"Egy vezérigazgató csak szignál, ha azt látja, hogy a szakértők helybenhagyták a döntést" - nyilatkozta pár hete a posta elhíresült biciklibeszerzési ügyét elemezve a 168 Óra hetilapnak az időközben közlekedési, hírközlési és energetikai miniszterré avanzsált Szabó Pál, akit láthatóan bosszant, hogy a szélesebb nyilvánosság egy ilyen botrány révén jegyezte meg a nevét. A fenti kijelentés egyébként jól illusztrálja a született kereskedő mentalitását: elsősorban gazdasági szakembernek tartja magát, aki, ha a felelősség firtatásáról van szó, hajlamos a politikusok felé mutogatni, hangsúlyozva, hogy ő csak utasításra - a jogszabályoknak engedelmeskedve - cselekedett.
A zöldhasú nyomában
A szekszárdi születésű közgazdász kamaszkorában bölcsésznek készült. Kiváló nyelvérzékének köszönhetően eredetiben falta a francia irodalmat, orosz nyelvből sikerrel szerepelt országos versenyeken, ám apai unszolásra végül a reáltudományokat választotta. 1965-ben első nekirugaszkodásra felvették a Marx Károly - ma Corvinus - Egyetem külkereskedelmi szakára. Az egyetemi évek alatt őt is magával ragadta '68 szelleme: Marcusét olvasott, élénken követte a prágai eseményeket. De a fogyasztói társadalmat bíráló új baloldalnál nagyobb hatással volt rá a magyar valóság: az új gazdasági mechanizmus kísérletei megmozgatták az ifjú szakember fantáziáját - rögtön be is lépett az MSZMP-be.
Ebben az időszakban a Nyugat felé nyitó Kádár-rendszer számos trükköt alkalmazott: a KGST-piacokon beszerzett olcsó nyersanyagokból - az áron alul kapott szovjet energiahordozók segítségével - előállított termékeket a keleti blokkon kívül értékesítették dollárért. A tőkésrelációkban rejlő lehetőségeket hamar felismerő Szabó üzletkötőként helyezkedett el a külkereskedelemben: állami hitelezési konstrukciók keretében gépipari, védelmi termékeket, híradás-technikai rendszereket értékesített Irakban, majd Indiában. 1983-ban az exportra termelő nagy cégek - megszabadulva a közvetlen állami gyámkodástól - saját külker szervezeteket létesítettek. A fiatal szakembereket toborzó alumíniumipari tröszt ekkor szipkázta el Szabót a külszolgálattól. Ambiciózus ember lévén gyorsan emelkedett a ranglétrán: osztályvezetőként kezdte, de rövid idő alatt kereskedelmi igazgató lett, majd az Egyesült Államokba került piaci képviselőként. Itt tanulta ki a tőzsde játékszabályait, amit nyolc évvel később, 1996 és 1998 között a privatizációs szervezet vezérigazgatójaként ügyesen kamatoztatott.
Miközben ő New Yorkban kereskedett, odahaza a rendszer kimúlt az állami tulajdonú alumíniumipar mögül. Megszűnt a magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény - az oroszok inkább Ausztráliából szerezték be a nyersanyagot, az energiaárakat pedig az egekbe emelték -, a hagyományos keleti piacok összeomlottak. A Szovjetunió megszűnte után kiderült, hogy a magyarországi kohászati timföldgyártó kapacitások túlméretezettek: a hazai gyárak az évi 300 ezer tonna timföldből 120 ezer tonnát tudtak feldolgozni (korábban a többi kikerült a szibériai üzemekbe). Az új piacok megszerzéséhez milliárdos fejlesztésekre lett volna szükség, ám az állam a trösztből részvénytársasággá alakuló Hungalunak még az adósságait sem tudta megfelelően rendezni - érett tehát a privatizáció.
Válságmenedzser
Miután az amerikai Alcoa megvette az egyik legjelentősebb tagvállalatot, a Köfémet, Szabónak is kiadták az útját, vissza kellett térnie az USA-ból. Rövid ideig egy osztrák alapítású közös vállalkozásnál dolgozott Düsseldorfban - ekkor fejlesztette tárgyalóképesre az angol mellé a németnyelv-tudását. A német iroda bezárása után az Aluker Kft. élére került: három évig kísérletezett a társaság megmentésével, átpozicionálta a céget, jelentős létszámleépítésbe kezdett. Közben az anyavállalat, a Hungalu Rt. adósságcsapdába került, csak az almásfüzitői kohó (Aloxid Kft.) 1994-es kényszerű leállítása 705 millió forintba került. Ebben az időszakban, bizonyos hitelek átvállalása révén, szerezte meg a privatizációs szervezet a cég pesti, Duna-parti székházát, amely a nemzeti vagyonkezelőbe történt beolvadásáig az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) központjaként üzemelt.
A Hungalu vezetése és az Antall-kormány sokáig az ágazati vállalatok egyben tartásával próbálta megmenteni az alumíniumipart, ugyanis attól tartottak, hogy a multik kimazsolázzák a nyereséges cégeket, a csődbe menő társaságok pedig az állam nyakán maradnak, és több tízezer ember végzi az utcán. Az 1994-ben hatalomra kerülő Horn-kabinet viszont a privatizáció felgyorsítása és a Hungalu megszüntetése mellett döntött. A cégek eladása főleg akkor vált sürgetővé, amikor kiderült, hogy a költségvetés a szakadék szélén áll, nem lehet újabb milliárdokat az ágazatba pumpálni. Ekkor nevezték ki a részvénytársaság élére a jó válságmenedzser hírében álló Bakonyi Árpádot és Szabó Pált - az előbbi a társaság elnökeként, az utóbbi a Hungalu vezérigazgatójaként tevékenykedett. Az ÁPV Rt. felügyelete alatt a vezetőség közel két év alatt eladta az összes nagyobb céget, majd 1997 szeptemberében a privatizációs szervezet határozatban mondta ki a részvénytársaság 1998. január 1-jén kezdődő végelszámolással történő megszüntetését.
Pár hónappal később - már az Orbán-kormány idején - az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága (fb) részletes elemzést készített az ágazat privatizációjáról: a "társaság értékesítése során a magyar államot jelentős mértékű veszteség érte", számszerűsítve 25 milliárd forint. A jelentésben közölt táblázat szerint például a Metalucon Kft. 82,5, a Balassagyarmati Fémipari Kft. 48,4, a Bakonyi Bauxitbánya Kft. 40,6, a Hungaluker Kft. 134,6 százalékos árfolyamon kelt el. A vizsgálat számos esetben formai hibákat vélt felfedezni, továbbá észrevételezte, hogy az átruházási szerződések eltértek a pályázati kiírásoktól, illetve a kötelezettségátvállalások teljesítését garantáló mellékkötelezettségek (bankgarancia, óvadék, készfizetői kezességvállalás) sem lettek pontosan meghatározva.
A Narancsnak nyilatkozó Szabó Pál szakmailag megalapozatlannak nevezte az fb jelentését, szerinte a dokumentum jelentős torzításokat tartalmaz. A vizsgálat ugyanis nem vette kellőképpen figyelembe az ágazat nehéz helyzetét. A Hungalu Rt. mérleg szerinti vesztesége 1994-re elérte a 3,6 milliárd forintot, amin még a 4,6 milliárdos adóskonszolidáció sem sokat segített. A működésből származó veszteség 1995-ben már 10 milliárddal értékelte le a vagyont, ami tőkeleszállításért kiáltott, ám ha ezt a vezetőség meglépi, a hitelező bankok azonnal kivonulnak az ágazatból, a cégek pedig privatizálhatatlanná válnak. A Hungalu Rt. által 1995 májusában (Szabó június 1-jén vette át a cég irányítását) benyújtott privatizációs koncepció a társaságcsoport egyben tartása mellett lobbizott - a magánosítást kitolta volna az ezredfordulóra, a tőzsdei bevezetés utáni időszakra. Ám mindehhez négymilliárdos alaptőke-emelést kért az államtól. Az ÁPV Rt. és a kormány erről hallani sem akart, és visszadobta a javaslatokat.
Az új - júliusban beterjesztett - koncepció már a privatizáció felpörgetését javasolta, ám az értékesítést szigorú feltételekhez kötötte: a vertikálisan tagozódó gazdasági kapcsolatok (bánya-timföldgyártás-alumíniumipar) fenntartását, hazai befektetők preferálását, környezetvédelmi károk átvállalását, a foglalkoztatás szintjének biztosítását, a nyereség visszaforgatását tűzte ki célul. Szabó szerint ezeket a szempontokat messzemenőkig érvényesítették, ezért a Hungalu értékesítését igazi sikertörténetnek tartja. A miniszter lapunkhoz eljuttatott egy tanulmányt, amely megállapítja, hogy a "társaságcsoport privatizálásánál jelentkezett 5,8 milliárdos készpénzbevétel mellett a vevők öt év folyamán megvalósítandó 14,9 milliárdnyi kötelezettséget vállaltak magukra (ebből 9 milliárd volt a környezetvédelmi tehermentesítés)", továbbá átvállaltak 2,1 milliárdnyi hitelt is - ezeket az idézett fb-jelentés csak részben vette figyelembe. Tény, hogy a pályázatokban voltak formai hibák, a szerződések sem követték mindenben a kiírásokat, ám a Hungalu Rt. nem dúskált az ajánlatokban, a további késlekedés több céget csőd közeli helyzetbe juttatott volna - meg kellett tehát egyezni.
A Heti Világgazdaság 1995 és 1997 között több cikket közölt az ágazat privatizációjáról. Ezekben a lap arra jutott, hogy bár az értékesítés során számos furcsaság került napvilágra (a privatizálandó cégek vezetőinek maguk felé hajlott a kezük, a vevők próbáltak megszabadulni a környezeti kármentesítés terheitől, több kft. MSZP-közeli vállalkozók tulajdonába került), a szakmai vertikalitást sikerült megőrizni, elkerülték a nagyszabású leépítéseket, és meghosszabbították az iparág életét (néhány cég azóta már bedőlt, mások tulajdonost cseréltek). Az ügy 2005-ben került elő ismét, amikor a fideszes vezetésű parlamenti eseti bizottság Gyurcsány Ferenc meggazdagodását vizsgálta: a Hungalu magánosítása során ugyanis több céget a miniszterelnök tulajdonában álló Altus Rt. vásárolt meg (részletesen lásd A Motim-sztori című keretes írásunkat).
Privatizátor
Az 1996-os Tocsik-botrány után a Horn-kabinet kénytelen volt leváltani az ÁPV Rt. teljes vezetőségét. Ekkor került az igazgatóság élére Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelenlegi elnöke, a vezérigazgatói széket pedig Szabó Pál foglalta el. Állítólag a kinevezésekről Szekeres Imre és Pető Iván döntött egy röpke találkozón: miután Pető a szocialista listáról csak Szabót ismerte, gyorsan rábólintott. Mivel a kormány nem akart újabb botrányokat, szűkítették az ÁPV Rt. mozgásterét, az új igazgatóság pedig elsőként arról határozott, hogy a továbbiakban csak az összes tag (és nem a jelenlévők) többségével hoz döntéseket.
Csáki György egykori igazgatósági tag - ma a Magyar Posta Zrt. elnöke - szerint 1997-98 volt a hazai privatizáció legszebb időszaka. A súlyosan veszteséges vállalatoktól a leépítések vagy magánosítás révén már megszabadult az állam, az 1992-ben elindított, sok vitát kiváltott bankkonszolidáció a végéhez közeledett. Vissza lehetett venni a rohamtempóból - időközben beértek a Bokros-csomag intézkedései -, így az 1995-ös csúcsbevételt már nem sikerült túlteljesíteni (a vagyonügynökség így is 350 milliárd forintot realizált 1997-ben).
Nagy szakmai kihívás volt viszont néhány nagy pénzintézet privatizációja, amely persze a sajtóban is visszhangot keltett, az újságírók sok esetben szimatoltak ki korrupciógyanús eseteket. Ekkor adták el a Magyar Hitel Bankot (MHB), a Takarékbankot, az ország harmadik legnagyobb mérlegfőösszegű pénzintézetét, a Kereskedelmi és Hitelbankot, és a viharos előéletű Mezőbankot. A Tocsik-botrány után sem szűnt meg a politika - akár kormányszintű - nyomulása, amit nehezen vagy egyáltalán nem lehetett kivédeni. Ma már tudni lehet, hogy Medgyessy Péter pénzügyminiszter és Horn Gyula miniszterelnök erőteljesen lobbizott azért, hogy az MHB-nál a Creditanstaltot hozzák ki győztesként, ám az ABN Amro nagyvonalú ajánlatának visszautasítása túl nagy felzúdulást keltett volna. Ebben az időszakban már nemcsak a politika, hanem a befolyásos hazai vállalkozók, bankárok érdekeit is illett figyelembe venni. (Ismert Erős János KH-vezér ügye, aki a névérték 50 százalékáért adott magának részvényeket - a pakettet végül közel 270 százalékon adta tovább.) Az OTP-részvények piacra dobásakor egy necces pillanatban a "tanácsadóknál talán csak Csányi Sándor volt sápadtabb: ő tudta a legjobban, mi volt a tét" - jegyezte fel a Beszélőben megjelent visszaemlékezésében Csáki György. (Csányinak létérdeke volt, hogy a 41 százalékos állami tulajdonrészt minimálisra csökkentsék, ezért tartott a tranzakció megakadásától.)
"Gazdaságtörténeti megközelítésben alighanem az ÁPV Rt. kiemelkedő tőkepiaci aktivitása volt 1997 legfontosabb jellemzője. A Mol második összetett részvényértékesítése Londonban és a BÉT-en, a Richter második részvénycsomagjának értékesítése - ugyancsak Londonban és Budapesten -, valamint az OTP 25 százalékos részvénypakettjének értékesítése átrajzolta az értéktőzsde térképét" - foglalta össze a legnagyobb ügyleteket Csáki az említett Beszélő-cikkben. Szabó Pál ebben az időszakban elemében érezte magát, keményen és - miként a Financial Times egy alkalommal megjegyezte - "agresszívan tárgyalt".
A sikereket viszont számos zavaros eset árnyékolta be. Az Ikarus-ügyben Széles Gábor elnök - állítólag politikai kapcsolatait felhasználva - enyhén szólva megvezette az ÁPV Rt. igazgatóságát: 3000 darabos orosz értékesítést lobogtatva noszogatta eladásra a privatizációs szervezetet. Információink szerint az ÁPV Rt. jobbnak látta volna, ha megtartják a céget - ha így tesznek, lehet, hogy ma is működne az Ikarus. Ebben az időszakban zajlott a diósgyőri kohászat eladása - a vevő a meciari Szlovákiából érkezett -, továbbá ekkor kapott nagyobb lendületet a bábolnai gazdaság "széthordása" is, amely mögött többnyire MSZP-közeli vállalkozók álltak. Az ÁPV Rt. zokszó nélkül rendezte a reorganizációs alapjából a gazdaság 7,7 milliárdos tőkevesztését.
Mindent összevetve a legbotrányosabb ügy mégis a Postabank kisegítése volt. Az 1997. februári betétesi pánik után a kormány mindent megtett, hogy a politikusokat pénzügyileg gyakran kisegítő Princz Gábor intézetét megmentse. Ekkor dolgozták ki az ingatlan-értékpapír portfólióügyletet, amely során a bank több épületét átadta a privatizációs szervezetnek, cserébe 10,5 milliárdos értékpapírpaketthez jutott. Princz eredetileg 17,5 milliárdra jelentkezett be, de közben több ingatlanról kiderült, hogy a feltüntetett összeg töredékét sem éri. Ennek ellenére nem sokkal később újabb offenzívát indított: megszerezte a Pénzintézeti Központ Bankot. Információink szerint csak Szabó Pál erélyes közbelépésének volt köszönhető, hogy a privatizációs tranzakciót végül 6 - és nem a Princz által vágyott 4,8 - milliárdért ütötték nyélbe. Szabó a Narancsnak azt mondta, a portfóliócserére csöppet sem büszke, de tudomásul kellett venni, hogy az állam egy lakossági bankot nem engedhet csődbe menni, különösen akkor nem, ha a kereskedelmi bankok közül egyedül a Postabank maradt ki a korábbi pénzintézeti konszolidációs programból.
Kétszer csenget
Bár Szabó az MSZMP kimúlása után soha nem csatlakozott egyetlen párthoz sem, az 1995-98 közötti periódusban a jobboldal elkönyvelte szocialista háttérembernek, így a kormányváltás után nem tartott igényt a munkájára. "Arra számítottunk, hogy Horn folytatni fogja a kormányzást, befejezi a privatizációt, és mi átkerülünk a felállítandó vagyonkezelő holdinghoz" - mesélte lapunknak Csáki.
Az Orbán-kabinet hatalomra kerülésekor Szabó visszahúzódott az üzleti szférába: a GKI Tanácsadó Rt. ügyvezető igazgatója lett. "Megpróbáltam kamatoztatni a tapasztalataimat, a kapcsolatrendszeremet, amihez kiváló alapot kínált a GKI-nál felhalmozott makrogazdasági szaktudás, ám a szinergia mégsem működött, így egy rövid időre elszegődtem az Ápiszhoz, illetve saját céget alapítottam" - elevenítette fel az ezredforduló eseményeit a miniszter. Csakhogy a Credit & Corporate Marketing Tanácsadó Kft.-vel sem tudott igazán nagy sikereket felmutatni, úgyhogy amikor átvette a posta irányítását, a gyerekeire bízta a céget - a társaságnak évek óta nincs bevétele.
A 2002-es kormányváltáskor a régi ismerős, Medgyessy Péter ismét igényt tartott a tudására. A szocialistáktól egyszerre három ajánlatot is kapott: választhatott a MÁV, a Dunaferr és a posta között, végül a harmadik lehetőség mellett döntött. "Pali született kereskedő, a tranzakciókat szereti. Ha száz alá csökken a napi ügyek száma, már unatkozik" - mondta róla Csáki György. Márpedig a monopóliummal rendelkező, 2002-ben mégis hétmilliárdos veszteséget termelő részvénytársaságnak válságmenedzserre volt szüksége. Az Orbán-kabinet idején, 1999 és 2002 között három vezérigazgatója is volt a cégnek, amely hektikusan változó - a tulajdonos, a magyar állam által el nem fogadott - stratégiák alapján működött. A jobboldali kormány arra törekedett, hogy a postát felkészítse a liberalizáció utáni korszakra, ezért egy téves elgondolás alapján több olyan feladatot (a kormányzati távközlési hálózatot, a Tetrát; az elektronikus közbeszerzési rendszert; az Euróhívót) telepített a céghez, amik nem vagy csak nehezen voltak illeszthetők a posta tevékenységi körébe. Úgy próbálták "modernizálni" a vállalatot, hogy közben a közfeladatok ellátását szolgáló tevékenységek fejlesztésére 2000-től egy fillér költségvetési támogatást sem adtak. Ráadásul az új kormányzat a beruházások többségét leállíttatta, így milliárdos veszteség keletkezett. A 2003-ban kiadott ÁSZ-jelentés komoly pazarlást, számos visszaélést tárt fel a társaságnál - főleg a 2002 előtti időszakból.
Az új vezérigazgató irányítása alatt elkészített stratégia a korábban elhanyagolt alaptevékenységek fejlesztésére koncentrált. Igaz, a koncepciónak számos lényeges eleme - osztott nyilvántartás, a csomagok esti kézbesítése -, mely az ügyfelek érdekeit szolgálta volna, fennakadt a politika és a szakszervezetek ellenállásán. Maradt viszont a mobil posták üzembe helyezése, amely 542 kis posta megszüntetésével járt együtt. Ez ellen az önkormányzatok és az ellenzéki pártok valóságos hadjáratot indítottak, azzal vádolva Szabót, hogy "szándékosan teszi tönkre" a "magyar vidéket", a kistelepüléseket. Ám néhány évvel később - miután kiderült, hogy a mobil posták hatékonyan üzemelnek - már senki nem ágált az új rendszer ellen. Hasonló turbulenciát keltett a leépítési hullám is: másfél év alatt 43 ezerről 37 ezerre csökkentették az alkalmazotti létszámot, ami ellen kezdetben a szakszervezetek tiltakoztak. Mivel az elbocsátás fizetésemeléssel, illetve a felső és középvezetés karcsúsításával járt együtt, a folyamatosan egyeztető, vidéket járó Szabó az átalakítást megúszta sztrájkok nélkül. Beindult a Postapartner program (pályázni lehet postafiókok üzemeltetésére), több ingatlant felújítottak, 2003-ban pedig már 3,4 milliárdos üzemi eredményt tudtak felmutatni. A posta azóta is nyereséget termel, évi 3 milliárdos osztalékkal gazdagítva a büdzsét.
Igaz, közben a botrányok sem kerülték el a társaság háza táját (lásd: Működési zavarok című keretesünket). A lapunk által megkeresett, névtelenséget kérő szakértők szerint a legnagyobb gond, hogy a posta még nincs felkészülve a teljes piacnyitásra. Bár a minőségi mutatók az utóbbi években sokat javultak, még mindig magas a létszám és túl sok a fiók (nálunk 3500, Németországban 7000 emberre jut egy posta). További szerkezetátalakításokra lenne szükség: míg a társaság árbevételének 85 százalékát 300 nagy hivatal adja, a munkatársak többsége a veszteséggel működő közel 2100 kis postán dolgozik. Ráadásul 2004-ben már megindult a részleges liberalizáció: egy bizonyos küldeménysúly felett megszűnt a társaság monopóliuma. Az újságkiadók alapította lapterjesztő, a futárszolgálatok elvihetik a nagy haszonnal járó ügyleteket, a drága közszolgáltatások pedig a posta nyakán maradnak. Miután több tagország elutasította a 2009-es nyitást, az EU a felmentést kérő új tagországoknál 2013-ra tolta a liberalizációt. Szabó amúgy több nyilatkozatában leszögezte: a posta még nem áll készen az értéktőzsdén való megjelenésre.
Bársonyszékben
"Nagy teherbírású, sikeres menedzser, aki otthon van az infrastruktúrában is, nem lehet megvezetni, a frakció pedig a magáénak érzi" - magyarázta egy, a kormányfőhöz közeli forrásunk, miként esett Gyurcsány Ferenc választása Szabó Pálra a kisebbségi kabinet megalakításakor. Elsősorban a sztrájkok kezelését, a közlekedési szakszervezetek pacifikálását várják az új minisztertől, aki az elmúlt hetekben hozta is a formáját: gyorsan megegyezett az üzemanyagárak emelkedése miatt elégedetlenkedő fuvarozókkal.
Bár kompromisszumkereső ember, Szabó tárgyalási stílusa semmiképpen nem nevezhető bársonyosnak. Még le sem zárult a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium szétbontása, több szakember távozott a tárcától. Kitették a szűrét a bicikliutakkal foglalkozó - és az útépítési pénzekre rálátó - kormánybiztosnak (lásd: "Az elején sokat kóvályogtam a folyósokon", Magyar Narancs, 2008. július 3.). Megszüntették a MÁV orra alá sok borsot törő, a figyelmet a vasútnál tapasztalható visszaélésekre felhívó Magyar Vasúti Hivatalt (MVH) (lásd: A kis vonatrablás, Magyar Narancs, 2008. június 12.). Szabó 2007 februárja óta tagja a MÁV Zrt. igazgatóságának. Jelen pályaképhez adott interjújában a miniszter többször kifejtette: Antal Dánielt, az MVH vezetőjét rendkívül nehéz embernek tartja, akivel nem lehet tárgyalni, mert nem látja a "magyar valóságot".
A tavaszi kormányátalakítás legmeglepőbb fordulata Puch László volt MSZP-pénztárnok kinevezése közlekedési államtitkárnak. Puch a különféle útépítések ügyében lobbizva az elmúlt években többször konfrontálódott a tárca korábbi, SZDSZ-es vezetésével. Kérdés, hogy új főnöke mennyiben tudja majd kordában tartani a párt egyik legbefolyásosabb szürke eminenciását. "Garantálom, hogy semmilyen botrány nem lesz" - mondta a Narancsnak a közlekedési miniszter.
A Motim-sztori
Gyurcsány Ferenc cége, az Altus Rt. két hungalus vállalat privatizációjában vett részt közvetlenül. A Balassagyarmati Fémipari (BFI) Kft. értékesítésére kiírt első pályázat 1995 elején érdeklődő hiányában sikertelen volt. A második tendert májusban írták ki, a Hungalu irányítását júniusban átvevő Szabó már csak levezette a cég magánosítását. A 2005-ben Szijjártó Péter (Fidesz) vezette vizsgálóbizottság - az említett fb-jelentésre hivatkozva - legfőképp az alacsony árat kifogásolta. Az Altus és konzorciumi partnere 46 millió forintot fizetett a társaság 287 milliós névértékű üzletrészéért, aminek tényleges vagyonértéke 95 millió volt. A cég vállalta a Hungalukerrel szemben fennálló tartozások és az ötvenmilliós hitel visszafizetését, továbbá, hogy öt évig 80 embernél többet nem bocsát el. A BFI pár évvel később elveszítette a német megrendelőit, válságos helyzetbe került, és tulajdonosa 2001-ben eladta.
A miniszterelnök részvénytársasága 1995-96 fordulóján szerezte meg a GPS Kft.-vel alkotott konzorciumban a Magyaróvári Timföld és Műkorund (Motim) Kft. 90 százalékát. Vetélytársa, a Pausits Kft. eleve hibás pályázatot adott be, ám miután pótolta a hiányosságokat, versenyben maradhatott - az fb szerint szabálytalanul. A győztes a 987,9 milliós névértékű üzletrészért 540 millió forintot ígért, de magára vállalta a cég 928 milliós hitelét, egy hárommilliárdos beruházást, valamint a környezeti károk tíz éven belüli helyreállítását. Az fb főképp azt kifogásolta, hogy a kötelezettségekhez sem szankció, sem garancia biztosítása nem társult. Valójában az Altus helyett a tulajdonába került Motim vállalt készfizető kezességet és biztosított egy 100 milliós jelzálogot. Az fb vizsgálata szerint "a további tárgyalások eredményeként a Hungalu Rt. menedzsmentje elérte, hogy a nyertes a megajánlott vételárat 705 millióra emelte". Az észak-dunántúli zöldhatóság igazgatója, Gerencsér Tivadar lapunkhoz eljuttatott levelében úgy nyilatkozott: "A kármentesítési tevékenységet a Motim az 1996-ban készített, környezetvédelmi felügyelőségünk által jóváhagyott ütemterv alapján végezte. Az ellenőrzést a felügyelőség minden évben elvégezte, a környezetvédelmi problémák megoldása időarányosan és ütemezetten haladt."
A privatizációs ügylet furcsaságát az adta, hogy a timföldgyár menedzsmentje megvásárolta az Altustól a GPS Kft.-t. Következő lépésben a még állami tulajdonban lévő Motim részesedést szerzett a GPS-ben, majd a kft. törzstőkéjét 340 millióval megemelte. Ezek után az Altus-GPS konzorciumnak a Motim vételárának nagy részét (700 millió forintot) az állami tulajdonban lévő MHB hitelezte. Az igazgatóság elnöke Apró Piroska, Gyurcsány jelenlegi anyósa, vezérigazgatója pedig Járai Zsigmond volt. A Motim a hitelt azóta kamatostul visszafizette.
Az ellenzék 2005-ben azt is kifogásolta, hogy Szabó Pál az értékesítés után beült a Motim felügyelőbizottságába. "A szerződésben rögzített feltétel volt, a vállalások betartása feletti ellenőrzést szolgálta, és mindössze hat hónapig tartott" - nyilatkozott a Narancsnak a miniszter. Az ágazati vertikalitás jegyében a Motim később 18 százalékos részesedést szerzett a Bakonyi Bauxitbánya Kft.-ben, majd 1997-ben a székesfehérvári Magyar Alumínium Rt.-vel konzorciumban 202 millió forintért megvette a Hungaluker Kft. 95 százalékát. Ma a Motim a Gyurcsány-birodalom zászlóshajója.
Működési zavarok
Valósággal összeomlott a kézbesítés a Magyar Posta új, modern gépekkel felszerelt budaörsi logisztikai központja üzembe állításakor - amit a vezetőség a rosszul, hibásan megcímzett küldeményekre vezetett vissza. A postaládák 1,6 milliárdos cseréje ellen a városvédők tiltakoztak, idén pedig az 1,1 milliárdos biciklibeszerzési botrány tépázta a posta tekintélyét. A HVG kiderítette, hogy a posta egy pécsi középvezetője hónapokkal a tenderkiírás előtt tárgyalt a későbbi győztes Cronopont Kft. szlovén beszállítóival. Az információ nyilvánosságra kerülése után a cég vezetése vizsgálatot rendelt el, majd a Közbeszerzési Döntőbizottsághoz (KDB) fordult, a pécsi munkatársat pedig kirúgták. Furcsa, hogy néhány napja a Cronopont már arról értesítette a postát, hogy nem képes teljesíteni az időközben megkötött szerződést, így a részvénytársaság a múlt héten elállt a kontraktustól - mindez azután történt, hogy a KDB jelezte: a késedelem miatt nem vizsgálhatja a Magyar Posta kérelmét.
A jobboldali sajtó sokat foglalkozott a székházeladással, azzal vádolva a posta menedzsmentjét, hogy áron alul értékesítette a Moszkva téri központot, majd havi 400 ezer euróért béreltek irodákat az Árpád híd melletti Gateway Business Centerben. Tény: a székházra kétfordulós pályázatot írtak ki, és a 16 érdeklődő közül a legjobb ajánlatot díjazták. "Öt pályázó volt, ez volt a legolcsóbb, az árban benne van a teljes informatikai szolgáltatás. Ne feledjük: öt helyről jöttünk ide" - elemezte az irodabérlés részleteit a Narancsnak Csáki.
