Terveztem egyszer egy darabot ezzel a címmel. Az alapötlet szerint egy zenemű nem egyéb, mint emészthetőre csinált, felfoghatóra kikevert, élvezetes hangzásokká, izgalmas folyamatokká összefőzött zajok, hangok sorozata. Ez tulajdonképpen most is tetszik, talán egyszer megkomponálom.
Az alábbi írás a nyelv és identitás viszonyáról szól, ami szerintem sokkal bonyolultabb dolog annál, mint hogy egyszerűen elfogadjuk azt a kézenfekvőnek tűnő tételt, hogy „a nyelv a nemzeti identitás legfontosabb eleme”.
– Előkerültél, drága Szókratészem, jaj de jó. El nem tudtam képzelni, mi történt veled.
Zenei érettségire készültem. Meleg volt, szép idő. Az íróasztalnál ücsörgés unalmát a budai hegyek lábánál tett sétákkal próbáltam megtörni.
Véget ért az atlétikai világbajnokság Budapesten. Maradt ránk néhány futó élmény és egy teljesen felesleges stadion, amelyre rávetül az olimpia hosszú árnyéka.
– Olvastam Simone de Beauvoir-t – nézett a szemembe a fiú. – A második nemet – tette hozzá jelentőségteljesen, de nekem jó darabig még nem esett le a tantusz.
Lépcsőkön jön le – Göteborgban, úgy látszik, ilyen a színpad hátsó része –, rajta fekete paróka, hosszú műbőr kabát, az alól kivillan a testhez simuló fekete latex miniszoknya, talán forrónadrág, lábain combmagas fétiscsizmák világítanak.
(csütörtök) A Páter Bonifácban a szokásos Unicum, a pultos sráctól elköszön K. Dezső, uccsó meccs a Bajzában.
Mintha csengettek volna…
– Szókratész!! Hát te hogy kerülsz ide? Hetek óta nem hallok rólad semmit – de már nem izgultam, megszoktam eltünedezéseidet, s különben is, neked semmi bajod nem történhet –, s egyszer csak megint itt, a Kavics utcában… Éppen itt… Na, kerülj beljebb! Nem volt baj a határon? Migránsnak nézhettek volna.
