Vita a fővárosi színház-finanszírozásról: Gombhoz a kabát

425 millió forint. A Fővárosi Önkormányzat tervezett költségvetése szerint ennyit kell ebben a naptári évben megspórolni a budapesti színházakon - mármint azokon, amelyeket az önkormányzat tulajdonol. A színház-finanszírozási reformnak legalább tíz éve itt van az ideje. De milyen finanszírozási reform az, amelyben csak egy tényező biztos: az, hogy a végén ott a 425 milliós megtakarítás?

A főváros 2006-ban 1,8 milliárd forintot fordított a tulajdonában lévő 13 színházra. (Mivel itt sok szám fog röpködni hamarosan, próbálok viszonyítási pontokat tenni hozzájuk: a minisztérium felügyelete alá tartozó Nemzeti Színház, melynek könyvelésébe a pórnép nem tekinthet be, mert részvénytársasági formában működik közpénzből, ugyanennyi támogatást kap az államtól.) De mert a főváros anyagi helyzete tovább rendült - például a személyi jövedelemadóból az eddigi tíz százalék helyett csak nyolcat tarthat magánál, és egyéb forrásai is csökkentek -, szinte minden területen támogatást von el. Gyekiczky András - Demszky Gábor (akit próbálkozásaink ellenére sem tudtunk elérni) kabinetfőnöke - szerint a sport területéről például az eddigi támogatás egyharmadát vonják el, iskolákat, kórházakat zárnak be (most ne firtassuk, van-e gyerek vagy beteg ott, mert néző az van a színházban), a kultúrán pedig 5,4 százalékot kell megspórolni (múzeumok, könyvtárak, egyéb, érdekeik látványos képviseletére kevésbé képes intézmények).

A napokban-hetekben gyorsan zajló események, koncepciók, levelek és faxok egymást érvénytelenítik, a színháztámogatás tervezett csökkentése hírére felbolydult a budapesti színházi szakma, Demszky Gábor cikket közölt a február 1-jei Népszabadságban, melyben külön kitért a színigazgatók kijárásra épülő "önvédelmi technikájára", valamint értetlenül szemléli, hogy az egyik színház több pénzt kap, mint a másik, valamint leszögezi, hogy "ismeretei szerint" Budapest Európa legnagyobb színházfenntartója. Kicsit elmarasztalja a politikát (azaz az általa vezetett városházát is), hogy nem mert hozzányúlni a finanszírozási rendszerhez - de elmarasztalja a színházakat is, mert ők sem tettek erre vonatkozó "valódi" javaslatot. Mint Gyekiczkytől megtudom, Demszky alighanem mennyiségileg gondolja a legnagyobb finanszírozónak önmagát. (Amúgy legalább még egyszer ennyi színház működik a városban.)

De lássuk az eseményeket. Január legvégén született a fővárosban egy koncepció, amely az úgynevezett "fűnyíróelv" alapján szétosztotta a színházak közt az elvonást, és a végeredményt elfaxolta az igazgatóknak. Olyik viszonylagos nyugalommal vette tudomásul, hogy az összeg még "lenyelhető", de a legtöbben - például a Katona igazgatója, Zsámbéki Gábor a színházára jutó több mint 30 milliót, vagy Marton László, a Vígszínház igazgatója a majdnem 60 milliót - már elviselhetetlennek, kigazdálkodhatatlannak tartották.

Mint egy rendszer

Három nappal később készen állt egy második tervezet, amely a Javaslat a színháztámogatások rendszerszerűvé tételére címet viseli. Szándéka szerint szakít a bázisszemlélettel (ez a fűnyíróelv), és a finanszírozást normatív és rendszerszerű alapokra helyezné. (A "rendszerszerűt" jó lesz megjegyezni, sokáig fogjuk hallani.) Ennek alapján minden színházban ugyanannyi pénz - nagyjából 50 millió forint - jutna az "igazgatás" címszóval illetett tevékenységre, mondván: igazgató, gazdasági igazgató, titkárnő, portás és hasonló funkciók minden intézményben egyformán vannak. A fenntartási költségeknek van egy változó része is, hiszen a színpadi kiszolgáló személyzet, de a villanyszámla is függ a ház nagyságától. A produkciós kiadások ugyanígy változóak - ezeket a nézőtér méretéhez lehet arányosítani. Ez utóbbi nagymértékben meghatározza a bevételszerző képességet is - amelyet a színház profilja is befolyásol: a gyerekeknek játszó, illetve a művészszínházak általában kevesebb nézőt vonzanak, mondja a tervezet, és hozzáteszi: "a társadalmilag kiemelt jelentőségű műfajok esetében normatív jegyártámogatást látszik indokoltnak bevezetni". Összességében: a pénzt tehát a befogadóképesség és a fizető nézők száma alapján osztaná el, "rendszerszerűen"; előbbi a fenntartási költségek, utóbbi a kultúrpolitikai célok támogatását jelenti.

Egyetlen színházi szék - bárhol álljon is - éves támogatása 279 646 forint. Az igazgatási tevékenységre fordítható 50 millióhoz hozzáadják a színházi székszám és a fenti összeg szorzatát: ez a fenntartási támogatás. Érdekes megjegyezni, hogy míg az összes színháznál az így kapott összeg messze alatta marad az éves támogatásnak (hiszen a másik elem, a nézőszám alapú támogatás még nincsen benne), akad egyetlen színház, a Vidám Színpad, amely pusztán a fenntartás költségeire is többet kapna ezentúl, mint eddig tokkal-vonóval. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a színház eddig nem volt fenntartva (de ez csak elvi lehetőség, hiszen működött) - és ha nem abból indulnánk ki, amiből muszáj, hogy tudniillik az egész koncepció elsősorban az elvonni akart 425 milliót indokolja, akkor létezhetne más magyarázat is, például hogy brutálisan alul volt finanszírozva. (A számok alapján amúgy ez lehetséges: a Vidám Színpadon összesen 600 szék van, és tavaly 163 milliót kapott. A József Attilában 634 székre 370 millió jutott, az Új Színház 450 székére 394 millió.) Többen egy harmadik magyarázatot tartanak legvalószínűbbnek; azt, hogy Puskás Tamás, a Vidám Színpad igazgatója részt vett a koncepció kidolgozásában. Gyekiczky András ezt a feltételezést nem erősítette meg, noha legalább öt színházi szakember közreműködéséről beszélt, Puskás viszont elmondta: fölkért tanácsadóként dolgozott a koncepción. És nem tartja abszurdnak, hogy az általános pénzelvonás idején ő pluszpénzt kapjon, hiszen eddigi talpon maradását a "kis magyar csodának" köszönheti, amelyet gazdálkodásában véghez vitt. Számos kollégájával szemben úgy gondolja, hogy bizonyos színházak igenis túlfinanszírozottak - bár abban többen is egyetértenek, hogy az Új Színház relatíve magas támogatása annak idején Székely Gábor követelésére alakult így, egy kevésbé szegény korszakban, aztán így maradt -, és állítja, hogy a fűnyíróelv működtetése véres tragédiát okozna, például a Vígszínház és a Vidám azonnali bedőlését. A jelenlegi elosztás fenntartása pedig a jelenlegi állapot fenntartását eredményezné.

A mű értéke

A finanszírozási rendszer másik - és a koncepció lényegi - része a jegyártámogatás meghatározása. Ebben valójában a színház profilja játssza a főszerepet: a profilban pedig esztétikai ítélet, pontosabban tapasztalat. És ez az a pont, amely mind ez ideig megakadályozta a fenntartót abban, hogy átalakítsa a rendszert: nem mert véleményt mondani, és nem bírt olyan grémiumot fölállítani, amely ezt megtette volna helyette.

Majdnem minden igazgató úgy gondolja, övé a legjobb színház a fővárosban - néhányan legföljebb azt is gondolják, hogy van még más jó is. De ez az első olyan "hivatali" próbálkozás, amely veszi a bátorságot, és differenciál a színházak szerint a tevékenység művészi értéke alapján. Szorzót állít a székszám mellé - az egyes szorzó 656 forint. A kiemelten értékesnek tekintett Katona József Színház hatos szorzót kap: hatszor 656-tal szorozzák be az éves nézőszámot, és ez a jegyártámogatás összege. (A számok eredetére nem leltem magyarázatot; gyanítom, hogy a megtakarítani szándékozott összegből visszafelé vezethetők le.)

A koncepcióban nullás, egyes, kettes, négyes és hatos szorzó van. Hármas és ötös nincs - de akár lehetne is. Nullás a József Attila Színház, a Mikroszkóp, a Madách, a Vidám, a Thália - ezek tehát nem kapnak jegyártámogatást. Egyes a Víg és a Pesti, kettes az Operett, négyes a Kolibri, a Radnóti, az Örkény és az Új, hatos a Katonán kívül a Bábszínház és a Trafó.

Ezen a ponton nagyjából minden megkérdőjelezhető - szerintem azt ugyan nem érdemes, hogy differenciálni kell, és erre a szorzó éppúgy jó lehet, mint bármi más. De hogy melyik színház miért kap olyan szorzót, amilyent, arról már beszélni kell. Gyekiczky András szerint például Marton Lászlónak igaza van abban, hogy amennyiben a Madách és kamaraszínháza, az Örkény Színház szétválasztható, semmi nem indokolja, hogy ugyanezt nem teszik meg a Víg és a Pesti esetében, kivált, hogy az utóbbi profilja igencsak hasonlít az Örkényére.

Ugyanígy kérdés, hogy a hatossal jutalmazott, igen fontos kultúrpolitikai missziót - többek közt modern külföldi produkciók és honi csapatok befogadását, olykor laktatását - ellátó Trafóhoz képest (amely, egyebek közt a műfaj sajátosságainak köszönhetően is, igen kevés fizető nézőt, viszont tán a legmagasabb jegyártámogatást tudhatja magáénak) a vidéki és határon túli társulatokat befogadó (és ugyancsak utaztató-laktató), valamint alternatív programoknak is helyet adó Thália Színház miért nullás szorzót kapott.

A múlt héten a Demszky-kabinet vezetője egyenként találkozott az igazgatókkal, akik elmondták észrevételeiket a szorzókról és a végösszegekről. Gyekiczky András nem rejti véka alá, hogy "ez a verzió számos ponton korrekcióra szorul, az alkalmazott szempontrendszer tekintetében is", és hogy jelenleg fogalma sincs arról, milyen lesz a végleges változat. Ráadásul nem pusztán erről az évről van szó, hiszen a koncepció jövőre futná ki végleges formáját, az elvonások is ekkor érnék el a végösszeget (a 425 millió csak az idei évre vonatkozik): a József Attila Színháznál például a 370 millióból a 150-et, az Operett egymilliárdjából a 350 milliót, a Thália 210 milliójából a majdnem 60-at. A városházi kusza viszonyokból annyi kiderül: senki sem gondolja, hogy a vihart kavart anyag számai valósággá válnak. Így az sem történik meg, hogy miközben majdnem mindenkitől pénzt vonnak el, a jegyártámogatás alapján a Katona és az Örkény több pénzhez jut - Zsámbéki Gábor azért nem fogadja el, noha színháza rászorulna, mert "ha az ember mellől kilövik a bajtársát, nem kezd a zsebében kotorászni, hátha maradt benne valami". Mácsai Pál ugyanezt mondja, csak másképp.

A főváros vezetése - állítja Gyekiczky András - ezzel az elvonással nem szándékozik színházbezárásokat kikényszeríteni. Fölteszem, egy ilyen lépés várható médiaterhét el sem viselné most (sem). Elviselné viszont, ha egyes színházakat kényszerű profilmódosításra késztetne - ha megszűnnének például a Vígben-Pestiben a gyerekelőadások, a művészszínházi produkciók, ha eltűnnének a fővárosból a vidéki, határon túli csapatok - szóval ha jelentősen átrajzolódna a főváros színházi térképe.

Ehhez egyébként - mármint az átrajzoláshoz - a fővárosnak nemcsak joga van, hanem anyagi ellehetetlenülésnél ez akár kötelessége is. Elvileg elképzelhetetlen olyan eset, amikor a fővárosi színigazgatók hozzájárulnának ahhoz, hogy bármelyik színházat bezárják - bármi legyen is a véleményük az adott színházról. Nem: akkor petíciók lesznek, szolidaritás lesz. Ha azonban a főváros illetékesei egy olyan globális koncepciót tesznek le az asztalra vitaalapnak, amelynek a színházbezárás és a pénzelvonás nem az alfája és ómegája, hanem a velejárója, alighanem ez a helyzet is kezelhető.

Bőhm András, a főváros kulturális bizottságának elnöke szintén tárgyal és beszélget színháziakkal, bár a jelenlegi koncepció készítésében nem vett részt. Egyetért azzal, hogy a 425 millió forintot el kell vonni, bár "ezt is csak akkor, ha nem találok a költségvetési tervezetben olyan elemeket, amelyekkel csökkenteni lehetne, és igyekszem ilyeneket találni, nem is eredménytelenül". Nem támogatja viszont a koncepció életbe léptetését: "a gombhoz varródik a kabát", mondja, "valamint számos lényeges elem hiányzik belőle, csőlátású".

A tervezet ugyanis csak arra a tizenhárom színházra vonatkozik, amelynek a főváros a tulajdonosa. Az összes többi kimarad belőle - például az a négy is, amely a minisztérium alá tartozik: a Nemzeti Táncszínház, a Játékszín, a Budapesti Kamara és a Pesti Magyar Színház. Nem beszélve azokról a "körön kívüliekről" - például Krétakör vagy Szkéné -, amelyek ugyancsak meghatározó elemei a pesti színházi térképnek.

A négy minisztériumi színház támogatása közel kétmilliárd forint - a fővárosi elvonás most 1,8 milliárdból történik, de ehhez jön még a hagyományosnak mondható "állami" kétharmad, összesen tehát majdnem 5,5 milliárd forint jut a tizenhárom színháznak. Így is nagyot döccen az arány, tekintve, hogy két igen apró és két legföljebb közepes méretű minisztériumi színházról van szó - és akkor a tevékenység művészi értékéről még nem szóltunk egy szót sem. Nagyjából tizenhat éve állandó téma, hogy a főváros színházainál rendezni kell a tulajdonviszonyokat, hogy semmi értelme ennek a megoszlásnak, mindazonáltal - olykori felhabzásokat leszámítva, amikor ki-ki azért lobbizott, ami épp az érdekében állt - nem történt semmi. Rendezés nélkül viszont nem lehet átfogó koncepciót kidolgozni.

A minisztériumnak és a fővárosnak tehát tárgyalnia, egyeztetnie kell. Hiller István miniszter köztudottan szíve csücskének tudja a színházat, szeret is ígérni nekik (lásd az évekkel ezelőtt megígért, aztán a különféle váltások következtében egészében ki nem fizetett áfakompenzációt), és most is a kedélyek csillapítására törekszik. Ebből azonban még ugyancsak nem született koncepció - kölcsönös zsarolásokra számíthatunk most is. Több színházigazgató és Bőhm András is lehetségesnek véli ugyanis, hogy amennyiben a főváros most pénzt von el a színházaitól, jövőre a minisztérium majd ehhez igazítja azt a bizonyos kétharmadot, tehát ő is csatlakozik a pénzelvonáshoz (miközben a fővárosi megszorítás oka egyebek mellett az államtól visszafolyatott pénzösszeg csökkentése). A kétharmad-egyharmad arány nincs kőbe vésve, törvénybe foglalva, mindössze egy hagyományosnak tekintett megegyezés része, tehát bármikor változtatható.

A fővárosi színházak tulajdonosi zavarai mellett egy átfogó koncepció kidolgozását az is nehezíti, hogy a fővárosban momentán nincs a kulturális területnek magas szintű felelőse. Némi kommunikációs és/vagy együttműködési zavar is érzékelhető, olyannyira, hogy csöppet sem látszik biztosnak, a városnak február végén lesz költségvetése, és abban egy színházi támogatást csökkentő szám. Pro forma a Demszky-kabinet - Gyekiczky András mellett Csaba Iván és Varga László - dolgozik az ügyön, de egyikük sem tartja magát a terület szakértőjének, és ha Demszky írását nézem, hát ő távolról sem az.

Utóiratok

1. Mindazonáltal elkerülhetetlen a lapok "terítése", és ebből egyetlen színháznak sem lehet kimaradni; ha úgynevezett "emblematikus intézmény" (mint a Nemzeti, a maga 1,8 milliárdjával), vagy a "világ legjobb kulturális helye" (mint a Művészetek Palotája, 11 milliárddal és ilyen-olyan kötelezettségekkel), akkor sem. Abban ugyanis sok igazság van, hogy létezik színházi pazarlás - lehessen tudni, hol és mennyi. Hol készül díszlet hetvenmillióért, és méltán nem megy el hússzor sem az előadás, hová jön trendi vendégrendező nagy bukásra, hol vesznek föl extrém gázsikat. És mivel mindez előre általában nem tudható (olykor dehogynem), legyen következménye utólag.

2. Ugyanakkor a művészi érték nehezen hangolható össze gazdasági rubrikákkal, megtérülési mutatókkal: van olyan művészeti termék, amelynek kevés számú nézőért, olvasóért, hallgatóért is meg kell születnie. És a pénzt a színházi kalapon belül kell előteremteni rá - ehhez kétségtelenül nagy bátorság, de még több szakértelem szükségeltetik. Ami meg a koncepciót illeti: kering jó néhány értelmes dolgozat a szakmában.

3. Rendszerszerű támogatást csak akkor lehet bevezetni, ha az érintettek köre teljes, egyértelmű. Egyébként igazságtalan. A fűnyíróelv alkalmazása viszont a jelenlegi helyzetet konzerválja. És igazságtalan. Patt.

4. Demszky Gábor elment Hiller Istvánhoz - ez a legutóbbi hír, de mire ez az írás megjelenik, nyilván lesz újabb is. A tárgyalás eredménye értesülésünk szerint az összeg megfelezése: momentán tehát 215 milliót kell lefaragni ahhoz, hogy a minisztérium jövőre megadja a maga változatlan kétharmadát. Kezdődik minden elölről. Esetleg mégis jön a fűnyíró.