Muraközy Balázs: Ingyenebéd

Beruházási létra

  • Muraközy Balázs
  • 2012. augusztus 19.

Egotrip

Kissé frusztráló érzés, ha az embert különféle reklámok naponta többször tájékoztatják egy olyan szolgáltatás rendkívül előnyös tulajdonságairól, amit nem tud megvásárolni. No nem azért, mert túl drága - ami szintén frusztráló érzés, de mégis együtt lehet vele élni -, hanem azért, mert a szolgáltatás a lakhelyemen "nincs kiépítve".

Sajnos még nem jutott el ugyanis Budapest közepére az üvegszálas internet. Ráadásul mintha nem is lenne akkora előrehaladás e téren, mint korábban volt, amikor szinte évente váltak elérhetővé az új távközlési technológiák.

Ez a benyomás továbbá nem is egyedi, sőt nem is korlátozódik hazánkra. Miután az 1990-es évek és a 2000-es évek eleje Európában és az Egyesült Államokban a távközlés jelentős fejlődésével járt, ez a beruházási hullám a 2000-es évek első felében elérte csúcspontját. A távközlési beruházások csökkenése tehát jóval a válságot megelőzően elkezdődött, de a pénzügyi nehézségek természetesen csak fokozták a visszaesést.

Nincs pedig szó arról, hogy ne lennének olyan technológiák, amelyeket érdemes volna kiépíteni. A széles sávú internet elterjedtsége közel sem teljes, nem is beszélve az üvegszálas technológiákról. Dél-Koreában és Japánban, ahol az állam a szabályozás kialakításával is aktívan támogatja ezeknek a hálózatoknak az elterjedését, egészen másképp alakult az ilyen irányú beruházások dinamikája.

Az európai/amerikai és a távol-keleti modell különbségei ösztönzik azokat a kutatásokat, amelyek az állami szabályozás és az infrastruktúrába történő beruházások közötti kapcsolatot vizsgálják. Az európai országokban ugyanis nagyjából a 2000-es évek elején jelentős változások voltak a szektor szabályozásában. Korábban a szabályozás alapvetően elfogadta a monopólium létét, és a monopolistát igyekezett rábírni arra, hogy megfelelő árat állapítson meg a fogyasztók számára. A szabályozó egyben azt is igyekezett biztosítani, hogy megtérüljenek a monopolista beruházásai, megtarthassa egy ideig a hasznukat.

A technológia változásával párhuzamosan a 2000-es évektől olyan szabályozást vezettek be, amelynek célja a verseny fokozatos kialakítása. Ennek kulcseleme a "helyi hurok átengedése". A helyi hurok a távközlési hálózatnak az az utolsó szakasza, amely az előfizetőt a hálózathoz kapcsolja, az átengedés pedig azt jelenti, hogy a hálózat tulajdonosa - az azt kiépítő szolgáltató - megszabott áron köteles átadni a "helyi hurkot" az ezt igénylő versenytársnak. Ennek a szabályozásnak a megközelítése jelentősen eltér a korábbi monopóliumszabályozástól, hiszen itt nem közvetlenül a fogyasztói árra vonatkozik már a szabályozás, hanem a hálózat elemeire.

A szabályozási reform alapgondolata nagyon szimpatikus, hiszen egyrészt kihasználja a technológiai változásokat - korábban technológiailag nem lett volna lehetséges az átengedés -, másrészt inkább a versenyre, mint az állami szabályozóra bízza az árak kialakítását.

A kivitelezéssel kapcsolatban azonban felmerül legalább két kérdés. Az egyik az, hogy a helyi hurok üzemeltetése csupán viszonylag kis részét adja a távközlési szolgáltatásnak, és maga az infrastruktúra nem válik versenyzővé. Ilyen értelemben maga a helyi hurok átengedése nem formálja át alapvetően a távközlési iparág működését versenyzővé. A másik probléma pedig épp a beruházások kérdése, hiszen az infrastruktúrát üzemeltető vállalatnak kevésbé éri meg új technológiákat kiépíteni, ha köteles alacsony áron átadni a helyi hurkot.

Igazán elegáns választ ad mindkét felvetésre a "beruházási létra" - Martin Cave nevéhez fűződő - modellje. Ezen a létrán elvileg a nagy hálózattal rendelkező vállalatok "alternatív" versenytársainak kellene felmászniuk. Ezek ugyanis korábban egyáltalán nem tudtak belépni, hiszen egy kész hálózat kiépítése rendkívül drága. Az új szabályozással azonban - a beruházási létra elgondolása szerint - fokozatosan léphetnek be, először helyi hurkokat bérelve, majd egyre bővülő saját hálózatot építve. Mivel a helyi hurok átengedése megkönnyíti a belépést, egy idő után több versenyző hálózat is kialakul, és a korábbi monopolista csökkenő beruházását ellensúlyozza az alternatív szolgáltatók hálózatépítése. Az optimista elképzelés szerint ráadásul egy idő után már nem is lesz szükség állami beavatkozásra, hiszen a hálózatok közötti versenynek köszönhetően senkinek nem lesz monopolereje.

A helyzet azonban az, hogy egyelőre nem látszik jól működni a beruházási létra. Egyrészt elméletileg sem világos, miért lenne érdemesebb új hálózatot építeniük az alternatív szolgáltatóknak, ha kényelmesen hozzáférnek a volt monopolista hálózatához, mint akkor, ha saját hálózat nélkül egyáltalán nem érhetik el a fogyasztókat. Másrészt az empirikus kutatások sem támasztották alá az elképzelést, sőt, az irodalom inkább arra utal, hogy csökkentette a beruházásokat a helyi hurok átengedésének előírása. Sok alternatív szolgáltató állt rá a létra legalsó fokára, de mintha semmi kedvük nem lenne feljebb mászni onnan.

Mi a teendő? Nyilván szükség lehet a szabályozás finomhangolására. Elképzelhető például, hogy a hozzáférés árát túlságosan alacsonyan állapították meg, ami elveszi a vállalatok kedvét a beruházástól. Érthető, ha a szabályozó a fogyasztók érdekeit szem előtt tartva minél alacsonyabb árat igyekszik megállapítani, de ha ez nem fedezi a beruházás összes költségét, beleértve a kockázatot is, akkor csökkennek a beruházások, és így hosszú távon rosszabbul járnak a fogyasztók. Másrészt aktívabban is lehet ösztönözni az alternatív szolgáltatókat a hálózatépítésre - például időben növekvő hozzáférési árat írhat elő a szabályozó.

Sőt, az is elképzelhető, hogy a kelet-ázsiai tapasztalatok alapján az állam aktívan is támogathatja az új típusú hálózatok építését - például a ritkán lakott területeken. Napjaink egyik ilyen hatalmas programja a 36 milliárd dollárba kerülő ausztrál országos széles sávú hálózat. A támogatási rendszer kialakításakor érdemes persze sok kérdésben a vállalatokra bízni a döntéseket, nehogy rossz technológiát válasszon ki az állam.

És vannak nem konvencionális megoldások is, mint a létező vállalatok ötletszerű adóztatása és állami vállalat beléptetése a piacra. Mindez - a makrogazdasági bizonytalansággal felerősítve - persze egyszerűen kockázatosabbá teszi a beruházásokat, és ezért a következő generációs hálózat később épül majd ki, mint más, hasonló fejlettségű országokban. Így csökken majd az ország versenyképessége, és leginkább éppen azokban a szektorokban, ahol legjobban szeretnek dolgozni a magasan képzett emberek.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.