Pilátus kérdése viszont gúnyos lehetett, mert Jeshua (vagyis Jézus, ahogy mi hívjuk a galileait) nem király volt, hanem Judeában akkor már ismert görögösített szóval messias „felkent szabadító” (< arámi mashicha). Több önjelölt messiásról is tudunk, és valószínű, hogy Jézus a maga kora számára egy volt ezek közül: talán ezért nem szólnak róla független és hiteles történeti források. Változtak az idők, de a teológiai máz alá rejtett, történelmi Jézus iránt továbbra sem volt érdeklődés, csak a felvilágosodás korának tudósai kezdték kutatni a személyiségét. A zsidó Jézus kora és tere olyan többkultúrájú világ volt, amelyben a nyelveknek is megvolt a maguk helye – mint a Talmud írja: „Négy nyelvnek van értéke: a görög éneklésre való, a latin háborúzásra, az arámi siratásra, a héber pedig a beszédre.”
Az Újszövetség görög nyelvű, részei közül a legkorábbi jó húsz évvel Jézus halála után keletkezett (Pál levelei), Márk evangéliumának szerkesztése további két évtizeddel később történt. Lukács és Máté pedig még későbbi: ezek nyelvileg Márkra is alapoznak és egy olyan hagyományra is, amelyet mi nem ismerünk, bár az elmúlt évszázadban sok apokrif szöveg, evangélium kerül elő, amelyeket sem az idő, sem az egyház nem tudott elemészteni.
Az, hogy Jézus prédikációinak mi volt az eredeti nyelve, szerintem nem csak nyelvi kérdés. Az arámi (a héber rokona) ekkor már évszázadok óta a zsidóság első nyelve volt, bár a héber a vallás nyelve maradt. A part menti településeken és Judea déli részén az írott források és a régészeti leletek szerint a görög általánosan elterjedt volt. A tanult rómaiak között ritkán akadt, aki nem beszélt görögül, és a görög volt a zsidók és a régió más nemzetei közötti közvetítőnyelv is. Pál apostol, aki alapos zsidó nevelést is kapott, a legjobb helyen sajátíthatta el a görög nyelvet és tudományokat, sőt, az ő első nyelve már a görög lehetett, szemben mondjuk Péterrel, Jakabbal vagy Jánossal, akik nem voltak tanult emberek (vö. Csel. 4: 13). Jeshua esetében talán nem az a kérdés, hogy „elég jól tudhatott-e görögül”, hanem az, hogy milyen nyelven tudta megszólítani a főként arámi nyelvű hallgatóságát.
A nyelv megválasztásának vagy az arámi és a „kozmopolita” görög váltogatott használatának akár mélyebb üzenete is lehetett.
Mint Albert Schweitzer írta a történeti Jézus kereséséről szóló könyvében (1906), ki-ki a saját spekulációit vetítette vissza a galileaira. Zsidó reformer lett volna, aki görögül hirdette az igét? Jézust csak egyszer-kétszer szólaltatják meg az anyanyelvén a kánoni szöveg szerkesztői (például a halála előtti pillanatokban), de Gustaf Dalman Jesus-Jeshuája óta (1929) olyan tömegű arámi hatást mutattak ki a görög szövegben, hogy egyesek azt feltételezték, hogy az Újszövetség szövegeinek zöme arámi nyelven születhetett. Az egyik különös görög passzus, amelyet a benne használt nyelvi fordulat a keleti kultúra műveként azonosít, az, amelyben Jézus Péterre bízza a mennyország kulcsait, és hatalmat ad neki az oldásra és kötésre (Máté 16: 19). Ez az idióma ősidők óta előfordul a Közel-Kelet nyelveiben (még akkád ékírásos táblákon is előfordul, de megvan Josephus Flaviusnál is: A zsidó háború I.5.2). A kifejezés jelentése hol általában az ítélkezés, hol konkrétan a közösségbe való befogadás és a kirekesztés joga. Az újtestamentumi szöveg alapján nehéz eldönteni azt, hogy Jézus eredeti tanításai már átlépték-e azt a határt, amely révén a zsidó nemzeti vallásból univerzális (görögül katholikos) vallás keletkezett, amely származástól függetlenül befogadott minden hívőt a közösségbe.
Az új közösségbe befogadás dolgában Pál álláspontja igen különbözött Péterétől. Amikor megkezdődött Pál globális missziója, kérdésessé vált a nem zsidó keresztények státusza, az együttes étkezés, a körülmetélés (2 Gal., Csel. 15). Máté 23: 15 kirohan azon zsidók ellen, akik képesek átkelni a tengeren is, hogy egy pogányból zsidót csináljanak (és mind a gyehennán végzi). A keresztény közösség eredeti, zsidó tagjai modern kifejezéssel élve identitásváltáson mentek keresztül – a kiválasztottság, a kollektív narcizmus érzeményéről kellett lemondaniuk. Persze az identitás szót ők még nem ismerhették, mert azt a 4. század végén alkotta meg egy tudós a latin idem „ugyanaz” szóból (és az identitás „az egyén által felvállalt csoporthoz tartozás” értelme még csak nem is létezett a 20. század előtt).
A fentitől eltérő felfogást mutat be Joseph Klausner (1874–1958) héber nyelven írott műve, a Názáreti Jézus. Jeshua szerinte az ősi hithez mindvégig hű zsidó maradt. A harmadik véleményt a történeti Jézus vélt portréját a felvilágosodás korában elsőként megrajzoló német tudós, Hermann Reimarus (1694–1768) képviselte: úgy vélte, a galileai egy volt a balszerencsés politikai lázadók között, nem is ő alapította az emberiség egészéhez szóló vallást, mivel a kereszténység teológiája és egyháza teljes egészében a tanítványok, főként Pál műve volt. Egyéb megközelítések is vannak, így Ernest Renan bestseller fejlődésregénye, a Jézus élete (1863). Végül a legfurcsább koncepció: Rudolf Bultmann teológusprofesszor (1884–1976) többször kifejtette, hogy botorság a mítosz mögött történelmi tényeket keresni, mert az újtestamentumi szöveg vallási tanítás, nem pedig a történelmi valóság foglalata. Hogy Isten a mennyekben lakik, azt jelenti, hogy nem a mi világunkban: csillagászati helymeghatározást várni ostobaság lenne. Jézus mitologikus története sem része a teológiai jelentőségének. A történelmi Heródes nem adott parancsot arra, hogy öljék meg a kétévesnél fiatalabb kisdedeket, Augustus nem rendelt el népesség-összeírást Jézus születése táján, a karácsonyt, a téli napforduló pogány ünnepét pedig a niceai zsinat (325) tette Jézus születésének ünnepévé.
Nem hiszem, hogy a hitelesség igénye eltüntethető a hívő ember tudatából úgy, hogy a teológus tapsol egyet. Az újszövetségi szöveg hitelességet sugall, és az egyház maga is évszázadokon át táplálta a valóság illúzióját. Ezernyi (olykor meghökkentő) Krisztus-ereklye is szolgálta a hívek mohó valóságigényét, például a Szent Fityma számos (!) példánya. Jézust ugyanis a zsidó vallási törvénynek megfelelően körülmetélték (Lukács 2: 21). Az egyház 1900-ban a jámbor fitymatiszteletet betiltotta, majd a körülmetélés ünnepét is (1960).
Szóval sem a tudósok, sem a teológusok nem segítenek nekünk megfejteni a történeti Jézus titkát. Adventkor persze nekem is eszembe jut az ünnepelt, bár számomra nincs vallási jelentősége a karácsonynak, csak örülök az együttlétnek és persze az ajándékoknak – a galileai ács születésnapján, vagy, ha tetszik, a római katonák pogány napistenének, Sol Invictusnak az ünnepén.
