Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

De kár megvénülni!

Egotrip

– Kurva vagy vén kurva?

– Csak kurva – biztosít a férjem, miután elolvasta helyettem a rólam szóló cikk alá írt kommenteket.

– Akkor jó – biccentek, és főzöm tovább a vasárnapi ebédet.

Nem állítom, hogy könnyű lélekkel: már tényleg csak egy hajszál választ el attól, hogy vén kurva legyek, de mentálisan még nem állok rá készen. Nem azért, mert „a szívemben még tizennyolc éves süldő lány vagyok” – az elég nagy baj lenne, ha minden nyom nélkül pattant volna le rólam a számos keservesen megszerzett tapasztalat –, hanem mert riasztóan hat rám az új életszakasz, amelynek a küszöbén állok.

Tehát amíg az embert az internetes trollok csak szimplán kurvának titulálják, nyugodtan hátradőlhet, van még pár jó éve. A kurvával nincs is olyan nagy baj (mármint azon túl, hogy kurva nagy baj van vele). Bár magyarul kifejezetten pejoratív, helyenként, bizonyos kommentszekciókban, ha leereszkedően is, de egyszerűen csak nőneműek megnevezésére is használják, vagy különböző szexuális szokásokra nem utaló szóösszetételekben, vö. „hülye kurva” (a mansplaininget végző illetőt a véleményével zavaró nő) vagy „kis kurva” (valamilyen tekintetben irritáló, de feltehetőleg ifjabb korú nő). Az angolban a hasonlóan derogáló, nőket jelölő kifejezésként szolgáló „bitch” már afféle bizalmas megszólítás formájában is él a szlengben („hey, bitches!”, azaz magyarul: „idefigyeljetek, ribik”), noha ott is túlteng a negatív jelentés. És ki tudja, milyen jelentésmódosulások következnek be majd az elkövetkezendő évtizedek során, mely jelentés erősödik vagy vész el? Hiszen ha hisszük, ha nem, egykoron a ma már teljesen semleges „személy” szó is rendelkezett negatív zöngével (a „nőszemély” még őrzi ezt), ugyanis a magyar nyelv Czuczor–Fogarasi-féle értelmező szótára (1864–1872) szerint „néhutt népnyelven így nevezik a szabad életű nőket, a kéjleányokat”. Tehát a népnyelv tört fel özvegy Jókaynéból, amikor a kálvinista nagyasszony úgy emlegette fia nyolc évvel idősebb feleségét, hogy „az a vén személy”. Laborfalvi Rózának valóban volt egy törvénytelen gyermeke, de amúgy harminchárom éves, csodaszép és nagy tehetségű nő volt, a Nemzeti Színház tragikája. De 1850-ben Jókai Mór aggodalmas édesanyjának szemében még ő sem lehetett más, csak egy öreg ribanc.

Nem tudni, Róza asszonynak akkoriban a megnevezés melyik eleme fájhatott jobban, de ma a szexuális partnerek váltogatásánál az öregedés sokkal nagyobb tabu. Ugyanakkor az általános vélekedés az, hogy nehezebb VK-nak (a rövidítés feloldása az előbbiekből kikövetkeztető, nem írom le többet) lenni, mint vén f*sznak (az idősödő férfiak pejoratív elnevezése, a továbbiakban VF), hiszen a nők bizonyos kor fölött – ez régebben a negyven volt, ma már inkább az ötven – „láthatatlanná” válnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.