokak szerint ő volt a lap tényleges irányítója.

RA: Elmondtam kint a téren, hogy valóban a Kádár-rendszer elitjének egyik privilegizált családjában nőttem fel, ennek megannyi előnyével és persze, mint utóbb kiderült, hátrányos következményeivel együtt. Például az egész család már a 60-as évek végén elutazhatott Nyugatra, később, ha egyszer-egyszer utazni akartam, apám elintézte, hogy soron kívül kapjak útlevelet. Testvéreimmel gondtalan ifjúságunk volt, és magától értődött, hogy ebben a rendszerben van a helyünk. Amivel utólag nekem a leginkább el kell számolnom magammal, az a lojalitásom fenntartása a rendszer iránt azt követően is, hogy a 70-es évek végétől fiatal, kritikus egyetemi értelmiségiként már világosan láttam annak tarthatatlanságát, belső szétzüllését, és közvetlen szemtanúja voltam generációm legjobbjai lázadásának is. Ezzel akkor is szembe kell néznem, ha önkéntes passzivitásom következtében a 80-as években nem is csináltam meg azt a fényes karriert, amit sok pályatársam – privilegizált helyzetem következményeként – már előre borítékolt nekem. Miért történt így? Apám polgári-értelmiségi családból származott. Idegen nyelveket beszélő, széles műveltségű és – alapjában, a gyereknevelés tekintetében pedig biztosan – liberális beállítódású ember volt, egyál­talán nem volt tipikus pártkáder. Anyám szegénysorból emelkedett ki, ő is a háború alatt csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz, egész életét ifjúkori eszményeinek szentelte. Mindketten nagyon becsületes, bátor és egyenes emberek voltak, nem foghatom rájuk, hogy kényszerítettek volna erre a lojalitásra. A családban uralkodó kölcsönös és feltétlen szeretet persze együttérzést szült, de azt is lehetővé tette, hogy véleménykülönbségeink olykor éles politikai vitákká mérgesedjenek. De a szüleim és velük a pártállam nyilvános megtagadására nem voltam képes. Elmesélek egy ilyen esetet. Apám 1983-ban írt egy egész oldalas pamfletet a Népszabadságba Konrád György Antipolitika című könyvéről – ez volt talán pályájának morálisan leginkább megkérdőjelezhető darabja. Egy világpolitikailag rendkívül robbanásveszélyes pillanatban – a rakétatelepítési válság, a reagani csillagháborús program, Afganisztán szovjet megszállása és a lengyel szükségállapot idejéről beszélünk – Konrád azon elmélkedett, hogy a Szovjet­uniónak és a nyugati hatalmaknak újra kellene tárgyalniuk a jaltai egyezményt, Európa nagyhatalmi befolyási övezetekre való felosztását. Apám reálpolitikus újságíróként súlyos felelőtlenségnek tartotta az efféle antipolitikus fantazmagóriákat, és arra figyelmeztetett, hogy egy új világháború árnyékában „nem babra megy a játék”. A helyzetértékelésben apámnak még igaza is lehetett volna, a cikkből mégis éles konfliktus lett a csa­ládban. Apám olyan könyvről írt ugyanis ledorongoló bírálatot, ame­lyet Magyarországon senki sem olvashatott, íróját évek óta szilencium sújtotta, és nem válaszolhatott a vádakra. Például arra az inszinuációra, hogy nem egyszerűen elvarázsolt utópista, hanem a feszültség fokozásában érdekelt nyugati imperializmus fizetett ügynöke. Apám, aki kifejezetten szerette a nyílt vitákat, ezúttal olyan nemtelen fegyverrel tüzelt védtelen áldozatára a hatalom sáncai mögül, ami – hiába vezette szubjektíve becsületes meggyőződés és aggodalom – egész egyszerűen elfogadhatatlan volt számomra. Ugyanígy tesz manapság Schmidt Mária is a Heti Válasz ominózus cikkében, amikor – szintén a totális hatalom pozíciójából beszélve – a „ballib elitet” azzal bélyegzi meg, hogy idegen érdekeket szolgál, és jól meg is fizetik érte. Engem nem vigasztal, hogy Schmidt inkvizítori rágalmai mögött még annyi reálpolitikai megfontolás sem lelhető fel, mint amennyi apám inszinuá­cióját motiválhatta. Azért fájdalmas erről beszélnem, mert rosszat kell mondanom arról az emberről, akit szerettem, és aki nagyszerű apa volt – s a dolog egyben saját megalkuvásaimra is emlékeztet. Talán ez magyarázza, hogy politikai tekintetben 1989 után is passzív maradtam, pedig már nem kellett volna tekintettel lennem szüleim státuszára. Bár őszinte híve voltam a rendszerváltásnak, úgy éreztem, tízévnyi kussolás után nem lett volna ízléses az új demokrácia aktivistájaként színre lépnem.

MN: A civil politizálás, az alternatív diskurzusok kialakításának tekintetében milyen tapasztalatokat szerzett az Eleven Emlékmű-projekt során, és korábban, a Milla egyik szervezőjeként?

RA: Nekem ez egy tanulási folyamat, korábban nem hittem, hogy van értelme a civil politizálásnak. Az orbáni rendszer totalitárius hajlamainak az a következménye, hogy a társadalom java része megbénul. Egy olyan politikai puccs történik az országban, amire senki sem számított. Az első élménye az embernek az, hogy ezzel a hatalommal szemben teljesen esélytelen bármit csinálni. A Fidesz sikerének egyik titka, hogy nagyon ügyesen tudja azt a látszatot kelteni, mintha erős, legyőzhetetlen lenne. Minden cselekvésük azt közvetíti, hogy ellenállhatatlanok vagyunk, mindent felmorzsolunk. Az Eleven Emlékmű ereje az, hogy nem lehet felmorzsolni, ellene nem működik a hű, de gyengék vagytok látszatkeltés. A Millánál azt gondoltuk, hogy erő csak erőből ért, a Milla jelentősége az volt, hogy nagy tüntetéseket tudott szervezni. Azt gondoltuk, hogy ez elég lesz a politikai ellenállás megszervezésére is, de a Milla erre alkalmatlan volt. A politikához politikusok kellenek, de az a politikai elit, amelyik jött volna a Milla színpadára, szintén alkalmatlannak bizonyult. Én mégis hálás vagyok, hogy ezt átéltem, mert nagyon más kultúrából érkező, más észjárású emberekkel találkoztam, kiléptem a zárt, egyetemi értelmiségi világból. Meg kell tanulni együtt élni a káosszal, hogy különböző véleményű, de elszánt és szabadságvággyal rendelkező emberek közösen tenni akarnak valamit. Megéreztem, hogy a civil világban van erő, csak nincs meg a szervezettség, nincsenek meg a rutinok. Ez nem csoda, hiszen általában a társadalomban is kevés az emberi együttműködés, a hatalom érdekelt is ennek fenntartásában. Sokan elégedetlenkednek a Szabadság téren is, hogy milyen kevesen vagyunk, nekik mindig azt mondom, hogy türelmesnek kell lennünk, ennek a társadalomnak szinte mindent a nulláról kell újra megtanulnia. Fel kell építenünk egy új magyar társadalmat az állam ellenében.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.