Egotrip

A rendszerváltás idején sokszor sokan példálóztak azzal, hogy Mózes népe az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás után negyven évig bolyongott a sivatagban. Már akkor is látszott, hogy nem lesz olyan egyszerű, egyenes az út a diktatúrából a nyugati demokráciába. Érdemes talán a kis napi szenzációnkat, az Orbán–Simicska-konfliktus kiteljesedését ebből a szempontból is megvizsgálni.

Résen kell lenni, mégpedig nagyon-nagyon résen kell lenni manapság, ha regénykritikát ír az ember.

Jegybank + pénzügyi felügyelet + üzleti bank: ma már ezt a hármat egy csomagban tartalmazza a Magyar Nemzeti Bank nevű mega­szervezet.

Férfi fáj benne s zokog a gyerek. (…) S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. A föltétlen szeretet! S a tiéd: az nem az volt! (Szabó Lőrinc: A miskolci „deszkatemplom”-ban)

Vajon miért jön Magyarországra Angela Merkel?

Magyarországon alapvető dolgokban kellene zöld ágra vergődnünk ahhoz, hogy érdemben hozzá tudjunk szólni a párizsi tüntetésekhez. Például abban, hogy tüntethetünk-e a saját, adott esetben rasszista bunkóink mellett, ha aljas módon legyilkolják őket. Mérő László különvéleménye a terrortámadásról.

A magyar közpolitika mostanában nemcsak csüggesztő, de végtelenül provinciális is. Amikor azt próbáljuk bemutatni és megérteni, mi zajlik körülöttünk, alaptörvényestül, stadionostul, hajléktalanüldözésestül, áfacsalásostul, hajlamosak vagyunk kézlegyintéssel elintézni azokat a körülményeket, amelyek éle­tünk színterén, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren kívül esnek.

Lehet a rögtönzésben valami nagyszerű érzés: nekünk ösztönösen is sikerül, ami másoknak csak erőlködés árán, vagy még úgy sem. Nem kellenek ide hatástanulmányok és egyéb apparátusi hókuszpókusz! 2010 óta sok meglepő döntés született, gyakran előkészítetlennek is tűntek, de volt bennük logika. Még ha nem is szerettük e logikát, de volt.

Amint az utóbbi hetekben örömtelien sokasodó számú egyik tüntetés végeztével befordulok a kocsmámat rejtő romsikátorba, azon kapom magam, hogy akaratlanul is a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű dalt dúdolom magam elé, különös tekintettel a „fényes szellők fújják” sorra.

A karácsonyelő logisztikai műveletei (ajándékok vásárlása stb.) során nyilván sokan megfordulnak a német–osztrák drogéria-üzletlánc, a dm (a logó kisbetűs írásmódú!) magyarországi leányvállalatának valamelyik boltjában. Illatszerek és egyéb piperecikkek között válogatva alighanem átsiklik a tekintetük az üzletbelső falán olvasható feliraton, mely a dm jelmondatának (mottójának vagy szlogenjének) magyar nyelvű változata: ITT VAGYOK ÖNMAGAM ITT VÁSÁROLOK.

A barátot ritkán választjuk – vagy éppen soha. Leginkább rátalálunk, vagy még inkább egymásra találunk. Lehet egy pillanat, amikor ráeszmélünk, hogy van egy barátunk, de ez a pillanat nem a döntésé, hanem a fölismerésé. Furcsa módon viszont a barátságnak olykor nagyon is tudatos döntéssel vetünk véget.

A többnyelvű emberre jószerivel úgy néznek nálunk, mint a különféle hangszerek igazi művészei közé keveredett zenebohócra vagy mint Kazinczy „szép ismeretekkel bíró szerecsenjére”, akit (miután megüté a guta), kitömtek, s a Természeti Dolgok Múzeumában állítottak ki (Pályám emlékezete, II).