A macskaköves-mediterrán hangulatú szabad tér helyett az első két koncertet a rossz időjárás miatt a napokban átadott Veszprém Arénában rendezték. A híres kézilabdacsapat sportcsarnoka kiváló időn túli hetest elvégezni; kínai figurával győztes gólt dobni nem is lehetne alkalmasabb helyen. Amikor a zuhogó eső és hideg elől egy kisebb kapunyitási pánik után beengedték a zihált gyülekezőket - az Ének az esőben dallamára -, már annak is lehetett örülni, hogy van négy fala meg plafonja. Aztán lett három zongora és mellettük egy család.
A három zongorista Ránki Dezső, neje, Klukon Edit, illetve fiuk, a tizenhárom esztendős Ránki Fülöp volt. A műsor első felében Mozart háromzongorás versenyművét (KV. 242) adták elő; nem először és talán nem is utoljára léptek fel ezzel a művel. Ránki és Klukon évtizedek óta összeszokott négykezes és kétzongorás páros, fiuk meggyőzően és tisztán zongorázott. A szimfonikus együttes csökkentett létszámával, kamarazenekarként járult hozzá, hogy a koncert hangulata egy üde és lendületes családi zenélésre, házi muzsikálásra emlékeztessen. Kocsis karmesterként igyekezett a háttérben maradni (a tételek előtt a szemével kérdezte a szólistákat, hogy kezdhet-e), hogy az est második felében fokozatosan lépjen elő markáns értelmezésével. Beethoven VIII. szimfóniáját szokás kis szimfóniának is hívni a nietzschei értelemben dionüszoszi VII. és a Thomas Mann-i értelemben visszavonhatatlan IX. árnyékában. Ez a megnevezés az alig huszonöt perc hosszúságú mű terjedelmére igaz csak, nagyságára semmiképp. Kocsis éppen a mű rejtett oldalait, ritkán hallható szépségeit igyekezett felmutatni. Az utolsó, minden formát és minden elvárást átalakító-szétrobbantó-újraformáló alkotói korszak kontextusában szólalt meg a szimfónia. Az időközben nagyobb létszámúra bővülő zenekar tételről tételre lett egyre élénkebb és pontosabb. A negyedik tétel utáni ráadás pedig egy sajátos újraértelmezés lett. Kocsis néhány szóban, a maga fanyar öniróniájával elismerte, hogy az est programja igencsak rövid lett, és ráadásul az izgalmas második tételt nem a legjobb tudásuk szerint játszották, ezért azt ráadás gyanánt újra eljátsszák. S ráadásul az izgalmas második tételt valóban a legjobb tudásuk szerint hallhattuk, amikor újra eljátszották. Kocsis, akinek a közvetlen kapcsolat a hallgatósággal mindig fontos, röviden utalt az Allegretto scherzando tétel dallamában felfedezhető Rossini-hatásra, Rossini-játékra. Az ő értelmezése szerint, amit a vezénylés karikírozó gesztusaiban is egyértelművé tett, Beethoven Rossini-paródiát írt, és interpretációjában az ominózus dallamot opera-paródiaként vezényelte. Izgalmas kérdés, hogy ez a megismételt játék Kocsis improvizációja volt-e. A rá jellemző konok maximalizmus megnyilvánulása? Hirtelen ötlete? Az "összevetés permanens kényszere"? A "primer befogadás" akarata? Esetleg mindez együttesen, kiegészítve azzal a reflektált ösztönösséggel, ami előadóművészetének, intellektuális habitusának, közvetlenségében közvetett lényének az egyik legfőbb titka?
A lehetőségek folyója
Herbie Hancock és együttese egész Európát bejáró turnéjuk, a The River of Possibilities keretében jött a fesztiválra egy remekül összeállított csapattal. A legismertebb név talán Dave Hollandé; három évtizedes cimboráját Hancock "a világ jelenlegi legjobb bőgőseként" mutatta be, nem is túlzott, az est egyik legszebb szólóját is az ő bőgőjátékának köszönhetjük. Holland, ahogy a színpad szélén áll, úgy néz ki, mint egy malomellenőr, aki szinte nincs is ott; de amint elkezd játszani, nagyon is ott van: a csendből és a semmiből szívbe markoló, elmébe villanó dallamokat épít fel hangról hangra. (Ezért is volt különösen zavaró, amikor Holland szólójátéka közben felhangosodva-öblösödve beszűrődött az előtérben dekkolók röhögése.) A kvintett dobosa, Vinnie Colaiuta két és fél órán keresztül kiváló tempóérzékkel adta a ritmusalapokat. A szaxofonos Chris Potter káprázatosan szólózott, hogy máskor pedig lágy, mégis határozott játékával a közös zenélésből vegye ki a részét. Az együttes ötödik tagja a fiatal gitáros, Lionel Loueke, Hancock szavaival a csapat "titkos fegyvere", s ezt az est egyik legemlékezetesebb pontján alá is támasztotta. Jött két énekesnő is: a tizenkilenc éves, lírai hangú Sonya Kitchell és az eszméletlen hangdinamikájú és énekhangú Amy Keys.
Hancock, noha teljesen más módon és eszközökkel, mint Kocsis, a hallgatókat is bevonta a játékba. A műsor elején lefutotta a szokásos kört a magyar konyha dicséretével (vajon ezt a norvégoknak és a cseheknek is említi?), és elmagyarázta, hogy a turné címe és anyaga a két legutóbbi lemez, a Possibilities és a River: The Joni Letters szintézise lenne. A nyitó szám a hetvenes évek fúziós dzsesszének klasszikus darabja, az Actual Proof volt. Az idén hatvannyolc éves Hancock egy zenei perpetuum mobile, egyik másodpercben a Fazioli zongorán játszik, majd ugyanakkor már az elektronikus szintetizátorból hoz elő valamilyen furcsa összhangzatot. Ez Loueke-ra is jellemző: kísérletező gitárszólója öt perc után váltott a Tavaszi szél vizet áraszt dallamára - pontosabban odatalált. Nem véletlenül, hanem tudatosan oda érkezett a kísérlete, hogy aztán a felvillanyozott közönséggel együtt énekelve továbbvigye a népdal melódiáját, elemeit szájzenéléssel és gitárral továbbvariálva egészen új, egzotikus kombinációt találjon neki. A lehetőségek folyója - ha már ez a turné címe, valami ilyesmit jelenthet: végigutazni a kanyarokat, kitérőket is, megtalálni az adott helyzetben a legjobb lehetőséget.
Dübörögtek a széksorok, morajlott a csarnok, energia szabadult fel. Hancock csapata nagyon messzire vitte a közönséget.
Veszprémi Ünnepi Játékok, július 23., 24.
