Ezt még a győztes oldalon is sokan így érzékelték és értékelték. Az egyházra a függetlenség megvédése szempontjából már nincs szükség, s így Írország végre megérkezhetett a fölvilágosodás korába. Európa sem éppen vallásos, de ilyen vad örömöt a „vallás” legyőzése fölött már nem szokás érezni, pláne nem a politika legfelsőbb szintjén. A franciák egy része persze a vallás és az egyház elleni lázadást immár hagyományként őrzi és tiszteli, megünnepli (lásd a ploërmeli szoborállítás körüli felhajtást), s mindenfelé megvannak ennek a hagyománynak a buzgó tisztelői, mint ahogy a trón és oltár szövetségének is megtaláljuk a példáit, a liberális-lutheránus skandináv államegyházaktól a görög ortodox egyház alkotmányos privilégiumaiig. Lehet, hogy Írország a francia útra lép; lehet, hogy nem.
Mindazonáltal sem a harcos antiklerikalizmus és antikatolicizmus, sem a világi és a spirituális hatalom valamilyen mértékű kapcsolatát helyeslő álláspont sem relegálható a politikai kultúra esetlegességei közé. Az ír népszavazás elsősorban az ír történelem eseménye, másodsorban azonban tényleg túllép azon; s a rá adott reakciók ezt bőségesen illusztrálják. Június 26-án ugyanis az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntött úgy, hogy a melegházasságot, alapvető emberi jog lévén, egyetlen állam sem tagadhatja meg. Itt – szemben az ír népszavazással, ahol egymillió-kétszázezer igen mellett hétszázharmincnégyezer volt a nemek száma – a döntés egyetlen szavazaton múlt. Öt igen és négy nem.
A melegházasság témáját éppen ezért nem lehet lezárni. Igenlése és ellenzése ma politikai konfliktus, amelyben a győzelem és a vereség logikája működik. De mögötte sokkal mélyebb morális és filozófiai konfliktusok vannak. Csakhogy ezekről valódi és érdemi vitát alig-alig lehet folytatni. Hozzáteszem: nem csak Magyarországon. Az ellenzők jobbára korlátozott nyilvánosságot biztosító, többféleképpen is zárt fórumokon tudnak megnyilvánulni, ahová ellentétes véleményen lévő ritkán téved. Az igenlők rendszerint jóval nagyobb nyilvánossághoz juthatnak, ahonnan az ellenzők álláspontját egyszerűen homofóbiaként, obskurantizmusként és önkényességként bélyegezhetik meg, így mozgósítva a morális, intellektuális és politikai kizárási lehetőségek teljes spektrumát, természetesen ragaszkodva ahhoz a fikcióhoz, hogy ők mindezt a morális egalitarizmus, az intellektuális nyitottság és politikai tolerancia birtokában teszik. Mert hát lehet egyáltalán erről a témáról érdemben vitatkozni? Itt csak morális evidenciák vannak, gondolkodnivaló nincs, érvelni szükségtelen.
A felvilágosodás projektuma, hogy Alasdair MacIntyre szerencsés kifejezését használjam, többnyire ezekkel az eszközökkel jutott előre. Vele szemben gyakran tényleg nem maradt más stratégia, mint a morális viszontmegbélyegzés, a spiritualizálás (a gonoszság erői) és a politikai összeesküvés elméletei (szabadkőművesség, liberális hegemónia). Ami nekik evidencia, az nekünk erőszak.
Ennél a középkor lényegesen igényesebb volt, igaz, akkoriban még hittek az értelem erejében. Éppen ezért minden hittételhez megkövetelték a bizonyítást. Még a legevidensebb tételt, Isten létét is bizonyítani kellett, lehetőleg többféleképpen. Az emberi jogok létét, úgy látszik, nem kell. Pedig azokat sem látta még senki. A felvilágosodás a középkorhoz képest könyörtelen és egysíkú. S mindenekelőtt inkorrekt. „We hold these truths to be self-evident” – kezdődik a Függetlenségi nyilatkozat. „Magától értetődőnek tartjuk ezeket az igazságokat.” „Az ember szabadnak született és mindenütt láncokat visel” – így Rousseau. „Les hommes naissent et demeurent libres et égaux en droits. Les distinctions sociales ne peuvent être fondées que sur l’utilité commune” – nyilatkoztatja ki az Emberi és polgári jogok nyilatkozata. „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek
csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.” Így valóban minden sokkal egyszerűbb. Egyneműeknek ugyanolyan joguk van a házassághoz, mint a különneműeknek – mit nem lehet ezen érteni? Felvilágosult, egykor gondolkodó vagy magukat gondolkodónak gondoló elmék forgatják a jogokat dorongként. S már nem is igen hisznek a gondolkodásban: semmi szükség rá, hiszen mindenkinek jó, ha senkinek sem kell érvelnie.
Csakhogy még a legegyszerűbb elme sem tud nem gondolkodni. A reakciósok ezt jobban tudják. Bosszantó, de nem hiszik el, hogy lehet tartósan úgy élni, hogy valaki ne gondolkodjék. S ami még bosszantóbb, azt sem hiszik el, hogy a fölvilágosult elmék ne gondolkodnának, ha másként nem, hát tudat alatt. Suttyomban.
Mert lehet nem gondolni valamit a házasságról? Lehet pusztán emberi jogi kérdésnek tekinteni? Nos, nézzünk néhány triviális lehetőséget! Házasodhat vajon apa a fiával? Anya a lányával? Ha esetleg nem, miért nem? Van valami további kritérium talán, ami ugyanolyan „önkényes”, mint a különneműség? S vannak kevésbé triviális, de igen evidens további lehetőségek is. Házasságra léphet egy magánszemély egy jogi személlyel? Ha esetleg nem, ugyan miért nem? Van valami emberi jogi tilalom? S házasságot köthet egy élő személy egy megholttal? Netán egy még meg nem születettel? Ha esetleg nem, ugyan miért nem? Sérülne itt valakinek az emberi joga? Vannak itt esetleg ki nem mondott föltételezések, amelyekre nem szívesen gondolunk, pedig az – egyelőre – abszurdnak látszó lehetőségek mégoly könnyed kizárása miatt kénytelenek vagyunk? Ha viszont vannak, márpedig ez elég meggyőzőnek tűnik, akkor a reakciósnak van igaza, legalábbis annyiban, hogy a melegházasság egyáltalán nem emberi jogi kérdés. Hanem, mondjuk úgy, hogy házasságelméleti. Másként: metafizikai.
Metafizikát azonban nem lehet dorongokkal csinálni. A metafizika szükségképpen gondolkodás, s a gondolkodás metafizika. Ennélfogva ha gondolkodni akarunk, az emberi jogokról kénytelenek vagyunk megfeledkezni. Másként nem megy.
