Tűk a szénakazalban - A Nyugat és a terrorhullám

  • Kovách Ágota
  • 2005.07.28 00:00

Belpol

A hidegháború utáni korszakban az etnikai háborúk s a globális terrorizmus jelenti a legkomolyabb kihívást, amellyel civilizációnk szembesül. A terror házhoz jön. Eredményesek-e azok az erőfeszítések, amelyeket a nyugati államok rendészeti és igazságszolgáltatási szervei, titkosszolgálatai a terrorizmus fölszámolására tesznek?
A hidegháború utáni korszakban az etnikai háborúk s a globális terrorizmus jelenti a legkomolyabb kihívást, amellyel civilizációnk szembesül. A terror házhoz jön. Eredményesek-e azok az erőfeszítések, amelyeket a nyugati államok rendészeti és igazságszolgáltatási szervei, titkosszolgálatai a terrorizmus fölszámolására tesznek?

2001. szeptember 11-e korszakhatárként vésődött be a történeti emlékezetbe, noha a riasztó előzmények már korábban fölbukkantak. A II. világháború után a valamely vallási és/vagy nemzeti fanatizmustól motivált öngyilkos merénylők a 80-as évek elején jelentek meg először - igaz, ekkor még "csak" a világ oly távolinak tűnő pontjain, mint Srí Lanka vagy a Közel-Kelet. A fő csapást az elmúlt időkig Izrael szenvedte el, ahol a terror a hétköznapok és a politika minden részletét meghatározza. Az elmúlt tíz évben azonban a politikai erőszaknak ez a leghalálosabb és legnehezebben kivédhető fajtája nemzetközivé vált. Mozgatóinak, úgy tűnik, nem kisebb az ambíciója, mint hogy a nyugati világból egy nagy Izraelt csináljanak.

Amerika először

Az Egyesült Államok békéjét az iszlám fundamentalizmus frazeológiájába csomagolt s a nyugati civilizáció megsemmisítését célzó terrorakciók 1993 óta bolygatják. Az év februárjában nagy erejű bombát robbantottak a Világkereskedelmi Központ föld alatti garázsában (hat halálos áldozat, ezer sebesült). A merénylet elkövetőjének, a pakisztáni Ramzi Júszefnek a pályafutása, valamint az akkori terrorelhárítás kínos balfogásai azóta is visszatérő jellegzetességeket mutatnak. Ramzi Nagy-Britanniában nevelkedett, s itt nyert villamosmérnöki képesítést is, majd elhagyva a kies Swansea-t, megkezdte terroristakiképzői munkáját: előbb pakisztáni táborokban, utóbb a Fülöp-szigeteken oktatta a pokolgépgyártást. 1992-ben hamis iraki papírokkal zökkenőmentesen beutazott az Egyesült Államokba, s hozzálátott terve megvalósításához. A brooklyni al-Fárúq mecset környékén toborzásba kezdett, megnyerve céljainak több fiatal és elkeseredett amerikai muzulmánt, illetőleg vásárolt 750 kilogramm karbamidot és 130 gallon salétromsavat, s bérelt lakásában robbanóanyaggá elegyítette azokat. A merénylet elkövetése után pedig fölszállt egy Karacsiba tartó repülőgépre, és két évre eltűnt a bűnüldöző szervek vizsla tekintete elől. Ramzi esete, noha 1995-ben végül mégis elfogták, majd 1998-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, jól jelezte nemcsak az új típusú terrorizmusban rejlő lehetőségeket, de azt is: az amerikai titkosszolgálatok és bűnüldöző szervek hatékonyságát merész túlzás lett volna kielégítőnek ítélni.

Az Egyesült Államok kenyai és tanzániai követsége ellen 1998 augusztusában elkövetett összehangolt öngyilkos merényletek (224 halálos áldozat) hátterében már fölismerhetően bin Ládin terrorhálózata állt, s az USA nem késlekedett erőteljes vagy legalább erőteljesnek vélt választ adni. Az úgynevezett Hosszú Kéz hadművelet során két afganisztáni kiképzőtábort, illetve egy szudáni vegyi üzemet bombáztak le az amerikai robotrepülőgépek. Ám ez nem ellensúlyozhatta sem a politikai bizonytalankodást, sem a biztonsági hiányosságokat, a titkosszolgálatok dezorientálódását. Bár az öngyilkos merényletek stratégiája a palesztin felkelés egy műhelyében kovácsolódott ki, a 2000-es évek nemzetközi terrorizmusának mégis az amerikai külpolitika 80-as, 90-es évekbeli meggondolatlan lépései szolgáltattak rekrutációs, logisztikai és ideológiai bázist: a tálib rezsim támogatása Afganisztánban, majd Afganisztán "ejtése" s a tálibok tombolásának jóváhagyása a Szovjetunió bukása után; vagy Szaddám hatalmon tartása az Öböl-háborút követően. A Clinton-kormányzat, bár egy ízben kézzelfogható közelségbe került a lehetőséghez, elmulasztotta hidegre tenni bin Ládint; a 2000-ben hatalomra jutó Bush-csapat pedig sokáig fel sem fogta a fenyegetettség valódi dimenzióit.

Így az is leginkább a szerencsés véletlennek volt köszönhető, hogy az ezredfordulóra időzített - kaliforniai és jordániai helyszíneken lebonyolítandó - merényletsorozat, az ún. millenniumi összeesküvés meghiúsult. Ennek lelepleződése mindazonáltal mégis lehetőséget teremtett az amerikai szervek számára, hogy föltérképezzék az iszlámra hivatkozó terrorizmus újszerű formációját, az egyes akciók végrehajtására - áldozatkész helyi aktivistákból és kozmopolita terrorszakértőkből - összeszerveződő sejtek laza hálózatát. Azonban a részletek földerítése inkább a sátáni bin Ládin és az al-Káida mítoszának kialakításához vezetett, mint az új terrorellenes stratégia kialakításához. A WTC-merényletek előzményeit vizsgáló amerikai kongresszusi bizottság közel 600 oldalas jelentésében (2003) vérfagyasztó képet festett arról a fejetlenségről és nemtörődömségről, amely a CIA, az FBI és nem utolsósorban a Bush-kormányzat ez irányú ténykedését jellemezte. A merényletek előkészületeiről számos információdarabka állt a különféle nyomozati szervek rendelkezésére, ám ezeket senki nem rakta össze értelmes, operatív egésszé; az elnök és környezete meg nem vette észre, mit forr az idő méhe. A szeptember 11-i események által kiváltott sokkhatás azután

radikális változásokat

eredményezett. Már egy hónappal a terrorakciókat követően megszületett a Patriot Act, amely rendkívüli módon kiterjesztette a titkosszolgálatok, a bűnüldöző szervek s általánosságban a kormányzat hatalmát. A jogvédő szervezetek által zajosan bírált, a szabadságjogokat jelentősen csorbító törvényi felhatalmazás birtokában az Egyesült Államok végrehajtó szervei serényen munkához is láttak: majd' százezer nevet tartalmazó lista készült a terroristagyanús személyekről, tömeges letartóztatásokra került sor, s a titkosszolgálati eszközök alkalmazása esetenként aggasztó méreteket öltött. A biztonsági intézkedések, amelyeknek részét képezte a beutazási, illetve bevándorlási eljárások brutális megszigorítása, valamint a belbiztonsági minisztérium és más csúcsszervek életre hívása, összességében hatékonynak bizonyultak. A földerítési munka ugyancsak eredményesebbé vált, s ebben sokat segített az a fejlemény, miszerint ha a politikusok és a média nem is, az amerikai titkosszolgálatok idővel szakítottak az Uszáma bin Ládin arcvonásaival fölruházott, gyermetegen differenciálatlan ellenségképpel. Tevékenységük középpontjában ma már az USA-ban föltalálható gyanús személyek, potenciális veszélyforrások szemmel tartása áll, annál is inkább, mert a világterrorizmus nagyhalaira immár teljes katonai hadosztályok vadásznak.

A mérleg mindazonáltal legalábbis kétséges. A terrorellenes harc aránytalanul erős fegyverekkel kivívott győzelmeit, a fölöttébb törékeny biztonságérzet felemás nyugalmát megkérdőjelezi az igazságszolgáltatási deficit. Mert jóllehet Bush gyakran emlegeti személyes célkitűzéseként a terroristák bíróság elé állítását, mégis a peres eljárások száma meg sem közelíti a letartóztatottakét. Az elnök két hónapja 400, az Egyesült Államok területén elfogott és elítélt "terroristáról" beszélt, ám a Washington Post által a múlt hónap elején közzétett, a washingtoni igazságügyi minisztériumtól kiénekelt adatok tanúsága szerint az esetek többségében ártatlan - a terrorizmus bűnében legalábbis ártatlan -, ám színes bőrű (iraki, pakisztáni, arab stb. származású) bevándorlók akadtak fönn a terrorelhárító különítmények hálóján. A Post következtetései szerint mindössze 39 ítélet született a nemzetbiztonság veszélyeztetésével kapcsolatos bűncselekmények miatt. (Mindez egyébként az amerikai igazságszolgáltatás elfogulatlanságának is lehet a bizonyítéka - és a 39 ítélet sem kevés.) A kubai Guantanamo támaszponton tömegesen fogva tartott "ellenséges hadviselők" botrányköve tehát korántsem az egyetlen eset, amely jelzi a terrorellenes küzdelem legkomolyabb fogyatékosságát, a törvénytelenséggel való rendszeres kokettálást.

Mégis, ha szembetűnően sok is a forgács, az Egyesült Államok vágja a fát, s bár nemegyszer brutális eszközöket alkalmazva, de kérlelhetetlenül védi állampolgárai biztonságát.

Európa

mindeközben jelentősen lemaradt. A 2001-es ijedtség hatására ugyan széles ívű koncepciók születtek a terrorellenes harc, a belbiztonsági ügyek kontinentális összehangolására, ám a nemzetállami szűkkeblűség itt is bénítóan hatott. Hiába vált közismertté, hogy Németország s különösképp Hamburg a muzulmán radikálisok fellegvára (az egyik WTC-merénylő, Mohamed Atta is innen verbuválódott a nyugati civilizáció elleni harcra), hogy Franciaország és Nagy-Britannia potenciális terroristák lerakata és gyülekezőhelye, s hogy szinte valamennyi európai államban föllelhető valamifajta fertőzöttség. Az Europol továbbra is sóhivatal maradt, az európai CIA terve sem realizálódott, aminthogy az Egyesült Államokkal való biztonsági együttműködés is jórészt kicsinyeskedésbe fulladt. Legfeljebb a terrorizmus pénzügyi tartalékainak részleges fölszámolásában bizonyult sikeresnek a kontinensek közötti együttműködés, bár az ENSZ BT 1373-as határozatának jegyében meghozott rendszabályok kérlelhetetlen végrehajtásáról ezúttal is elsősorban a szeptember 11-ét követő első évben beszélhetünk. S bár a madridi merényletek után a politikusokat ismét elfogta a cselekvési kényszer, fölbuzdulásukból ekkor sem futotta többre, mint egy csekély hatáskörű "terrorügyi" főkoordinátor kinevezésére a holland Gijs de Vries személyében.

A terrorellenes küzdelem - dacolva az ésszerű megfontolásokkal - nagyrészt mind a mai napig nemzeti szinten zajlik. A nagy létszámú muzulmán közösségekkel bíró országok különösen nehéz helyzetben érezhetik magukat, s ez nemcsak biztonsági intézkedéseikből tetszik ki, de olykor külpolitikai állásfoglalásaikból is. Németország csak mostanában kezd komolyabb biztonsági intézkedéseket fontolgatni, míg Franciaország belügyminisztere, Nicolas Sarkozy egyelőre a belföldi imámképzésben és a bevándorlás visszaszorításában látja a megoldást. Az elmúlt időszakban éppen Spanyolország és Nagy-Britannia vált látványosan védtelenné - az a két ország, amely pedig régtől fogva tisztában van a terrorizmus (igaz, egy egészen másfajta terrorizmus) veszélyeivel. A madridi merényletek során csődöt mondtak a baszk ETA által rendszeresen dresszírozott spanyol belbiztonsági szervek, s a merényleteket követő nyomozati eljárás sem hozott mindmáig pozitív eredményeket. Az elővigyázatossági rendszabályok ugyan megszigorodtak, ám Spanyolország továbbra is nyilvánvalóan képtelen áttekintést nyerni a területére Afrika felől beáramló idegenekről.

Nagy-Britannia 2001-et követően az Egyesült Államokéhoz hasonló, rigid biztonsági intézkedéseket léptetett életbe, amelyek jogkorlátozó jellegét ugyancsak számtalan bírálat érte az elmúlt években. Indokolatlan letartóztatások, megalapozatlan fogva tartások kísérték a törvény végrehajtását. A korlátozott időtartamra szóló, ez év márciusában meghosszabbított hatályú törvény azonban szigora ellenére elégtelennek bizonyult a belbiztonság fönntartására. Hiába figyelmeztetett a Scotland Yard idén leköszönt - korábban a személyi igazolvány bevezetését szorgalmazó - főnöke, Sir John Stevens arra, hogy mintegy száz "alvó ügynök" rezideál Nagy-Britannia területén, a londoni öngyilkos robbantók különösebb gond nélkül hajthatták végre pokoli tervüket. A robbantásokat követő nyomozás ugyan földerítette az elkövetők kilétét (nagy ügy!), ám a rendőrség nyilvánvalóan sötétben tapogatózik: a merénylők felsőbb kapcsolatait nem ismerik. A dezorientálódás és a pánik jeleit fedezhetjük fel a brit biztonsági szervek akcióiban, amelyek a hét végén egy ártatlan brazil villanyszerelő szitává lövésében kulmináltak. Már-már tragikomikus, ahogy a Scotland Yard nyilatkozatban vállalta a felelősséget a gyilkosságért.

Európa most retteg, és a következő terrortámadás színhelyét találgatja. A kontinensen élő muzulmánokkal szemben mind nagyobb a gyanakvás, s ez fölgyorsíthatja disszimilációjukat, reményvesztett radikalizálódásukat. Mind Amerikában, mind Európában felerősödnek azok a hangok s politikai erők, amelyek nem pusztán rendőri és titkosszolgálati, hanem belpolitikai kérdésként értelmezik a fenyegetettséget, s egy-egy etnikailag, vallásilag különböző közösség elleni kollektív intézkedéseket követelnek. A titkosszolgálatoknak és a biztonsági szerveknek eközben minden veszélyeztetett államban szokatlanul nagy hatalom hullott az ölébe. Másban nem bízhatunk, mint hogy ezt mihamarabb képesek lesznek a célnak, s csak a célnak megfelelően felhasználni. A történelem számos példát ismer arra, hogy épp az ilyen módszerek vezettek egyes terrorszervezetek megbénításához, felszámolásához. Bár az az iszlámra hivatkozó radikális terrorizmus méreteiben nem fogható sem az IRA-hoz, sem a Vörös Brigádokhoz például, azt is tudnunk kell, hogy a politikai erőszak rendszerint akkor éri el mégoly hagymázas céljait, ha valamely állami struktúra teszi vezérlő elvévé - a terror-magánvállalkozások előbb-utóbb elbuknak. A kérdés csak az, mekkora árat kell a bukásukért fizetni - emberéletben és a demokratikus társadalmak romlásában.

Neked ajánljuk