Kissé frusztráló érzés, ha az embert különféle reklámok naponta többször tájékoztatják egy olyan szolgáltatás rendkívül előnyös tulajdonságairól, amit nem tud megvásárolni. No nem azért, mert túl drága - ami szintén frusztráló érzés, de mégis együtt lehet vele élni -, hanem azért, mert a szolgáltatás a lakhelyemen "nincs kiépítve".

Sajnos még nem jutott el ugyanis Budapest közepére az üvegszálas internet. Ráadásul mintha nem is lenne akkora előrehaladás e téren, mint korábban volt, amikor szinte évente váltak elérhetővé az új távközlési technológiák.

Ez a benyomás továbbá nem is egyedi, sőt nem is korlátozódik hazánkra. Miután az 1990-es évek és a 2000-es évek eleje Európában és az Egyesült Államokban a távközlés jelentős fejlődésével járt, ez a beruházási hullám a 2000-es évek első felében elérte csúcspontját. A távközlési beruházások csökkenése tehát jóval a válságot megelőzően elkezdődött, de a pénzügyi nehézségek természetesen csak fokozták a visszaesést.

Nincs pedig szó arról, hogy ne lennének olyan technológiák, amelyeket érdemes volna kiépíteni. A széles sávú internet elterjedtsége közel sem teljes, nem is beszélve az üvegszálas technológiákról. Dél-Koreában és Japánban, ahol az állam a szabályozás kialakításával is aktívan támogatja ezeknek a hálózatoknak az elterjedését, egészen másképp alakult az ilyen irányú beruházások dinamikája.

Az európai/amerikai és a távol-keleti modell különbségei ösztönzik azokat a kutatásokat, amelyek az állami szabályozás és az infrastruktúrába történő beruházások közötti kapcsolatot vizsgálják. Az európai országokban ugyanis nagyjából a 2000-es évek elején jelentős változások voltak a szektor szabályozásában. Korábban a szabályozás alapvetően elfogadta a monopólium létét, és a monopolistát igyekezett rábírni arra, hogy megfelelő árat állapítson meg a fogyasztók számára. A szabályozó egyben azt is igyekezett biztosítani, hogy megtérüljenek a monopolista beruházásai, megtarthassa egy ideig a hasznukat.

A technológia változásával párhuzamosan a 2000-es évektől olyan szabályozást vezettek be, amelynek célja a verseny fokozatos kialakítása. Ennek kulcseleme a "helyi hurok átengedése". A helyi hurok a távközlési hálózatnak az az utolsó szakasza, amely az előfizetőt a hálózathoz kapcsolja, az átengedés pedig azt jelenti, hogy a hálózat tulajdonosa - az azt kiépítő szolgáltató - megszabott áron köteles átadni a "helyi hurkot" az ezt igénylő versenytársnak. Ennek a szabályozásnak a megközelítése jelentősen eltér a korábbi monopóliumszabályozástól, hiszen itt nem közvetlenül a fogyasztói árra vonatkozik már a szabályozás, hanem a hálózat elemeire.

A szabályozási reform alapgondolata nagyon szimpatikus, hiszen egyrészt kihasználja a technológiai változásokat - korábban technológiailag nem lett volna lehetséges az átengedés -, másrészt inkább a versenyre, mint az állami szabályozóra bízza az árak kialakítását.

A kivitelezéssel kapcsolatban azonban felmerül legalább két kérdés. Az egyik az, hogy a helyi hurok üzemeltetése csupán viszonylag kis részét adja a távközlési szolgáltatásnak, és maga az infrastruktúra nem válik versenyzővé. Ilyen értelemben maga a helyi hurok átengedése nem formálja át alapvetően a távközlési iparág működését versenyzővé. A másik probléma pedig épp a beruházások kérdése, hiszen az infrastruktúrát üzemeltető vállalatnak kevésbé éri meg új technológiákat kiépíteni, ha köteles alacsony áron átadni a helyi hurkot.

Igazán elegáns választ ad mindkét felvetésre a "beruházási létra" - Martin Cave nevéhez fűződő - modellje. Ezen a létrán elvileg a nagy hálózattal rendelkező vállalatok "alternatív" versenytársainak kellene felmászniuk. Ezek ugyanis korábban egyáltalán nem tudtak belépni, hiszen egy kész hálózat kiépítése rendkívül drága. Az új szabályozással azonban - a beruházási létra elgondolása szerint - fokozatosan léphetnek be, először helyi hurkokat bérelve, majd egyre bővülő saját hálózatot építve. Mivel a helyi hurok átengedése megkönnyíti a belépést, egy idő után több versenyző hálózat is kialakul, és a korábbi monopolista csökkenő beruházását ellensúlyozza az alternatív szolgáltatók hálózatépítése. Az optimista elképzelés szerint ráadásul egy idő után már nem is lesz szükség állami beavatkozásra, hiszen a hálózatok közötti versenynek köszönhetően senkinek nem lesz monopolereje.

A helyzet azonban az, hogy egyelőre nem látszik jól működni a beruházási létra. Egyrészt elméletileg sem világos, miért lenne érdemesebb új hálózatot építeniük az alternatív szolgáltatóknak, ha kényelmesen hozzáférnek a volt monopolista hálózatához, mint akkor, ha saját hálózat nélkül egyáltalán nem érhetik el a fogyasztókat. Másrészt az empirikus kutatások sem támasztották alá az elképzelést, sőt, az irodalom inkább arra utal, hogy csökkentette a beruházásokat a helyi hurok átengedésének előírása. Sok alternatív szolgáltató állt rá a létra legalsó fokára, de mintha semmi kedvük nem lenne feljebb mászni onnan.

Mi a teendő? Nyilván szükség lehet a szabályozás finomhangolására. Elképzelhető például, hogy a hozzáférés árát túlságosan alacsonyan állapították meg, ami elveszi a vállalatok kedvét a beruházástól. Érthető, ha a szabályozó a fogyasztók érdekeit szem előtt tartva minél alacsonyabb árat igyekszik megállapítani, de ha ez nem fedezi a beruházás összes költségét, beleértve a kockázatot is, akkor csökkennek a beruházások, és így hosszú távon rosszabbul járnak a fogyasztók. Másrészt aktívabban is lehet ösztönözni az alternatív szolgáltatókat a hálózatépítésre - például időben növekvő hozzáférési árat írhat elő a szabályozó.

Sőt, az is elképzelhető, hogy a kelet-ázsiai tapasztalatok alapján az állam aktívan is támogathatja az új típusú hálózatok építését - például a ritkán lakott területeken. Napjaink egyik ilyen hatalmas programja a 36 milliárd dollárba kerülő ausztrál országos széles sávú hálózat. A támogatási rendszer kialakításakor érdemes persze sok kérdésben a vállalatokra bízni a döntéseket, nehogy rossz technológiát válasszon ki az állam.

És vannak nem konvencionális megoldások is, mint a létező vállalatok ötletszerű adóztatása és állami vállalat beléptetése a piacra. Mindez - a makrogazdasági bizonytalansággal felerősítve - persze egyszerűen kockázatosabbá teszi a beruházásokat, és ezért a következő generációs hálózat később épül majd ki, mint más, hasonló fejlettségű országokban. Így csökken majd az ország versenyképessége, és leginkább éppen azokban a szektorokban, ahol legjobban szeretnek dolgozni a magasan képzett emberek.