A még ellenzéki, de a kormányzásra már erősen készülő Fidesz 2009 végén, 2010 elején frontális támadást indított Simor András ellen, mondván, hogy a jegybankelnök szerintük elhibázott kamatpolitikája (az egy évig elhúzódó kamatvágás) hozzájárult az országot sújtó gazdasági-pénzügyi válság elmélyítéséhez. A piac reagálása meglehetősen egyértelmű volt: nemzetközi tényezők nyilatkozatai sorjáztak, miszerint számukra Simor személye és monetáris politikája döntő fontosságú a magyar pénzpiac megítélése szempontjából - ezek után Navracsics Tibor sietett is mindenkit biztosítani, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) függetlenségét a leendő jobboldali kormány minden körülmények között tiszteletben tartja.
A három évvel ezelőtti attak célja elsősorban nem a pénzvilág tűrőképességének a tesztelése volt, hanem Simor András belföldi használatra szánt, merőben pártpolitikai érdekű lejáratása. Ráadásul, mint utóbb kiderült, nem is ez volt a legkíméletlenebb: a már akkor is közhelyszámba menő offshore-lovagozás mellett egyik jobboldali politikus sem ragadtatta magát arra, hogy Simort nagy nyilvánosság előtt "szerintem nem" tisztességesnek nevezze.
Mára ezen is túl vagyunk: Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár február 9-i Népszabadság-interjújában jellemezte ily módon Simort, és adta meg az alaphangot az MNB-elnök elleni utolsó kormányzati támadáshoz. A legfrissebb lejárató kampány egyik szomorú aktusaként a mindenkori politikai hatalomtól elvileg független, és eredeti feladata szerint az állam közpénzfelhasználását ellenőrző Állami Számvevőszék két lépésben (a jegybanki monetáris politika bírálatával, illetve a feltárt állítólagos törvénytelenségekkel) igyekezett végzetes csapást mérni a mindenkori politikai hatalomtól ugyancsak független Magyar Nemzeti Bank elmúlt hat évére. (És a saját egykori nimbuszával mintegy hitelesíteni is az MNB elleni kormányzati hecckampányt.)
Mi magyarázza azt a makacs elszántságot, amivel a politika - 2010 előtt szordínósan, 2010 után azonban minden rendelkezésére álló eszközzel - újra és újra nekiment a Simor András vezette jegybanknak, és ami végül - a Monetáris Tanácsba delegált párthű emberek révén - a jegybanki kamatpolitika kormánybaráttá hangolásához vezetett?
1
Fotó: Beliczay László / MTI
990 óta a kormányoknak mindig is volt bajuk a független jegybank elnökeivel: Antalléknak Surányi Györggyel, Hornéknak Bod Péter Ákossal, Orbánéknak újra csak Surányival, Gyurcsányéknak Járai Zsigmonddal. Ennek oka némi leegyszerűsítéssel elsősorban az, hogy a jegybank legfontosabb feladata - a művelt világban mindenhol - az árstabilitás fölötti őrködés. A ciklikusan beütő költségvetési krachok kezelésére ugyanis a demokratikusan választott kormányok - éppen az újraválaszthatóságuk politikai szempontjai miatt - önmagukban nem elég elszántak. Vagy ha igen, akkor szívesebben választják a politikailag eladhatóbb, ám könnyebb utat, a költségvetési hiány elinflálását. Ennek lényegéről korábban Simor is beszélt lapunknak: "Hiszen akkor senkitől nem kell nyíltan elvenni a pénzt, az infláció egyszerűen megeszi a nyugdíjak, a bérek, a szociális juttatások, a kulturális támogatások stb. egy részét, és így el lehet tüntetni a költségvetési hiányt. Ez a folyamat egyrészt azért veszélyes, mert az infláció egyes társadalmi csoportokat sokkal rosszabbul tud érinteni, mint másokat. Leginkább a gyengébb érdekérvényesítő képességűeket sújtja, akik nem tudnak olyan megtakarításokat találni, amelyek védenek az infláció ellen, vagy nincsenek olyan pozícióban, hogy az inflációra tekintettel béremelést érjenek el. Talán ennél is súlyosabb, hogy az infláció olyan bizonytalan gazdasági környezetet teremt, ami megemeli a kockázatokat: nem lehet kiszámítani sem a beruházások és a megtakarítások hozamát, sem a beruházások hitelköltségét." (Lásd: "Ha lépéseket kell tennünk, megtesszük", Magyar Narancs, 2010. december 16.)
Körön kívül
A függetlenné vált jegybankok pontosan ennek kivédésére váltak az ár- és pénzügyi stabilitás legfőbb őreivé. Függetlensége, amit nemcsak a magyar, de az uniós jogszabályok is garantálnak, kizárólagos jogosítványai (például a kamatszint meghatározása) megkerülhetetlenné teszik az MNB-t a mindenkori kormányok számára is: ezért van az, hogy egy kormány ha sokat megtehet is gazdaságpolitika ürügyén, mindent mégsem tehet meg. Mindebből az is világos, hogy milyen szituációban válik látványossá a jegybank és az aktuális kormány konfliktusa: például akkor, amikor az utóbbi a gazdasági problémákat a gazdaság teljesítményével nem indokolható élénkítő programmal kívánja orvosolni.
Bár a Simor András elleni negatív kampányok 2010 után váltak penetránssá, az előzmények az őt 2007. március 3-án kinevező Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idejére nyúlnak vissza. A Fidesz, mondhatni, az első pillanattól kóstolgatta őt (hiszen a fideszes univerzumban egy Gyurcsány kinevezte személy ab ovo alkalmatlan a posztjára), de a legnagyobb kormánypárt is hamar megtalálta. Aligha véletlen, hogy a legvehemensebb támadás a szocialisták részéről a Gurcsány-kabinet végóráiban érte a jegybankelnököt: ők is a gazdaságpolitikai elképzeléseik iránt nem kellőképpen megértő jegybankban vélték felfedezni sikertelenségük egyik okát. Akkori sajtóinformációk szerint befolyásos MSZP-politikusok a párthoz közel álló elnököt láttak volna szívesen Simor helyén, akitől a gazdaságpolitikájukat segítő laza monetáris politikát reméltek. Simor ciprusi offshore cégéről először a Népszava 2009. márciusi cikke írt. Megjegyzendő, hogy Simor az ügyben kezdetben maszatolni próbált, csak a HVG egyik írása után - amelyik kiszúrta, hogy az elnök 2007-es, illetve 2008-as vagyonbevallásából hiányzik úgy 800 millió forint - tisztázta egyértelműen a helyzetet, szüntette meg Cipruson bejegyzett vállalkozását és utalta haza a pénzét. Az eset további érdekes részlete, hogy Orbán csak jó két hónappal később kezdett offshore-lovagozni, közvetlenül azután, hogy kiszivárgott a jegybank és a bankfelügyelet - PSZÁF - összeolvasztásának a szándéka. Az IMF által is támogatott szigorú felügyeleti struktúra ellen a hazai bankok, különösen az OTP, kézzel-lábbal tiltakoztak, Csányi Sándor például egy nyilvános konferencián fakadt ki Simorra.
Azt se feledjük, hogy az MNB politikai megregulázása a kamatpolitikáról határozó Monetáris Tanács kibővítésével és kormányhű tagokkal feltöltésével afféle nagykoalíciós elmeszülemény - más kérdés, hogy a maihoz hasonló helyzetre, amelyben a tanács kormánydelegáltjai számára a miniszterelnök iránti lojalitás minden más szempontot felülír, korábban nem volt példa.
Próbálkozások
2010-es győzelme után Orbán Viktornak egyetlen lehetősége maradt arra, hogy hazugságmentesnek hirdetett politikájának (úgy növelni az állami kiadásokat, hogy közben csökken az adókból származó bevétel) a kudarca ne a választás másnapján váljék mindenki számára nyilvánvalóvá. A költségvetési hiány elengedésével kívánt kormányának mozgásteret teremteni, ám ez az unió határozott ellenkezésén megbukott. Az, hogy a hazai jegybank támogatását értelemszerűen nem élvezi az ilyesfajta gazdaságélénkítő kalandorpolitika, csak az uniós bukta után vált elsődleges fontosságúvá. A gazdaság orbáni-matolcsyánus felpörgetéséhez tudniillik alacsonyabb jegybanki alapkamatra lett volna szükség, valamint az akut költségvetési problémákat is a kiadások - fentebb már említett - elinflálásával vélték megoldani. (Hogy a gazdaság "felfűtésével" nyert haszonhoz képest mekkora kárt okozott volna az országnak a magasabb infláció, az a rövid távon gondolkodó Orbán-kormánynak akkor sem volt szempont, és gyaníthatóan március 3. után sem lesz az.) Az addig takarékra állított Simor- és MNB-ellenes támadások ekkortól erősödtek fel újra; és idővel a kivezényelt osztag első sorában a szaktudására amúgy rendkívül kényes Járai Zsigmond tüzelt.
Mivel egy uniós tagállamban a jegybanki vezetést a kormány nem válthatja le, a magyar kormány mindent megtett azért, hogy Simor magától belássa: mennie kell. Az "offshore-lovagozás" miatti kormányfői kiborulás demonstrálására nemzetközi sajtótájékoztatót trombitáltak össze rögtön a választások második fordulója után. Következett a jegybanktörvény módosítása, hogy az elnöki fizetést havi bruttó nyolcmillióról bruttó kétmillióra csökkentsék. Az újabb módosítás során megváltoztatták a Monetáris Tanács négy külsős tagjának a jelölési módját: míg addig kettőt a jegybank elnöke, kettőt a miniszterelnök jelölt (a tanács másik három tagja az elnök és a két alelnök), a beavatkozás után immár mind a négy külsős tagot a parlament gazdasági bizottsága jelöli és az Országgyűlés fogadja el (azaz Orbán Viktor).
2011 elején a jegybanki felügyelőbizottság (fb) élére kinevezték Járai Zsigmondot, Simor elődjét, az első Orbán-kormány pénzügyminiszterét. Az fb legott rittyentett is egy jelentést, amiben szörnyű dolgokat tárt fel. (Minőségileg olyasfajta szörnyűségeket, mint a minapi számvevőszéki jelentés.) Például indokolatlanul magas fizetéseket és kommunikációs költségeket - valószínűleg a lelkesült sietség lehetett az oka, mindenesetre az fb átsiklott a tény fölött, hogy Járai jegybankelnökségéhez képest Simorék a személyi költségeket harmadával lefaragták, kommunikációs szolgáltatásokra pedig feleannyit fordított az MNB, mint Járai alatt. (Erről bővebben lásd: A grund törvényei, Magyar Narancs, 2011. március 31.)
A kormányzati attak a megváltoztatott jegybanktörvény miatt indított uniós kötelezettségszegési eljárás után a múlt év folyamán fokozatosan lanyhult - hogy aztán még egyszer, utoljára napjainkban ismét fellángoljon. Ennek az utolsó körnek pedig más értelme, mint a nettó lejáratás, nincs.
Tanulság
Simor András hatéves jegybankelnöki munkásságának a szakmai gyorsértékelését a következő oldalakon Felcsuti Péter elvégzi. Itt csak annyit jegyeznénk meg, hogy tevékenységét nemcsak a politika bírálta úton-útfélen, hanem a pénzügyi szférából is érték komoly szakmai kritikák; utóbbiak leginkább a közvetlenül a válság előtti gyanútlansága, majd a 2008-as krízisre adott reakciói miatt. (Erről részletesen lásd: Akik bénáztak és akik benézték, Magyar Narancs, 2009. július 9.) Mindenesetre az a tény, hogy Magyarország pénzügyi összeomlása 2008 őszén nem következett be, kétségkívül az akkor azonnali döntéskényszerbe került Simor javára billenti a mérleget.
Amiben viszont hiba nélkül teljesített: olyan elnöke volt egy független intézménynek, amilyennek lennie kellene minden független intézmény elnökének. Amikor a személyét és az általa vezetett intézményt politikai támadás érte vagy fenyegette, ismereteink szerint egyszer sem a kulisszák mögött próbált alkudozni és kiegyezni a hatalommal. Ez a módi különben sem fér - nem férhet - bele egy hasonló státusú intézményt irányító tisztségviselő kelléktárába. Csak látszólag értelmetlen utólag fölvetni: ha az Alkotmánybíróság vagy a Legfelsőbb Bíróság érintett vezetői nem a baj bekövetkezte után, hanem azonnal és határozottan fellépnek intézményeik bedarálása, függetlenségének csorbítása ellen, sok minden másként alakult volna az elmúlt két évben. Az igazságszolgáltatás függetlenségét sem védik kevésbé erős nemzetközi szabályok, mint a jegybankét: ám ahhoz, hogy a jegybanki függetlenséget veszélyeztető politikát az Európai Bizottság (EB) korlátozni tudja, kellett Simor intézményvezetői kurázsija is. Nyilvánvaló, hogy Orbánékat MNB-ügyben csakis az EB indította kötelezettségszegési eljárás tartotta féken - és Simornak most, a mandátuma végén éppen Orbánék emiatti bosszújának köszönhetően kell újra a kormányzati gyűlöletkampánnyal szembenézni.
Simor távozásával az MNB könnyen a politika áldozatává válhat. Vannak jelei, hogy a leendő jegybankelnök a Magyar Nemzeti Bank erőforrásait Orbán régi óhajának megfelelően a rövid távú, immár szimplán kampányszempontú - és valódi fedezet nélküli - gazdaságélénkítés szolgálatába állítja: mondjuk a devizatartalék egy részének felhasználásával, a másodlagos piacon történő állampapír-vásárlással, egyszerű bankópréssel. Pedig egy ilyesfajta jegybanki pénzpolitika már középtávon elképzelhetetlen károkat okozhat Magyarországnak.
