Sokáig azt gondoltuk, hogy van egy „igazi énünk”, amelyet csak meg kell találnunk. Valójában azonban tudatos választásokról van szó. Eldöntjük, hogy hinni akarunk valamiben, majd a hit az identitásunk része lesz, mi pedig a választásunk révén besorolódunk egy közösségbe. Végül már körömszakadtáig védjük azt a hitet, amely iránt azonban a lelkünk mélyén sokszor megmarad a kétely. Olyan ez, mint a japán kultúrában a tatemae, a felvállalt publikus énünk, és a honne, amit a tatemae felülír. Például elhitetjük magunkkal, hogy az iskola körül settenkedő liberális agitátorok fogják elhitetni a fiunkkal, hogy melegnek lenni jó. Megnéz egy melegekről szóló filmet, elolvas két fóliázott regényt, és már el is veszítette halhatatlan lelkét. Persze mindez ellentmond annak, amit a világról tudunk, és a szemünk mélyén ücsörgő, ránk vigyázó daimón már nem szólal meg többé. Lehet persze, hogy ez a mechanizmus nem így működik, mert a publikus énünk mellett mindvégig megmarad bennünk egy alternatív, kevésbé hazug és emberibb értékrend.
Vajon a magyar politikusok összekacsintó antiszemitizmusa esetében hasonló jelenségről van-e szó? Tudjuk, senki nem vonható felelősségre azért, mert antiszemita véleményének hangot ad: joga van hozzá. Ennek az eszmének talán minden országban van számottevő közönsége. Ezt bizonyítja Csurka István egyik utolsó beszédének híres mondata is: „Nem azért zsidózok, hogy megtapsoljanak.” Ha jól emlékszem, 2008 novemberében az Élet és Irodalom közölte egy jogásznő (a Jobbik azóta visszavonult politikusa) levelét, amely Megyesi Gusztáv cikkére reagált. A hölgy dühödten tiltakozott az ellen, hogy a zsidók a tomboló magyar antiszemitizmus és fasizmus rémhírét keltsék. Rámutatott arra, hogy vannak magunkfajták, akiknek „csak ez az egy hazája van”, léteznek továbbá magukfajták (akiket elvtársaknak titulál), akiknek a „szeretett főnöke” a Magyarország felvásárlására törő Simón Peresz, Izrael akkori elnöke. Mulatságos, ha valaki a zsidók kollektív gyalázása közben azt állítja, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint az antiszemitizmus. Vagy esetleg megszólalt volna a hölgyben az elnyomott alternatív énje, amelynek értékrendjében a rasszizmus szégyellnivaló?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
