Vajda Mihály: Miért végezték ki Szókratészt?

  • Vajda Mihály
  • 2019.12.14 14:11

Egotrip

Melétosz babérjaira pályázva

Becsületszavamra mondom, hogy nem kívántam volna már Szókratész perével foglalkozni, ha nem jelentkezik egy kiváló, világhírű tudós, valaki, akinek kutatócsoportja olyan betegségek neurobiológiai hátterének kutatásával is foglalkozik, mint az epilepszia, az oxigénhiányos agykárosodás, a szorongás és a Parkinson-kór – nemcsak ezzel, de ez az, amit legalábbis érteni vélek, s amit vitán felül rendkívül fontosnak tartok, még ha a szorongáson kívül magam nem is szenvedtem ilyen betegségekben, de sajnos láttam másokat szenvedni bennük –, s nem állítja, méghozzá a Miniszterelnök Úrhoz intézett levelében, hogy „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon […], egyetemi állásaikon […] túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot”. Mellesleg a levélből nem derül ki, hogy mindezt gyenge teljesítményük miatt vagy netán azzal teszik majd, hogy a kormányt folyamatosan kritizálják, de most nem erről szeretnék beszélni, már csak azért sem, mert gyanítom ugyan, hogy a Qubitből (mi az?) származó idézet autentikus, de erre vonatkozó bizonyítékaim nincsenek. Számomra az a lényeges, hogy származzék az idézet akárkitől is, tényleg ezt írta az illető, vagy csak az intézetektől most már megszabadult nyakába varrták – becsületére legyen mondva, ő csak a gyengén teljesítőktől akart megszabadulni; de ki dönt a teljesítmény felől? –, itt van előttem egy szöveg, melyben egyesekről az hírlik, hogy mételyezik – jaj, de örvendetes, hogy megint divatba jött ez a szó, mondhatta volna azt is, hogy megrontják, ahogyan a Szókratész védőbeszéde című dialógus magyar fordításában áll – az ifjúságot (és a közéletet, ez Melétosznak nem jutott az eszébe, talán az ókori Athénban még nem beszéltek ilyenről). Levélírónk mindenképpen Anütosz, Lükón és Melétosz babérjaira pályázik. Hogy miért van szüksége erre, hiszen tényleg világhírű tudós, azt nem tudom. S itt be kell látnom képességeim lényeges korlátozottságát.

Most aztán magam is leszállok a világhírű tudós nyakáról, visszatérek a filozófiához; pontosabban a filozófia mi-voltára vonatkozó kérdéshez – nem rejtve véka alá, hogy ez alkalommal a világhírű tudós juttatta eszembe a filozófiát. Nem világhírű tudós mivoltában, hanem ember mivoltában. Érdekel, hogy miféle ember. Nem értem ugyanis levelének – feltéve persze, hogy tényleg ő írta –, legalábbis a levél társadalomtudományokról szóló passzusának az indítékait. Márpedig az ilyesmit, és az emberi indítékokat értem ezen az ilyesmin, nem lehet a filozófia kompetenciájától elvitatni. Tudom, van pszichológia, meg van antropológia, azoktól sem áll távol az emberi cselekvés indítékaira rákérdezni, meg is kell ezt tenniük, csakhogy a filozófia azután hajlamos rákérdezni az ő válaszaikra. Nem felejtettem el ugyanis, hogy egyik alkalommal azt állítottam, jobb, ha a filozófia nem állít semmit – az állítások gyanúsak –, inkább csak kérdezzen rá mindarra, ami az útjába kerül. S mindenképpen kérdezzen rá – most mi ez? parancs? nem, ajánlás – az emberrel foglalkozó tudományok állításaira. Jó, ha rákérdez a neurobiológia állításaira is, ez esetben azonban legyen óvatos: csak akkor kérdezzen, ha megértette, mit állít a neurobiológus. Mint neurobiológus. Amúgy, ha mint ember, túllépett tudománya keretein, nyugodtan kérdezzen rá a neurobiológus állításaira is.

Annyi bizonyos, az emberről szóló állításokra, sőt az egyes individuumok megnyilvánulásaira is, a filozófia – hiszem – nyugodtan rákérdezhet. Meg is kell tennie. Volt már, hogy elmélkedtem arról az elgondolásról, hogy a filozófiának az lenne a feladata, hogy megválaszolja a „mi az ember?” kérdését. „Egyetlen egyed sem azonos a másikkal, minden egyes emberi lény, lehetősége szerint legalábbis, egy individuum, azaz valami sajátos. A filozófia kérdése tehát, az antropológiai kérdés nem válaszolható, de nem is válaszolandó meg a maga általánosságában. »Mi az ember?« – ennek a kérdésnek csak akkor van értelme, ha alapjaiban átértelmezzük. Heidegger a »mi az ember? « kérdése helyett a »ki az ember?« kérdését kívánja feltenni. A »ki az ember?« mint kérdés azonban csakis abban a formában tehető fel, hogy »ki ez az ember?«. Ezt a kérdést azután látszólag kétféleképpen válaszolhatjuk meg. Vagy felmutatom az illető személy helyét a világban: »Ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke«, »Ő a fiam tanítónője«, »Ő a legjobb barátom«”, Ő a legjelentősebb magyar neurobiológus „stb., vagy elmesélek egy történetet. Nem feltétlenül a szóban forgó személy élettörténetét. Elmesélek valamilyen történetet, amely jellemzi ezt a személyt, amely megvilágítja az ő karakterisztikumát, azt, ami ránézve sajátos.

Az első lehetőség különben fenn sem áll. Ha arra a kérdésre, hogy »Ki ez az ember? «, úgy válaszolok, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, akkor a valóságban a »Mi ez az ember? « kérdésre adtam választ, s ez a válasz semmivel vagy szinte semmivel sem járul hozzá az illető személy megismeréséhez.

A filozófia mint elbeszélés? Ahhoz, hogy filozófiai tevékenységet folytassak, történeteket kell mesélnem? Elegendő-e azonban egyszerűen csupán történeteket mesélni?”

Ezt írtam. Elnézést a hosszú idézetért. De történetünk kapcsán most megerősítve érzem magam álláspontom tekintetében. Nem tehet itt mást a filozófia, mint hogy felmutat, ha tetszik, elmesél egy történetet: „Van egy nagy magyar neurobiológus. Világhírű. S beleártja magát a társadalomtudományok dolgába, azt állítja – méghozzá egy levélben, melyet a miniszterelnökhöz küld –, hogy egyes társadalomtudósok mételyezik a magyar ifjúságot.” Azt hinné az ember, hogy egy világhírű magyar neurobiológus nem lehet frusztrált. De lám, lehet. Mert őrá csak egy szakma figyel. A filozófusra meg – ekkorát tévedni! – az egész világ.

Neked ajánljuk