Hirtelen úgy tűnt, nincs hová hátrálni, amikor néhány hete a konzervatív vélemény egyik kormánypárti orgánuma a newsfeedemen futó fizetett hirdetésben tette le a garast Nádas Péter mellett, akivel ugyan „sok mindenben nem értenek egyet”, de mégis elég nagy írónak tartják ahhoz, hogy fehér férfi létére irodalmi díjat kapjon. Lám, még ha külső szemlélő számára úgy is hatna, hogy a sajtófelület szerzőinek értékrendje a bőven adagolt juttatások hatására formálódik, ezt csak az előítéletek foglyai állíthatják – voltaképpen az univerzális és objektív „minőség” az, amely mozgatja. Szemben azokéval, akiket politikai megfontolások vezérelnek, ugye.
Kisszerű kommentárokat persze lehetne tenni, részletesen elemezve a Demeter Szilárd téeszelnöksége alatt működő kultúrkombinát termelési támogatásban részesülő alanyainak származását, kapcsolatrendszerét, témaválasztásait stb., még az is megeshet, hogy a statisztika nyelvén is testet öltene mindaz, ami sokak számára határozott benyomásként jelenik meg: igenis, a mai Magyarországon is létezik a szociokulturális kívánalmak adott csokra, amelyet az eszményi támogatotthoz társítanak, hasonlóképpen a másik univerzumhoz, ahol az számít, hogy az illető nő, esetleg nembináris, LMBTQ, vagy a nyugati világon kívülről tört be a magaskultúrába.
Azt talán Nádas Péter tudja legjobban, hogy a fentiek mindig számítottak, noha – mivel bölcs ember – joggal ódzkodott a téma mocsarában elmerülni. Az én szememben olyan ő – azért folyamodom botanikai hasonlathoz, mert az egyetlen vele folytatott beszélgetésem alkalmával az agyagos talajjal/talajon folytatott harcunk állomásait tárgyaltuk meg –, mint a kertemre boruló hatalmas, méltóságteljes tölgyfa. Olyan óriás, amely néha a kilátást is elfogja, de elképzelhetetlen nélküle a látvány, kopár és unalmas lenne az üres gyep a gaz módjára terjedő törpecserjékkel és a vaddisznók által rendszeresen kifordított, alig termő málnabokrokkal. Azt, hogy a tölgy gyökerei az idők során milliónyi büdöskepalánta számára elegendő tápanyagot szívtak magukba: hagyjuk. Alatta az avar számtalan kullancsnak nyújt remek búvóhelyet: ezt is hanyagoljuk. Lombja árnyékba borítja a tövében próbálkozó növényeket: ne foglalkozzunk most ezzel sem. Minden mellett és mindenek ellenére ez a tölgyfa pompás organizmus, kertem dísze, a helyi flóra minden privilégiumának a birtokosa.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
