Öt és feles

Belső utak 3.

  • Sajó László
  • 2008.12.18 00:00

Egotrip

Gáspár a Napkeleti pályaudvarra érkezett. Nem várta senki, nem őt várták. Mindenki a lépcsőnél tolongott, a tájékoztatótáblák előtt, és a Vonatok érkezését lesték. A Vonatok indulása senkit nem érdekelt, nem utazott senki. Csak álltak a tábla előtt, néztek föl a magasba, várták, mikor írják ki. Leülni nem tudtak, a padok bent voltak a kordonokkal elkerített peronokon, ahova csak jeggyel lehetett. De ők nem utaztak, vártak.

Gáspár a Napkeleti pályaudvarra érkezett. Nem várta senki, nem őt várták. Mindenki a lépcsőnél tolongott, a tájékoztatótáblák előtt, és a Vonatok érkezését lesték. A Vonatok indulása senkit nem érdekelt, nem utazott senki. Csak álltak a tábla előtt, néztek föl a magasba, várták, mikor írják ki. Leülni nem tudtak, a padok bent voltak a kordonokkal elkerített peronokon, ahova csak jeggyel lehetett. De ők nem utaztak, vártak. Kapaszkodtak oszlopba, vasrácsba, egymásba. Aki elfáradt, leült a kőre. Aki rosszul lett, elvitték a mentők. Néha egy-egy utánfutós hordárkocsi utat vágott közöttük. Aki nem tudott félreállni, elgázolták. Eggyel kevesebben várakoztak, de mindig jöttek újak. Akik nem is tudták, mire várnak, csak beálltak a tábla alá ők is. Senki sem káromkodott, nem szidták a vasutat, nem rontottak be az Információba. Nézték a táblát, elmentek a talponevőkbe, sült kolbászt ettek, kenyérrel, mustárral vagy uborkával, forralt bort ittak, közben a táblát lesték. Újságot vettek, belelapoztak, de föl-fölpillantottak a táblára, nehogy lemaradjanak. A pillanatról, amikor kiírják. Vonatok jöttek, mentek, Délibáb, Viola, Dália, Jázmin, Kamilla, Rózsa, Tulipán IC, nagy a MÁV s az Isten virágoskertje; madarak jöttek, Holló, Rigó, Kócsag, Vércse IC, az emberek maradtak. Fogytak a sült kolbászok, kenyerek, mustárok, uborkák, a forralt bor, a várakozók új és új napilapokat vettek, de azokban sem volt semmi hír a vonatról. Gáspár nézte a várakozókat, ahogy fölfelé néztek, csak a magasba, a nyakuk már elgémberedett, fejüket már csak így tudták tartani, mindig az ég felé. Miben hisznek ezek?, kérdezte, és nem felelt. Hiába nézel fel az égre, hiába minden, úgyis vége, dúdolta. Ivott az Orient kávézóban egy Unicumot (480 Ft), egy korsó Borsodit (360 Ft). Odalépett hozzá két rendőr, és mert nem volt semmilyen irata, és a kérdésekre (hogy hívják? foglalkozása? hol lakik?) is zavaros válaszokat adott (Gáspár, király, napkelet), bevitték. Nem keltett feltűnést, mindennaposak itt a rendőrök, mentők, tűzoltók - valakit éppen a csarnok egyik vastraverzéről szedtek le, fölmászott, hogy ő lássa meg elsőként, amikor befut. A tömeg nem őt nézte, a táblát. De még a vonat neve se volt kiírva, nemhogy a vágány száma, a késés. Annyit késik, lehet, hogy el se indult, suttogta valaki. Senki sem tudta, hogy közben, messze, kint, az első vágányra - ahol vonat, ember se jár, csak a Panda büfé várja, hiába, a vendéget - nem befutott, de betolatott, csikorogva megállt, beállt a Végítélet IC. Se le, se fel nem szállt senki, a vonat azóta is ott vesztegel, míg a tömeg a csarnokban a táblát bámulja. A magasban galambok repdesnek, s mintha szobrokat, le-leszarják az örökké ott várakozókat.

Menyhért a Déli Nap pályaudvarra érkezett, vonatát azonnal megrohanták. Emberek véget nem érő áradata, mindenki utazott, rokonokhoz, szeretőhöz, disznóölésre, esküvőre, temetésre, vizsgázni, nyaralni, síelni, vagy csak úgy, mert jó utazni. Jöttek nagy szatyorral, utazótáskával, bőrönddel, gurulós bőrönddel, hátizsákkal, kaskával, kaskában tojással, tyúkkal; kosárral, kosárban hurka-kolbásszal, fél disznóval; jöttek lepkehálóval, krokodilos gumimatraccal, síléccel. Teli volt a Somogy, a Corvinus, a Kvarner, a Goldoni, a Helikon, a Kanizsa-Zala, a Venezia. Télikabátban beültek a nyáron is fűtött vagonba, nem vették le akkor sem, amikor megérkeztek az Ezüst-, Arany-, tó-, tengerpartra, templomba, temetőbe. Hová sietnek ezek?, miben reménykednek?, kérdezte Menyhért, és nem felelt. Megmutatta jegyét a zordon kordonőrnek, aki gyanakodva nézte, és átadta az első két rendőrnek Menyhértet, aki így az Unicumot (490 Ft) és a korsó Fácánt (420 Ft) se tudta meginni a Wiener Walzerban. Így találkozott Gáspárral. Egy még hiányzik, mondta az egyik rendőr, a másik csak csodálkozott, elhűlve ámulta és bámulta kollégája nem csak szakmai tudását.

Boldizsár a Napnyugati pályaudvarra érkezett, alig tudott leszállni. Nem, az ő vonatát nem rohanták meg - itt senki sem akart utazni. Innen nem indultak vonatok, és csak tévedésből érkeztek, karácsonykor, amikor kizökkent az idő, a váltó. A peronokon, a csarnokban, a vágányokon, az aluljáróban emberek álltak, ültek, feküdtek, aludtak, ettek, ittak, szeretkeztek. Itt éltek. Ide születtek, mindenki a maga dobozába; napközben széthajtogatták a dobozt, azon ücsörögtek, tettek-vettek, elvoltak. Éjszaka összehajtogatták, belebújtak. Reggel fogat mosnak a csapnál, fegyelmezetten sorban állnak a vécé előtt, vidáman beszélgetnek, egyáltalán, boldogan élnek, míg meg nem halnak, a pályaudvaron. Mit szeretnek ezek, egymáson?, kérdezte Boldizsár, és nem felelt. Átlépett a földön fekvőkön, átfurakodott az álldogálókon, megivott egy Unicumot (390 Ft) és egy korsó Löwenbraut (425 Ft) a Westbahnhofban. A két rendőr ott várta. Három a király!, dörzsölte tenyerét a gumibotján az egyik rendőr, a másik a biztonság kedvéért megszámolta: egy, kettő, három. Az egyik hozzátette: Gáspár, Menyhért, Boldizsár, dutyiban három király!, mert titokban verseket is írt. S a két rendőr a jól végzett munka örömével sietett haza, mert már este volt, gyertyagyújtás ideje. Ideje nekünk is indulnunk, mondták egyszerre ott túl a rácson, nélkülünk nincsen karácsony.

A Kisjézus már türelmetlenül várta őket. Hol voltatok? De végig se hallgatta a mesét - nem mese az, gyermek - rendőrökről, fogdáról, közbevágott. Mit hoztatok? Mert nagyon szeretett ajándékot kapni. Én a Napkeleti pályaudvart, mondta Gáspár. Én a Déli Nap pályaudvart, mondta Menyhért. Én pedig a Napnyugatit, mondta Boldizsár. A Kisjézus nézte az ajándékokat, a pályaudvarokat a sok vonattal, emberrel, és sírva fakadt. És az Északi pályaudvar? Hol van? Hiába mondták a királyok, hogy de hát olyan nincs is, a Kisjézus ordított és toporzékolt. Nekem az Északi pályaudvar kell! Csak ami nincs, csak ami lesz, az a világ! Ami van, széthull darabokra!, és széttépte, -vagdosta, -cincálta, -rombolta a pályaudvarokat csarnokostul, vonatostul, emberestül. A három király csak nézett. Hoztunk ajándékot, meg nem is, gondolták egyszerre, de nem merték mondani. Az én pályaudvarom nem e világra való, mondta az ordítozástól rekedten a Kisjézus, ki belefáradt a toporzékolásba, sírt még egy kicsit, és elaludt. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok, mondta Mária. Ne haragudjatok rá, tudjátok, milyen akaratos. De különben jó gyerek. A három királyok dehogy haragudtak. Mindig ezt csinálja, gondolták, és illendőn jó éjszakát kívántak. Persze, az ő pályaudvara nem e világra való, gondolta Gáspár. De nekünk itt a földön kell megrohadnunk, tette hozzá gondolatban Menyhért. Azonképpen ott a földben is, sóhajtott gondolatban Boldizsár. Csöndben, ne zavarják a kisded álmát, összeszedték, -ragasztották, -rakták a pályaudvarokat, ki-ki a magáét, és indultak vissza. Gáspár a Napkeletiből, Menyhért a Déli Napból, Boldizsár a Napnyugatiból, gyalog, mert karácsony volt - sehonnan, sehova nem indultak vonatok. Még ma is mennek, míg vissza nem jönnek.

Neked ajánljuk