Közgazdászok körében ez a tétel közmegegyezésnek örvend. Rövid távon azonban más a helyzet. A likviditás növelése a hitelezés könnyítésén keresztül átmenetileg jótékonyan hathat a reálgazdaság teljesítményére is. Ez jó hír akkor, ha arra gondolunk, hogy a gazdasági kormányzat rendelkezik olyan eszközzel, amit a rövid távú visszaesések idején bevethet a gazdaság élénkítésére. Pontosan ezt teszi mostanában a fejlett világ jegybankjainak többsége. Mindezt azonban a hosszú távú árstabilitási céljuk veszélyeztetése nélkül kell tenniük, és a jegybankok alig győzik hangsúlyozni, hogy gazdaságélénkítő lépéseik nem állnak konfliktusban az inflációellenes elkötelezettségükkel. Nem azért, mintha az árstabilitás úgy általában prioritást élvezne a növekedéssel szemben, hanem pont azért, mert a monetáris eszköztár csak a rövid távú ingadozások tompítására alkalmas, hosszú távon a reálgazdasági teljesítmény fokozására nem. Tartós, trendszerű növekedés nem lesz a tartósan alacsony kamatból, de - ha megkérdőjeleződik a jegybank árstabilitás iránti elkötelezettsége - tartós infláció könnyen lehet belőle.
Az árstabilitási célt követő, a kormányzat többi részétől függetlenített jegybank éppen e probléma, a rövid és hosszú távú gazdaságpolitikai célok szükségszerű ütközésének feloldására kitalált megoldás. Az inflációt mindenekelőtt az emberek inflációs várakozásai fűtik. Az inflációval szembeni aggályokat csak egy olyan intézmény tudja enyhíteni, amely hitelesen jeleníti meg az inflációval szembeni elkötelezettséget, akár a kormányzat egyéb - esetenként inflációt gerjesztő - gazdasági céljaival szemben is. Az elv sikerét igazolja az elmúlt évtizedek nemzetközi gyakorlata, a világgazdaságban tapasztalt alacsony inflációs környezet, szemben a 70-es, 80-as évek gyászos teljesítményével.
A jegybanki függetlenség biztosítására számos eszközt dolgoztak ki, amelyek érintik az intézmény beszámoltatási és felelősségi rendszerét, működési szabályait és finanszírozását, vezetőinek kiválasztását, kinevezésük procedúráját, javadalmazását és még számos kérdést. A konkrét megoldásokban lehetnek országonként specifikumok, de a fő cél mindig annak biztosítása, hogy a döntéshozatalt ne befolyásolják az árstabilitási célt kompromittáló külsődleges elvárások.
A Magyar Nemzeti Bank elnökének mandátuma két hónap múlva lejár, így rövidesen alkalmunk lesz megtapasztalni, hogy kormányunk mennyire teszi magáévá a jegybanki szerep fenti, a nyugati világban általánosan elterjedt felfogását. Az Orbán-kormány és a jegybank eddigi, a legkevésbé sem felhőtlen viszonya nem ad okot optimizmusra. Már önmagában az sem szerencsés, hogy a vezetőcsere előtt ilyen rövid idővel kormányzati forrásból sem potenciális jelöltekről, sem a kiválasztás szempontjairól semmiféle információval nem rendelkezünk. Ez még békeidőben is okozhatna átállási nehézségeket, nemcsak most, amikor a legtöbb megfigyelő radikális irányváltásra számít. Ez kétségkívül akkor is így zajlott, amikor legutóbb a kormány saját jelöltjeivel töltötte fel az MNB döntéshozatali szervét, a Monetáris Tanácsot. Akkor két héttel a testület első ülése előtt még nem volt ismert a tagok névsora. Ehhez képest még időben vagyunk az elnökjelöléssel is. Az új vezető személyéről így hát csak a sajtó találgat. A külföldi gyakorlatot ismerő megfigyelő furcsállaná, hogy az esélyesnek gondolt jelöltek valamennyien a kormány "erős emberei", politikusok, akik korábban nem dolgoztak jegybankban, nincsenek sem hazai, sem külföldi tapasztalataik a monetáris politika vagy a pénzügyi szektor működéséről, de nem rendelkeznek ezt helyettesítő, kellően friss egyetemi képesítéssel sem.
Noha az angol jegybank, a Bank of England kormányzójának mandátuma csak a jövő év júniusában jár le, utódját már jó három hete megnevezték. Vessünk egy futó pillantást arra az eljárásra, ahogy Nagy-Britanniában új vezetőt találtak a jegybankjuk élére. Az összehasonlítás akkor is tanulságos, ha tudjuk, a sajátos magyar gyakorlatot biztosan nem befolyásolja a mégoly pozitív külföldi példák emlegetése.
A már hónapokkal ezelőtt elkezdett kiválasztás transzparenciáját a brit hatóságok azzal is igyekeztek elérni, hogy a magas rangú közhivatali posztok betöltésekor szokásos pályázati eljárást követték, az állást a nemzetközi sajtóban meghirdették, és a kiírásban rögzítették azokat a szempontokat, amelyeket a jelölttől elvártak. Az elvárások között első helyen a szakterületen megszerzett tapasztalat szerepelt, vagyis a leendő elnöknek vezető pozíciót kellett betöltenie valamely jegybankban, de legalábbis egy nagyobb bankban, illetve pénzügyi intézményben. A vezetői képességen túl a jó kommunikációs készség, a pénzügyekben és a közgazdaságtanban való magas szintű jártasság is nélkülözhetetlen. Ahhoz, hogy az új vezető az intézmény számára oly fontos hitelességet megjelenítse, a fentieken túl erkölcsi szempontból is megkérdőjelezhetetlen személyiségnek kell lennie.
A tudósítások szerint a kiválasztás végső fázisában öt olyan szakember is volt, aki a fenti kritériumoknak megfelelt. A szakmai szempontok bármilyen politikai manőverezéssel szembeni elsődlegességét mi sem mutatja jobban, mint hogy a posztot a jövő évtől olyasvalaki fogja betölteni, aki még csak nem is brit állampolgár, Mark Carney, a kanadai jegybank jelenleg hivatalban lévő elnöke.
Carney természetesen nem idegen, közgazdasági diplomáit részben Oxfordban szerezte, és befektetési bankárként több mint egy évtizedet töltött Londonban. Nemzetközi intézményeknél betöltött pozícióin túl világhírét mégis az alapozta meg leginkább, hogy az utóbbi évek pénzügyi válságától a fejlett országok közül éppen Kanada szenvedett a legkevésbé, és ebben - az ország jegybankjának élén - neki is jelentős szerepe volt. Sok túlzás biztosan nincs abban, ahogy a brit pénzügyminiszter a Bank of England élére való jelölését megindokolta: ma egyszerűen nincs nála tapasztaltabb és alkalmasabb jelölt a világon.
A magyar és a brit jegybank vezetői posztjának betöltésében persze van még egy fontos procedurális különbség: az angol bankelnököt a királynő nevezi ki, és ez nálunk semmiképp sem menne. De a többi különbségen elgondolkodhatnánk.
