Balázs Zoltán: A jobb lázadása

A szuverén úr

  • Balázs Zoltán
  • 2014.10.25 12:09

Egotrip

Elterjedt nézet, hogy a központosításban, az állam feltétlen hozzáértésében, egységes akaratban, egyszemélyes döntéshozatalban való politikai hit szemben áll azzal a liberális felfogással, amely az egyének jogait, a saját életük fölötti végső kompetenciát, a sokféleséget tartja a jó politikai rend mércéjének.

A mai Magyarország egyik nemzetközileg is jelentősnek mondható vonása, hogy az elsőként említett felfogás tesztelésének élő laboratóriumává vált, s így a politikatudósok kiemelt figyelmére tarthat számot. A minap híre is ment, hogy Clinton volt amerikai elnök szükségképpen hevenyészve ugyan, de azért elég érthetően három főmodellre osztotta fel a földkerekség politikai rendszereit, amelyben Magyarország szinte önálló alkategóriaként szerepelt. Ugyancsak a hírek szerint maga a miniszterelnök sem tiltakozna az ellen, hogy országát új modellként mutassák be a kifutón a nagyérdemű közönségnek, bár természetesen nem elrettentőleg, hanem vonzólag.

Érdemes tehát futólag meggondolni, hogy a fenti tézis triviálisan igaz-e, vagy sem. Az a gyanúm, hogy nem. Ez elég rossz hír azoknak, akik abban a hiszemben rázzák az öklüket – jogos indulattal, ha szabad így fogalmazni –, hogy mindaz, ami történik államszervezetben, közigazgatásban, kormányzatban, ágazati bürokráciákban, komplett gazdasági szekto­rokban, vitathatatlanul ellentétes a modern egyenlőségelvű liberális alapvetéssel.

Az ellenérv magja voltaképpen roppant egyszerű, még azt sem állíthatom, hogy saját kútfőmből származik. Amikor annak idején (már vagy fél évszázada) John Rawls tolmácsolásában a kantiánus ihletésű erkölcsi egyenlőség eszméje politikai formulává alakult, s megszületett az azonos értékű individuumok erkölcsi köztársasága, amelyben az egyének alapos megfontolás után úgy döntenek, hogy köztársaságukban minden intézményt az igazságosság mércéjének és csak annak vetnek alá, akkor nem kellett sokáig várni a kritikusokra sem. Többen rámutattak ugyanis, hogy bár Rawls maga nagyon komolyan veszi az egyének elvi helyettesíthetetlenségét, vagyis azt, hogy senki helyett nem dönthet másvalaki, az elmélet sajnos pontosan ebbe az irányba lejt. Más szóval, ha mindenki végső soron ugyanúgy döntene, érett megfontolás után, akkor az egyének mégis csak helyettesíthetők egymással. Az egyenlőségelvű, vagyis az egyenlő erkölcsi értékű egyének köztársaságában mindenki ugyanazt akarja (például igazságosságot, méghozzá társadalmit). Ha pedig ez így van, akkor fölösleges bonyolult eljárásokkal bíbelődni a politikai alapdöntések meghozatalánál. Sőt, még tovább mehetünk: csupán egyetlen döntést kell meghozni, a többi részletkérdés. Természetesen maga Rawls alapjognak ­tekinti a döntéshozatalban való részvételt, a közügyekbe való beleszólást, de ez inkább csak szépségflastrom: ez a jog üres. Vagy inkább használhatatlan. Hiszen minden releváns társadalmi probléma megoldásának ugyanaz a kulcsa: az alapeszmének való megfelelés. Csak egyetlen teszt van, a megkülönböztetés tilalmának tesztje, azt pedig minden ép erkölcsi érzékű ember ugyanúgy használja, így tulajdonképpen fölösleges azon tépelődni, hogy bárki is másként gondolhatná, mint akárki.

Mármost nem muszáj az igazságosság minden mást megelőző mércéjében hinni. (Jobban meggondolva az igazságosság Rawlsnál tulajdonképpen méltányosság, ami eigentlich az érdemtől független egyenlő értékűség elve.) De pontosan azért, mert a valóság – az egalitárius liberalizmus szempontjából nézve sajnálatos módon – az, hogy elég sok, egymást kizáró mércében vagyunk hajlamosak hinni, egészen odáig, hogy egyetlen személy is hol ezt, hol azt rangsorolja vagy rangsorolná első helyre, ezeket a konfliktusokat politikai módon meg kell oldani. Az egalitarizmus befolyásának következtében azonban a politikai megoldás még a magát büszkén illiberálisnak nevező politikai rendszerben is egalitárius. Ne eszmékkel, eszmei vitákkal vesztegessük az időt, hanem bízzuk arra, akiben bízunk, hogy megmondja, hogy mi a végső mérce. A leghelyesebb, ha magában a népben mint szuverén úrban bízunk meg, hiszen az mi magunk vagyunk. A nép pedig a maga fölülmúlhatatlan morális képességénél fogva a leghelyesebb döntést hozza meg azzal és akkor, amikor vezetőt választ, aki az érdemi megfontolást mindenki helyett, de mindenki nevében és bárkit helyettesítve elvégzi. Bármennyire is parodisztikusan hangzik, de a miniszterelnök nem minden liberális megalapozás nélkül gondolhatja, hogy untig elég, ha az országban ő gondolkozik. A jól bejáratott egalitá­rius liberális politikai rend végső értelme ugyanis ugyanez: megkímélni az érdemi, fájdalmas, tragikus vitáktól és azok következményeitől a közönséget.

Számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy az egalitárius felfogás hogyan vezet unalmas egyhangúsággal oda, hogy az embert legjobban feszítő és kínzó dilemmákra ugyanazt a megoldást, vagyis a megoldást kínálja (ti. hogy fogadd el az egyenlőség eszméjét). Nem is lehet csodálni, hogy megfelelő és használható, az egalitarizmus ellen ható szerek és intézmények nélkül, ha a politikai konstelláció lehetővé teszi, nagyon is könnyen bekövetkezhet, hogy az áldatlan és valóban szó szerint sehová sem vezető állásfoglalásokba, buzdításokba, kérlelhetetlen hangvételű nyilatkozatokba belefáradva a nép egyszer csak úgy dönt, hogy komolyan veszi az egalitarizmus alaptételét, s hobbesi hangulatában megválasztja azt, aki úgyis azt gondolja majd, amit bárki más gondolna.

A helyzet az, hogy Magyarországon valóban kísérlet zajlik: kifogástalan egalitárius liberális módszerekkel építik fel a régi vágású, konzervatív szabadelvűek rémállamát.

Neked ajánljuk