Muraközy Balázs: Ingyenebéd

Beruházási létra

  • Muraközy Balázs
  • 2012. augusztus 19.

Egotrip

Kissé frusztráló érzés, ha az embert különféle reklámok naponta többször tájékoztatják egy olyan szolgáltatás rendkívül előnyös tulajdonságairól, amit nem tud megvásárolni. No nem azért, mert túl drága - ami szintén frusztráló érzés, de mégis együtt lehet vele élni -, hanem azért, mert a szolgáltatás a lakhelyemen "nincs kiépítve".

Sajnos még nem jutott el ugyanis Budapest közepére az üvegszálas internet. Ráadásul mintha nem is lenne akkora előrehaladás e téren, mint korábban volt, amikor szinte évente váltak elérhetővé az új távközlési technológiák.

Ez a benyomás továbbá nem is egyedi, sőt nem is korlátozódik hazánkra. Miután az 1990-es évek és a 2000-es évek eleje Európában és az Egyesült Államokban a távközlés jelentős fejlődésével járt, ez a beruházási hullám a 2000-es évek első felében elérte csúcspontját. A távközlési beruházások csökkenése tehát jóval a válságot megelőzően elkezdődött, de a pénzügyi nehézségek természetesen csak fokozták a visszaesést.

Nincs pedig szó arról, hogy ne lennének olyan technológiák, amelyeket érdemes volna kiépíteni. A széles sávú internet elterjedtsége közel sem teljes, nem is beszélve az üvegszálas technológiákról. Dél-Koreában és Japánban, ahol az állam a szabályozás kialakításával is aktívan támogatja ezeknek a hálózatoknak az elterjedését, egészen másképp alakult az ilyen irányú beruházások dinamikája.

Az európai/amerikai és a távol-keleti modell különbségei ösztönzik azokat a kutatásokat, amelyek az állami szabályozás és az infrastruktúrába történő beruházások közötti kapcsolatot vizsgálják. Az európai országokban ugyanis nagyjából a 2000-es évek elején jelentős változások voltak a szektor szabályozásában. Korábban a szabályozás alapvetően elfogadta a monopólium létét, és a monopolistát igyekezett rábírni arra, hogy megfelelő árat állapítson meg a fogyasztók számára. A szabályozó egyben azt is igyekezett biztosítani, hogy megtérüljenek a monopolista beruházásai, megtarthassa egy ideig a hasznukat.

A technológia változásával párhuzamosan a 2000-es évektől olyan szabályozást vezettek be, amelynek célja a verseny fokozatos kialakítása. Ennek kulcseleme a "helyi hurok átengedése". A helyi hurok a távközlési hálózatnak az az utolsó szakasza, amely az előfizetőt a hálózathoz kapcsolja, az átengedés pedig azt jelenti, hogy a hálózat tulajdonosa - az azt kiépítő szolgáltató - megszabott áron köteles átadni a "helyi hurkot" az ezt igénylő versenytársnak. Ennek a szabályozásnak a megközelítése jelentősen eltér a korábbi monopóliumszabályozástól, hiszen itt nem közvetlenül a fogyasztói árra vonatkozik már a szabályozás, hanem a hálózat elemeire.

A szabályozási reform alapgondolata nagyon szimpatikus, hiszen egyrészt kihasználja a technológiai változásokat - korábban technológiailag nem lett volna lehetséges az átengedés -, másrészt inkább a versenyre, mint az állami szabályozóra bízza az árak kialakítását.

A kivitelezéssel kapcsolatban azonban felmerül legalább két kérdés. Az egyik az, hogy a helyi hurok üzemeltetése csupán viszonylag kis részét adja a távközlési szolgáltatásnak, és maga az infrastruktúra nem válik versenyzővé. Ilyen értelemben maga a helyi hurok átengedése nem formálja át alapvetően a távközlési iparág működését versenyzővé. A másik probléma pedig épp a beruházások kérdése, hiszen az infrastruktúrát üzemeltető vállalatnak kevésbé éri meg új technológiákat kiépíteni, ha köteles alacsony áron átadni a helyi hurkot.

Igazán elegáns választ ad mindkét felvetésre a "beruházási létra" - Martin Cave nevéhez fűződő - modellje. Ezen a létrán elvileg a nagy hálózattal rendelkező vállalatok "alternatív" versenytársainak kellene felmászniuk. Ezek ugyanis korábban egyáltalán nem tudtak belépni, hiszen egy kész hálózat kiépítése rendkívül drága. Az új szabályozással azonban - a beruházási létra elgondolása szerint - fokozatosan léphetnek be, először helyi hurkokat bérelve, majd egyre bővülő saját hálózatot építve. Mivel a helyi hurok átengedése megkönnyíti a belépést, egy idő után több versenyző hálózat is kialakul, és a korábbi monopolista csökkenő beruházását ellensúlyozza az alternatív szolgáltatók hálózatépítése. Az optimista elképzelés szerint ráadásul egy idő után már nem is lesz szükség állami beavatkozásra, hiszen a hálózatok közötti versenynek köszönhetően senkinek nem lesz monopolereje.

A helyzet azonban az, hogy egyelőre nem látszik jól működni a beruházási létra. Egyrészt elméletileg sem világos, miért lenne érdemesebb új hálózatot építeniük az alternatív szolgáltatóknak, ha kényelmesen hozzáférnek a volt monopolista hálózatához, mint akkor, ha saját hálózat nélkül egyáltalán nem érhetik el a fogyasztókat. Másrészt az empirikus kutatások sem támasztották alá az elképzelést, sőt, az irodalom inkább arra utal, hogy csökkentette a beruházásokat a helyi hurok átengedésének előírása. Sok alternatív szolgáltató állt rá a létra legalsó fokára, de mintha semmi kedvük nem lenne feljebb mászni onnan.

Mi a teendő? Nyilván szükség lehet a szabályozás finomhangolására. Elképzelhető például, hogy a hozzáférés árát túlságosan alacsonyan állapították meg, ami elveszi a vállalatok kedvét a beruházástól. Érthető, ha a szabályozó a fogyasztók érdekeit szem előtt tartva minél alacsonyabb árat igyekszik megállapítani, de ha ez nem fedezi a beruházás összes költségét, beleértve a kockázatot is, akkor csökkennek a beruházások, és így hosszú távon rosszabbul járnak a fogyasztók. Másrészt aktívabban is lehet ösztönözni az alternatív szolgáltatókat a hálózatépítésre - például időben növekvő hozzáférési árat írhat elő a szabályozó.

Sőt, az is elképzelhető, hogy a kelet-ázsiai tapasztalatok alapján az állam aktívan is támogathatja az új típusú hálózatok építését - például a ritkán lakott területeken. Napjaink egyik ilyen hatalmas programja a 36 milliárd dollárba kerülő ausztrál országos széles sávú hálózat. A támogatási rendszer kialakításakor érdemes persze sok kérdésben a vállalatokra bízni a döntéseket, nehogy rossz technológiát válasszon ki az állam.

És vannak nem konvencionális megoldások is, mint a létező vállalatok ötletszerű adóztatása és állami vállalat beléptetése a piacra. Mindez - a makrogazdasági bizonytalansággal felerősítve - persze egyszerűen kockázatosabbá teszi a beruházásokat, és ezért a következő generációs hálózat később épül majd ki, mint más, hasonló fejlettségű országokban. Így csökken majd az ország versenyképessége, és leginkább éppen azokban a szektorokban, ahol legjobban szeretnek dolgozni a magasan képzett emberek.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”